Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-16 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

fe tél fehéren, szürkén neh*«edett a tájra, elbo. ritva a falvakat, erdőket, atakat. A hóborftotta ; mezők mezsgyebokrain hollók feketedtek. A kocsi csúszkált a hóban, A: ha szembejött valami, lehúzódott a padkára, uhol aztán a kerekek végleg elbizonytalankodtak. Will: Ferenc néha megtörölte a kocsi bepárásodott ablakát, aztán bágyadt egykedvűséggel meredt a kocsi oldalánál elsuhanó tájra. A falvak közelében nagykendős, kosárral bandukoló asszonyokat látott. Később egy bicikliző útőrt, majd nagy lovas szánt, mely forrázőteknőt szállított valahová. A havas szántás-felett néha előkéklett egy-egy ház, vagy kazal, másutt a tag utak mentén sorakozó nyárfák végtelenbe vesző sorfala. A hó színe lassan változott. Pirosra gyúlt, aztán palakék fényben derengett, mintha víztükör lenne. De az alkonyat szürke csóvái már ott füstölögtek mindenütt s az esti párával keveredve csakhamar elborították az egész tájat. Hirtelen besötétedett. A műszerfalról barátságos kályhamelegfények áradtak szét a kocsiban. Wilk Ferenc kicsit előrehajolt és a sofőr válla felett a műszerfalra nézett. A sebességmérő piros sávja, ahogy előrenyúlt a számok felett, majd vissza-visszaesett, pontosan olyan volt, mint a tfizlobogás. Mintha egy kandalló előtt ülne, s az ajtó résein villózna elő a parázsló bükkhasábok fénye. így érezte Wilk Ferenc azokban a pillanatokban és nagy nyugalom szállt a szívére. Amikor aztán újra hátradőlt, látta, hogy a reflektorfényben úszó havas nton néha felparázslik egy-egy aranyló vagy zöld tűzben égő szempár. Wilk újra előrehajolt és megérintette a sofőr vállát: — Mit gondol, Gyula, mennyire vagyunk Pesttől? — Ezen az úton, főnököm. ... Hát nem is tudom... Ogy két órányira... Lehunyta a szemét és néhány pillanatig a kocsi lágy mozgására figyelt. A kerekek megadóan verődtek a hőbuckák közé, s néha lengve felnyomódtak a rugőzatba, de az alváz elnyelte az erők feszülését. A jő autók elzsongítják az embert, elaltatják az érzékeit, gondolatait lefékezik. Wilk még mindig csukott szemmel ült, de már mosolyogva. Arra gondolt, milyen nagy szerencse, hogy küzdelmes ifjúsága volt, és akkor, talán még nem is léteztek ilyen autők... Kinyitotta a szemét, aztán hnnyorítva pislogott néhányat. Éles, fehér fény tört be a szélvédőn át. A kanyarból egy gyors autő bukkant elő és reflektoraival átszúrta a kocsi belsejét. Wilk sofőrje lekapcsolta a reflektort, majd egy pillanatra újra felvillantotta, hogy a kanyarból előtűnt kocsi vezetőjét figyelmeztesse. Hiába A kocsi őrült módra közeledett, s vakító fénysugarait egyetlen pillanatra sem tompította. — Az állat A tróger állat! ! ! — hallatszott a sofőr hangja, s a kocsit a süppedős padkára kormányozta. A reflektorfényes autó szitálva elsuhant mellettük, aztán árnyak, majd nagy feneketlen sötétség következett, mint egy gödör. Wilk Ferenc érezte, hogy a kocsi megcsúszik alatta, majd tompán nekiütődik valaminek, valami furcsa puha tárgynak. Az ütődés után az autó megbillent, mintha a kerekek alól eltűnt volna a föld, aztán oldalazva továbbcsúszott, s végül recsegve megállt. — Kész.. . — mondta a sofőr. Aztán kinyitotta az ajtót és az oldalra billent járműből óvatosan a hóra ereszkedett. Wilk még nem értette a helyzetet, kábultan várakozott a hátső ülésen. Amikor a sofőrje megjelent a motorház előtt, az autó fénykévéiben úgy tűnt, hogy moziban látja