Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-16 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

ORDÓDY KATALIN LEGÚJABB REGÉNYÉRŐL Ordódy Katalin legújabb regényének Gigije kispolgári környezetből indul el, és bár a regényben megfestett életútja során asszonyi életében, érzelmi kon­fliktusaiban, valamint hivatásában meg­szabadul kötöttségeitől, a kispolgári életérzés — az író szándéka nélkül — nyomon követi és teljesen nem tud sza­badulni tőle. Hadd fűzzem mindjárt elöljáróban hozzá, hogy ezt a „kispolgárságot", nem rovom fel aláhúzottan a _ regény hibájául, csupán jelezni akarom, az ön­ként szűkre szabott keret meggátolta abban, hogy mélyebben merüljön el alakjaiba, hitelesebb társadalmi hátte­ret rajzoljon hősnője mögé, s így en­nek a kimondottan asszonyregénynek nagyobb perspektívát adjon. De Ordódy Katalin önként megfoszt­ja magát a nagy regény lehetőségétől azzal is, hogy énformában beszéli el Gigi életének eseményeit gyermeksé­gétől, serdülőkorán, asszonnyá érésén és csalódásain át az angol mérnökkel való megismerkedéséig és szerelméig. Ez a rövid ideig tartó szerelem, mely­nek jól árnyalt, sokrétű rajzában az írónőnek sikerült a felszín alá Jutnia, szabadítja meg a férjétől elhanyagolt Gigit kisebbségi érzésétől, megszépíti és egyenessé bátorltja. Vonzóan érde­kes téma ez, és kár, hogy Ordódy Ka­talin a ma annyira divatos énformát választotta, Gigire, a regény hősnőjére bízta, hogy három évtized történetét elmondja, s annak vázlatos rajzában önmagát, házasságát, környezetét és szerelmét Jelemezze. Minden írónak, aki az énformát, a legközvetlenebb vallomást választja for­mai megoldásként, azonosulnia kell vallomást tevő hősével, kénytelen-kel­letlen az ő szellemi horizontján szólal meg, az ő szemén át figyeli hőse kör­nyezetét és fejezi ki önmagát, eszmei mondanivalóját. Nem áll módjában, hogy kilépjen az alakjából, egyenesen maga jellemezzen, mondjon véleményt, ítéljen vagy felmentést adjon. Ordódy esetében ez a szellemi horizont korlá­tozott, s különösen a regény első ré­szében, ahol Gigi gyermekkoráról, fa­lujáról, fényképész apjáról vall, króni­kás tényközléssé szürkül az írás. Lé­nyegesen erősebb sűrítést követelt vol­na ez a rész: az ifjúkor a maga köz­napi problémáival eléggé érdektelen és valósággal elkülönül a regény tulaj­donképpeni témájáról, a házasságában szürke verébbé váló Gigi öntudatra éb­redésétől. Egyébként terjengőssége ellenére is nagyon hézagos az indítás, az énforma itt az írónőt csupa aprólékos tényköz­lésre szorítja, s ezek a tények, ame­lyek óhatatlanul belefolynak Gigi és családja sorsába, úgyszólván egyetlen sorban nem mutatnak valami egyénibb színt, eltérőt a, szokványostól, a tu­dottól. Nem az a hiba, hogy a társa­dalmi háttér teljesen felszínes és héza­gos, hanem az, hogy mindaz, amit Or­dódy Katalin Gigijével közöl velünk, alig áll hatásában és eredményeiben kapcsolatban a regény másik, érdeke­sebb és eredetibb részével. Mintha két különálló regényre hasadna a vallomás: egy kort és társadalmat alig éreztető, felszínes krónikára, Gigi serdülőkorá­nak és felemás házasságának rajzára, és a könyv másik felében Giginek az idegenhez fűződő barátságának és sze­relmének lélektanilag lényegesen job­ban megoldott, környezetrajzában hite­lesebb történetére. Nem kétséges, hogy Ordódy Katalin mondanivalója lényege­sen hatásosabb, s művészileg is jobban megoldott lett volna, ha ezzel a ba­rátsággal indítja el a regényt, és kró­nika helyett visszapergetéssel Idézi fel a múltat. Ez természetesen nagyobb erőfeszítést, erősebb koncentrálást Igé­nyel, de — szerintem — a nagyobb el­mélyedés meghozta volna