Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-16 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

GUY DE MAUPASSANT: á 1 1 í ffl'ffi J >M ja postahivatalból kilépve t%í Bonifác, a postás, élénk JTw örömmel konstatálta, hogy mai fordulója rövi­debb lesz a szokottnál. Ma a széthor­dás hamar meglesz, még kószálhat is egy keveset útközben, és délután há­rom órára hazajuthat. Mily szeren­csel A sennemare-i úton ment ki a falu­ból és megkezdte munkáját. Június volt, a zöld és virágos június, a sík­ság igazi hónapja. Á postás kék zubbonyban, fején fe­kete vöröszsinóros sapkával, a szűk ösvényen haladva, átszelte a lóhere-, zab- és búzatáblákat, mialatt a vetés csaknem vállig betemette és a feje a kalászok fölött szinte lebegett. Belépett a két bükksortól beárnyé­kolt dombra épített fakapun és ne­vén köszöntötte a parasztot: — Jóna­pot, Chicot gazdal — odanyújtotta új­ságját. A majoros a nadrágjába töröl­te kezét, átvette az újságot, aztán zsebébe csúsztatta, hogy ebéd után kényelmesen kiolvassa. Kutyája egy görbe almafa lábánál dühösen uga­tott hordójából és láncát rángatta, az öreg azonban anélkül, hogy megfor­dult volna, újra útnak eredt, lábszá­rait katonásan kinyújtva, bal kezét táskáján tartva, jobbjával pedig bot­ját babrálgatva, mely éppoly folyto­nos és sietős mozgással haladt, mint a gazdája. Kiosztotta leveleit és nyomtatványait a sennemare-i tanyában, aztán a me­zőkön át vette útját, hogy átadja az adószedő postáját, akt kts magányos házban, a falutól egy kilométernyire lakott. Az adószedő — Chapatls úr — új ember volt, a múlt héten érkezett fiatal feleségével. Párizsi újságot já­ratott és Bonifác néha, ha ideje fu­totta, belekukkantott, mielőtt í&zbesl­tette a címzettnek. Kinyitotta a táskáját, elővette a la­pot, kicsúsztatta a szalagból, szétte­rítette és olvasni kezdett menet köz­ben. Az első oldal nem neki való volt, a politika hidegen hagyta, a pénzügyeknél mindig tovább lapo­zott, de a hírek érdekelték. E napon különösen sok hír volt. Egy erdészlakban lejátszódott bűn­tény olvasásakor annyira felizgult, hogy a lucernás közepén megállt, hogy a cikket még egyszer elolvas­hassa. A részletek borzalmasak vol­tak. Az erdészlak előtt reggel elha­ladva, egy favágó vérfoltot vett észre a küszöbön, mintha valakinek az or­ra vérzett volna. „Az erdész nyulat lőtt az éjszaka" — gondolta magá­ban, de közelebb lépve, látta, hogy az ajtó félig nyitva maradt és a zárt le­törték. Rémülettől reszketve rohant a faluba, értesíteni a bírót, aki erősí­tésül maga mellé vette a csőszt és a tanítót és a négy ember együtt visz­szatéri. Az erdészt elmetszett torok­kal találták kandallója előtt, a fele­sége megfojtva hevert az ágyon, és hatéves kislánya két matrac között feküdt megfulladva. Bonifác postást annyira felizgatta a gyilkosság, hogy lábat egészen el­gyengültek. Hangosan mondta: — Po­kolba! Micsoda gazemberek vannak! Aztán visszacsúsztatta az újságot a papírszalagba és megindult rémes ví­ziókkal fejében. Nemsokára elérte Chapatis úr házát. Kinyitotta a kis­kert kapuját és közeledett a házhoz. Alacsony, földszintes épület volt, padlásszobás tetővel. A szomszéd ház legalább ötszáz méterre volt tőle. A postás felment a tornác két lépcső­fokán, kezét a kilincsre tette, meg­próbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt. Most vette észre, hogy a zsaluk sincsenek még nyitva. Nyugtalankodni kezdett, mert Cha­patis úr, amióta