ezt a képet, vagy talán olvassa. A sofőr a kocsi elejébe nyomódott fehér kilométerkőre tette a kezét s miközben a kocsi elejét bámulta, ujjai furcsán összesöpörték a kő tetejéről a havat és marokra fogták. Sokáig szorította a havat, aztán elengedte és előrehajolt. A fénykévék így elsiklottak a háta felett és megvilágították az útinenti erdősávot. Jól látszottak a jégtől, hótól roskadozó fakoronák, és egy-egy száraz agancsszerű ág szögletesen elnyúlt árnyéka... Wilk Ferenc pillantása kutatva motozott az időtlenségbe úsző árnyékok között, aztán visszatért a szögletes fehér kilométerkőhöz, melynek a tetején ottmaradt a sofőr markából kiejtett hógyurma. Az autó lámpái precízen megvilágították a szabálytalanra sikerült hógólyót, melyen jól látszottak az összeszorított emberi kéz formái. — „Mint egy modern szobor" — gondolta Wilk. — „Igen, mint egy Moorkompozfció. . Vagy egy imakö. .. Mint az imakövek a régi zsidótemetőkben... Azok állnak így obeliszkek peremén és az esővájta százéves sírköveken. .. „A sofőrnek ekkor már a háta sem látszott a fénykévék alatt, egészen eltűnt a motorház előtt. Mintha lehasalt vagy letérdelt volna. Wilk ekkor nagyon nyugtalan lett. Hirtelen kinyitotta az ajtót és kimászott a kocsiból. Az autő kereke alatt egy avitt bakancsú, bőrzekés öregember feküdt. A bakancs felett csatos lábszárvédőket hordott... A lábszárvédők szürkés posztónadrágban folytatódtak... Arca borostásan vöröslött, a szakáll alatt mély ráncok kanyarogták be a sovány arcot. Hasán egy megtekert szíjú, kétcsövű puska feküdt. Egyszerű vadörpuska volt, melyen a vakrozsdát már a legjobb fegyverolajokkal sem lehetett eltűntetni. Az öregember kesztyűtlen keze a puska vékony szíját szorongatta, mintha. . . mintha. . . A sofőr előtte térdelt és kétségbeesetten rázogatta a vállát: — Bátyó Bátyó. .. Hall engem?. . . A borostás arcú öregember nem mozdult. Wilk Ferenc megérintette a sofőrje vállát: — Gyula. .. Hagyja csak ezt az embert. . . — De hát... Ha látszana rajta valami. . . bekötöznénk. . . — Ha törése van, jobb, ha nem mozdítjuk... Megállítunk egy kocsit... És... A sofőr felállt és havas, dermedi mancsával belecsapott a saját arcába, mintha ébresztené magát. A tenyere aztán ott maradt és hol a

/ szemét takarta el, hol a homlokát. — Elvakított az az állat . . . Ezt, szegényt nem láttam. .. Tántoroghatott. .. És a kocsi, azt hiszem, csak a puskáját kapta el, amit keresztbe hordott a hátán... Csak egy koccanást éreztem. Akkor nyomtam be egészen a féket... De hát ezen az úton.. . A puska szíja aztán feltekerte... — Egy kocsi Gyula! A sofőr az útra pillantott aztán hirtelen előkapott egy ceruzát. Felírta a nevét és a kocsi rendszámát. Középre lépett, feltartotta a kezét. A közeledő antó kioltotta a reflektorát, aztán indexelt és megállt. Egy Ford Taunns volt. Wilk sofőrje odalépett melléje. — Kérem... ha. .. A Ford Taunus ablaka leereszkedett. Fiatal férfi nézett a sofőrre, majd Wilkre és az árokba csúszott BERTHA BULCSU (MNK) iiiaiiiiiiiiiii! autóra. A kocsiban egy sárga pnlóveres hölgy fiit, • ő is végighordozta a pillantását a sofőrön, Wilkeo és az autón. — Karamboloztak? — kérdezte a fiatal férfi. — Elgázoltam egy öregembert — mondta a sofőr és a cédulát a fiatal férfinak nyújtotta. Az átvette, rápillantott, aztán kiszállt a Taunusból és elindult as árokba csúszott kocsi felé. — Orvos vagyok — mondta néhány lépés után, aztán letérdelt a borostás arcú öregember mellé. Térdkalácsa