gyümölcsét. Könnyed meseszövést és közvetlen stí­lust említ a könyv füljegyzete. Szíve­sebben vettem volna, ha nem ilyen egy­szerű a hang, ha az író nem éri be ez­zel a riportszerű könnyedséggel. Az esetleges darabosság, a birkózást jelző nehezebb lélegzetvétel elárulta volna, hogy mélyebbre próbál hatolni ebbe az életanyagba és kísérletet tesz arra is, hogy felszínre hozza a takartat, a titkokat, amelyeket elemző készségével és tudásával csak a lélekbúvár tud megfejteni. A „könnyed" hangvétel rovására ír­ható, hogy sem Giginek, sem Józsinak, a férjének jellemábrázolása nem elég­gé meggyőző; házasságuk konfliktusai is mélyebb indokolást Igényelnének, így egyszerűen tudomásul kell ven­nünk, hogy Gigi szürke verébként, el­nyűtt ruhákban, mindennapi gondoktól gyötörtén él elegánsan fellépő, költeke­/ ző, léha férje oldalán, és szinte termé­szetesnek veszi, cselédsorsát. Az ilyen önmagától eltelt önző férfi pofonokat érdemelne, de az írónő arra kénysze­ríti hősnőjét, hogy még hűséget se követeljen tőle, és bár állandó súrló­dás van köztük, elnézze kiruccanásait és önzését az anyagi ügyekben. Miért? Talán azért, mert az ágyban jó szere­tőnek bizonyul? „Józsi közé.és közém az egészen nem tisztázott, egészen el nem intézett dol­gokról való hallgatás egyre erősebb, egyre sűrűbb sövényt von. Tüskés, mérges volt ez a sövény, féltünk hoz­zányúlni" — írja Gigi, és mi ezt he­lyesléssel fogadjuk, elismerjük a tény­megállapítás igazságát, de már fenn­akadunk, hogy „megint csodálnom kel­lett könnyedségét, közvetlenségét, sze­retetreméltóságát". Miben nyilvánult meg ez a könnyedség, közvetlenség és szeretetreméltóság? Abban, hogy szá­mára nem létezett boldogtalanság, csak kellemetlenség. Végül ls, Ordódy Katalin nem tud kiszabadulni a motiválatlan­ság hínárjából: Gigi alacsonyabbrendü­ségének utált, de kiirthatatlan tudata elfojtja benne haragját és megvetését. Nos, itt bosszúlja meg magát a köny­nyed hangvétel, és ezt Ordódy Katalin tudja, különben nem sietne ugyanazon az oldalon megjegyezni, hogy Gigije nem akar „mélyebben bemerészkedni két ember kapcsolatának túlságosan is bonyolult útvesztőibe", mert ahhoz nagy tapasztalattal rendelkező pszicho­lógusnak és filozófusnak kellene len­nie. (A legjellemzőbb példa az énfor­mából eredő buktatóknak, a szellemi horizont elszűkítésének.) Ha Gigi vál­lalta volna, hogy a „viszonyukra jel­lemző érzelmi kilengéseknek indító­okait" Jellemezze, legalább annyit meg­jegyezhetett volna, hogy Józsi nem cso­dálni való jópofa, hanem silány kispol­gár, akinek önzését nem kell Ilyen megbocsátó elnézéssel tűrnie. De lehet, így akarja motiválni, hogy Joga volt magát odaadnia az angol mérnöknek, aki hamupipőke mivoltá­ból kiragadta. Ez a tilosbatévedés, az asszony egyszeri félrelépése egyébként a túlontúl kihangsúlyozott kontraszt ellenére is nagyon emberi, nem szorul mentségre és bővebb magyarázatra. Hibát követnék el azonban, ha a könnyed hangvételt az egész regényre vonatkoztatnám. Utolsó harmadában az eddigi krónikás hézagos hangot egy merőben más hang váltja fel: mintha a regény utolsó száz oldalát más író ve­tette volna papírra, aki nem csupán az Írás mesterségében járatos, de a művé­szi igénynek is megfelelni próbál. A vallomás itt elmélyül, hitele van a tör­ténteknek, az alakok már nem kitöltés­re váró sémák, és Gigi is életközeibe kerül, mennél Jobban válik az angol mérnökhöz fűződő hivatalos kapcsolata és barátsága élete nagy asszonyi él­ményévé. Akadnak ebben a részben is vázlatos elemzések, csupán helyzetje­lentésnek minősíthető fordulatok, de egészében elfogadható ez a nagy ben­ső és külső életfordulatot leíró rész és