megérkezett, mindig korán kelt. Bonifác elővette az órá­ját. Még csak reggel hét óra tíz perc volt, mindegy, az adószedőnek már fel kellett volna kelnie. Körüljárta a lakást, óvatosan lép­kedve, mintha valami veszély ellen menekülne. Semmi gyanúsat nem ta­lált, csupán egy-két férftlábnyomot az egyik szamóca-ágyban. De hirtelen megállt, mozdulatlanul, a félelemtől megbénulva, mert az egyik ablak előtt elhaladva nyögést hallott a házból. Közelebb ment, át­lépve egy kakukkfűszegélyt, fülét a zsalugáterhez nyomta, hogy jobban hallja. Határozottan nyögtek. Egész tisztán hallotta: hosszú, fájdalmas só­hajok, valami hörgésféle, küzdelem zaja, kiabálás. Bonifác nem kételkedve többé, hogy itt, az adószedőnél bűntény játszódik le, nyakába szedte lábalt, visszafu­tott a kiskerten, nekivágott a síkság­nak, a vetésnek, lelkeszakadtáig nyar­galva, rázva táskáját, mely a csípőjét verte, és kimerülten, lihegve, magán­kívül ért a csendőr-őrszoba kapujába. Malautour altiszt egy eltört széket Javított. Raulter csendőr segített neki A postás meglátta őket és felkiál­tott: — Jöjjenek azonnal, ölik az adó­szedőt, gyorsan, gyorsan! A két ember abbahagyta munkáját és felemelte a fejét. Bonifác látva, hogy Inkább bámulnak, mint sietnek, újra kiáltott: — Gyorsan, gyorsan! A gyilkosok benn vannak a házban, hallottam a kiabálást, nincs idő! Az altiszt megkérdezte: — Kitől tudja? — Az újságot és két levelet vittem, amikor észrevettem, hogy a lakás aj­taja zárva van és az adószedő még nem kelt föl. Megkerültem a házat, és hallottam, hogy bent nyögnek, mintha fojtogatnának valakit, vagy mintha a nyakát vágnák el valaki­nek. Erre azután ideszaladtam, ahogy csak bírta a lábam. A csendőr meggyőzve válaszolt: — Felöltözöm, és megyek. Belépett az őrszobába, követve tár­sát, aki bevitte a széket. Csaknem rögtön újra megjelentek és mindhár­man elindultak futólépésben a bűn­tény színhelye felé. A ház közelébe érve, óvatosan meglassították léptei­ket, az altiszt elővette revolverét, az­után nesztelenül behatoltak a kertbe és közeledtek a házhoz. Semmi újabb nyom nem árulta el, hogy a gonosz­tevők már elmentek volna. Ajtó, ab­lak, még mindig zárva volt. — Megvannak — mormogta az al­tiszt. Bonifác apó izgalomtól lihegve, a ház túlsó oldala felé küldte és a re­dőnyre mutatott: — Ott, ottI — sut­togta. Az altiszt előre ment, egyedül. Fü­lét rányomta a deszkára. A másik mit sem árult el, de bajusza hirtelen megrándult, orcáit csendes nevetés ráncát futották el. Ojból átlépett a paszpang-sövényen és visszament a bambán rámeredő két férfihoz. Aztán intett, hogy kövessék lábujjhegyen. A bejárathoz érve, felszólította Bonifá­cot, hogy az újságot és a leveleket csúsztassa be az ajtó alatt. A postás elképedve, de azért készségesen en­gedelmeskedett. — Es most, indulj! A kapun kiérve az öreghez fordult és jókedvtől csillogó szemekkel mondta: — Nagy kópé maga, Bonifác apói Az öreg megrökönyödött. — Miért? Hallottam, Isten bizony, hallottam... De a csendőr nem bírta tovább és kacagni kezdett. Ügy kacagott, mint aki fuldoklik, két kezét hasára tette, hajlongott, szemei könnyben úsztak, orra körül grimaszok vonaglottak. A másik kettő értetlenül bámult rá. Minthogy Malautour altiszt nem tu­dott beszélni, és nem bírta abbahagy­ni a nevetést, végre is egy népies, il­letlen mozdulatot tett. Nem értették, hát megismételte, többször egymás után, fejével a csukott ház felé mu­tatva. A másik csendőr hirtelen