alatt hirtelen megolvadt a hő, és átnedvesítette a pantallóját. Az öregember szabadon maradt csuklóját tapogatta és némán figyelt. Egy idő múlva aztán elengedte a kezét, ami, mint egy száraz faág visszazuhant a hóba. Meghalt — mondta és felállt. — Talán harminc kilométeres sebességgel jöhettünk. . . Az út közepén reflektorozva jött egy autő és leszorított. . . Nem is láttam — mondta a sofőr. — Igen. .. Ez meghalt... Részeg volt, igaz, . De meghalt. .. — Igen — mondta a sofőr — meghalt... Doktor úr, akkor ha lenne szíves a rendőrségre beszólni, hogy jöjjenek ki És a főnököm, Wilk elvtárs. .. biztosan ismeri a nevét, nem vinné magával, nem állhat itt az út szélén... — Ö... Wilk elvtárs. .. Természetesen.. . Pestre megyünk mi is. — Köszönöm, doktor úr — szólalt meg Wilk. —• Itt maradok... Ez a rend.. — Ahogy gondolja, kérem egyébként parancsoljon, a névjegyem. Megidézhetnek tanúnak. A feleségem felírta annak a kocsinak a számát, néhány perccel ezelőtt minket is árokba sodort, alig tudtunk visszamászni az útra. . . Hát viszontlátásra... — Köszönöm — mondta Wilk. — Jó éjszakát. . . A fiaíal nrvos beszállt a kocsijába és elhajtott. Mire Wilk megfordult, sofőrje már városira kapcsolta az antú lámpáit, és a gyér fényben újra ott állt a motorház e'őtt. — Ilyen könnyen meghal az ember... — mondta. — Lehet, hogy tévedett az orvos, majd jönnek a mentők és. .. — Nem tévedett. Ez meghalt — mondta a sofőr és közben állandóan nézte a bőrzekés, puskás öregembert. — Vadőr lehet — szólalt meg Wilk. — Falusi vadász. .. Olyan halász, vadász, madarász. .. — Vadörpuskája van. . . Ilyenforma volt szegény apám... Csak neki soha nem telt ilyen széles pusk»ssffra, vagy talán eszébe sem jutott.. . De emlékszem, hol madzagon lógatta a puskáját, hol meg bakancssstjon... — Wilk elvtárs... Jó lenne, ha visszaülne a kocsiba, hideg az éjszaka. — Ejnye, Gyula . .. Hogyan ülhetne vissvta az ember a kocsiba. . .? Melegedni. . ? Amikor előtte fekszik egy ember. .. — Összezavarodtam, főnököm. Ne haragudjon. .. A sofőr körüljárta az autót, aztán megállt az árokparton és az erdőt nézte. Wilk a kilométerkő mellett váltogatta a lábait, és az utat figyelte. De az út teljesen elhagyott volt. Nem közeledett rajta egyetlen aprócska fénypont sem, mintha elszakadtak volna a világtól. A hideg fokozatosan dermesztővé vált, a közeli fák Itt is, ott is megreccsentek a fagyban. Wilk átkelt az árkon, és az erdősáv szélső fái alól ágakat szedett össze. Felhalmozott egy kisebb máglyáravalót, aztán a belső zsebéből előhalászott néhány levelet, meghívót. Némelyikbe belepillantott, azután öszszegy űrt R mind és a faágak alatt meggyújtotta. Fanyar füst szállt az országút fölé, aztán a farakáson elhatalmasodtak a lángok. A sofőr is elindult az erdőbe és csakhamar nagy halom fával tért vissza. .. Dobtak a tűzre és a lángokba néztek. A rőt vörös fényben elő-előtfint a halott öregember arca. A sofőr néha odapillantott, de sietve visszamenekült a tűzhöz. Valahol az erdő másik oldalán kutyák vonftottak, megérezték a füstszagot. — Ha Így tüzet raktunk annak idején, mindig e!6jöttek a Sárrét farkasai... Nádifarkasok voltak... mondta Wilk. A sofőr nem válaszolt. Az út derengő sávját figyelte, melyen egy cserebogár nagyságú kéken villogfi fénynek kellett volna megjelenni. De a fény késett. Éjfél Is elmúlt, mire megérkezett a baleseti járőr. A tűz addigra kialudt, és a sofőr sírt a sötétségben. SZABÓ GYULA: Halálos sugár („Ecce vita" sorozat)