Igazi, Jó regényként hat. Stílusában is felerősödik a vallomás, a sorok felett érződik az a csillogás és szivárványozás, ami a maga sajátos hangján megszólaló, lírai hajlamú jó prózaírőt jelzi. Még egy további lépés, még több erőfeszítés kellene, az a hatá­rozott tudat, hogy a prőzaiíró akkor vá­lik Jelentőssé, amikor olvasója úgy ér­zi, hogy valami előtte eddig ismeret­lent kifejezett helyette. A kritikus ke­vesebbel is beéri: azzal az új árnya­lattal, amellyel az ismertet kifejezni tudja. Az Idegen nem tartozik szépprózánk legjelentősebb alkotásai közé, de Or­dódy Katalin írói pályáján olvasmá­nyosságával határkövet jelent. Utolsó száz oldalának meleg, bensőséges hangja remélni engedi, hogy újabb erő­feszítéssel és nagyobb elmélyüléssel felsorakozhat prőzaíróink élvonalába. EGRI VIKTOR PETRIK JÓZSEF: Ajtód mögött Mindenkit elhagytál — utolért a bánat. A magány medrében szoborként virrasztói kacér látékaid halottjai felett. Az est hűvös csarnok, kopott, elm >sódott, kihűlt tekintetek arcképcsarnoka. Állsz mozdulatlan, sokszemközt a múlttal, úgy állsz, mint aki örvény felett áll és vele szédül kanyargós útjára, most döbbensz rá, hogy nincsen üt, csak görbe, állsz és nézel egy időtlen tükörbe és nem tudod, hogy ki néz és kit néznek, nincs távozó arc, nincs új érkező, csak örvénylő múlt, csak vádoló képek. Állsz kővéváltan, szemedben tört pengék villannak. Az est szürke madara válladra telepszik. Fekete árnyékok osztozkodnak rajtad — lopnak tőlem is. — Mert közénk férkőzött fekete kilincsed, a kivonás jele, nem billen már félre, lm kettő kevesebb eggyel — ennyi lettünk. Engem is felvet majd a holt arcok sodra, én ts alakítom az űrt körülötted — és nem verem félre a búcsú harangját a szánalom mentő szalmáját remélve. De tudd meg: a szabad égre nyíló ajtók mindig könyörtelen robajjal csapódnak! CSONTOS VILMOS: Ne úgy égj el Ne úgy égj el itt: külsőleg, testben. — Nyomod a porból füstként ellebben. Talán sajnálnak, mégis úgy látnák. Mint egy felét a mulandóságnak. Ne tested égjen: lelkednek lángja Verje az eget — s mindenki lássa. S ne hamvasszon el perc, óra — évek Rőzséje kell a lélek tüzének. Szíved ha riaszt: tennt kell nagyot, S míg gondolatban megformálhatod Célod méretét: évek kellenek, — Talán társak is — segítő kezek, Mert lelkesedés — egyedül való, Oly, mint tengeren hányódó hajó, Egyetlen emberrel fedélzetén, Ha már elhagyta társa — a remény. Ne úgy égj el hát: külsőleg, testben: Lelked lángoljon, s a közeledben, Kik elhaladnak, érezzék; az vagy, Kl a fáz óknak meleget adhat, Kt azt is tudja; azért hord lángot/ Életről tegyen bizonyosságotI VERES JÁNOS: MATÉ IDA: Majd jön a köd Tátrafüred, november, fényözön — a zúzmarás nyírfák ezüst-ruhás menetben jönnek: szép e könnyű vért. Készül a téli jégben — álmodás, őszül a hegy, az Idő már megért. Majd jön a köd, a zúgó viharok, a fényesség vágó hidegbe dermed. Fagyott madarat gyászol majd a fa, nyarat sira'. a füvek bánata... Csak te nem bánod elfoszló szerelmed. Cogito, ergo tum ? Csak az első Igaz — gondolkodom ... és mégsem érzem — vagyok ... tettem, mit tenni kellett, szinte fogfájósán az ismétlést elismételtem, gépezetszerű kába tett lettem. Furcsa hát mégis, újra indulok — s teszek. Hinni szeretném, most utoljára nem az Ismétlés monoton húrján rándul kezem. Cogito, cogito: zaklatom zajdult fejem, de hátha a végeredmény értékét vesztett nulla, mely csak a baloldalon parolázik a mínusszal, s a tett az ismétlések hínáriában ázik? Kétkedő Önmagam vádlója lettem, rabmadár a bizonytalanság szorító öklében. De ki az, kit nem epeszt a holnapi sólyommadár biztos repülésef

Next

/
Oldalképek
Tartalom