megértve, hogy miről van szó, iszonyú röhögés­ben tört kl. A postás szemet kerekre nyíltak és ismét kijelentette: — Esküszöm, hogy hallottamI Az altiszt újból röhögni kezdett: — Hallotta? Maga is igy szokta öl­ni a feleségét, vén lókötő? — A feleségemetI Igen, ő ts kiabál, ha verem. Talán Chapatls úr ls verte a feleségét? Ekkor az altiszt megpörgette vállá­nál fogva az öreget, és fülébe súgott valamit, amitől az egészen elhűlt, és elgondolkozva mormogta: — Node ilyet... sose hittem vol­na ... azt hittem, hogy ölnek valakit. Es zavarodottan, szégyenkezve, megindult a mezőkön át, mialatt a kettő feszülten figyelt, és mindenre készen nézett rá. Vártak. Az altiszt sokáig mozdulatlanul állt és hallgatózott. Hogy fülét jobban rá­nyomhassa a zsalura, levette és jobb kezében tartotta háromélű sapkáját. Mit hallott? Szenvtelen arca sem­csendőrök még mindig nevetve, vas­kos kaszárnyai tréfákat kiabáltak utána és nézték, hogyan távolodik fekete sapkája a kalászok nyugodt tengerében. í F ordította: SZABÓ LŐRINC j Kavabata Jaszunari: TEASZERTARTÁS A z irodalmi Nobel-díj tavalyi nyertesét megle­hetősen kevesen ismerik Euróoában ^edig Kava­bata jaszunari mór az első világháború, eiöesféi'én írt müvével a Tizenhat ev naolo a-+ai "eskeitétte a '.apán xözvéiemény figyelmet. '924- öl *ezdve ai Iroaaími éiet című 'folyóirat elen 07 ; erzeime " elnevezésű mozgalom oropacoioia zakit j azó ' :ában divatos részietezö naturalizmussá 1 eu­rópai stílusirányzatokhoz csatlakozik \x. ížéKtälil- közölt szemeivény Az ezerdaru-minta cíníü élbeszé '.jséböl való ötáné legalább negyvenöt évesnek látszott, de Kikudzsi ész­re sem vette a korát. Mintha egy magánál jóval fiatalabb nőt ölel­ne. Csodálatos: az érett asszony nyújtotta testi örömeit el tudta fogadni; a tapasztalation fiú gát­lásai is mintha semmivé fosz­lottak volna. Először találkozott életében a gyönyörrel, először döbbentette meg a benne élő férfi. Nem is képzelte volna ennyire atkalmaz­kodónak a női testet; alkalmaz­kodásóban is ennyire kezdemé­nyezőnek, Hyen forrónak, illatos^ nok. Mint nőtlen férfi, kalandjai után mindig valami kesernyés íz maradt benne; ezért is olyan közömbös az együttlét utolsó per­ceiben. Milyen jó érzés volt be­léfeledkezni ennek az asszony­nak a forróságába I Hitte volna valaha, hogy az asszonyi test tengerárként folyhatja IcörCH a férfit, s milyen jó elpihenni eb­ben az árban I? Hadvezér volt, lábát a tengerbe lógató győztes hadvezér, lábát rabszolgái moso­gatták ... Fölfogta az asszonyból áradó anyoi meleget is. Fölült és be­szélni kezdett: — Te tudsz Csikafco anyajegyé­ről? A mellén van ... - kérdezte, de már bánta is a kérdést Ká­bult feje nem engedelmeskedett - Az egyik mellén, tolón itt le­het - magyarázta, és kinyújtott karjával mutogatott hozzá. Mór nem bánt semmit; az asszony érzékenységére sem gondolt — Hallgass. Csúf dolgokról nem keti beszélni... - mondta az özvegy, és mellén összébb húzta a kimonóját — Ilyent még nem hallottam. De különben sem lát­szik, e4takarja a ruha — akado­zott — Nem biztos. — Nem? — Nézd, ha például Itt volna. — Csak nem valami hasonlót keresel rajtam is? — Ugyani De ha neked is volna ... — akkor most mit éret­nél? Itt, itt... Ötáné a mellére nézett — Miért törődsz veJe? - le­gyintett — Csúf dolgokon gon­dolkozni I — Nem mindegy. Kilencéves koromban láthattam. Azóta i* vissza-visszatér a kép. Mintha csak ma láttam volna. O

Next

/
Oldalképek
Tartalom