Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-16 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

Párbeszéd az olvasóval Humánum és jog ­- család és társadalom Beszélgetés dr. OĽGA PLANKOVA docenssel, a Komenský Egyetem jogi fakultásának prodékánjával B Egyszer azt olvastam, már nem emlékszem pontosan hol, „aki meghalt és nem szeretett, az nem is élt". Ogy vélem, ebben a mondásban sok igazság van, hiszen ősidők óta létezik a szeretet és a szerelem. Ez az érzés minden külső behatás­tól független, a nemtől, a társadalmi rendszertől, a vagyontól, a foglalkozástól, sőt a kortól is. Ugyanakkor természetesen ezek a tényezők meg­határozhatják a jellegét. Ám most nem az a cé­lom, hogy meditáljak a felvett problémán, hi­szen ezt már előttem nagyon sokan, filozófusok, pszichológusok, orvosok, költők, jogászok ós má­sok megtették. Kissé leszűkítem a témakört: ál­talában azt mondjúk, hogy a szerelem beteljesü­lése a család. Ez a definíció ismét sok vitára ad­hat okot, azonban induljunk ki abból, hogy pilla­natnyilag, a huszadik század derekán, világszerte valóban az együttélés leggyakoribb formája a há­zasság, vagyis a család. S mivel Űn a családjog­gal foglalkozik, rengeteg gyakorlati tapasztalat­tal is rendelkezik, legyen hát ez mai beszélgeté­sünk témája. A válásokat kimutató grafikon görbéje egyre emelkedik. Csehszlovákia európai viszonylatban ezen a téren a vezető államuk közé tartozik. Eb­ből arra lehet következtetni, hogy az oly gyak­ran szentesített családi élet krízisbe került. Az is oyílt titok, hogy a házasságok nagy részében sok a nézeteltérés és szétesés fenyegeti őket Szük­ség van-e tehát a házasságra, a családra, képes-e mai formájában betölteni küldetését? — Megállapítása valóban helytálló: a család a leg­kisebb közösség és a krízise nem vitatható. De vi­lágszerte nemcsak a kis közösségek — a mi esetünk­ben a házasság, a család —, hanem a nagy közössé­gek, a rendszerek és a társadalom is válságban van. Azt hiszem, ezt a kettőt nem lehet egymástól elvá­lasztani. Elméletileg nemcsak nálunk, hanem az egész világon két nézet uralkodik. 9 Az egyik: a mai túlcivilizált világban éppen a család az a támpont, mondhatnám úgy is, mene­dékhely, ahol az ember megpihen, nyugalmat talál, és regenerálódik munkaképessége. Mindez a megelé­gedettség érzését váltja ki benne és éppen ezért a modern társadalomnak Igen nagy súlyt kell fektet­nie a kiegyensúlyozott családi élet biztosítására. A mai ember is csak így képes megteremteni lelki egyensúlyát. Akik ezt a nézetet vallják, a család rene­szánszáról beszélnek. ® A másik: negativista nézet, amely szerint, a családi élet csak fölösleges megterhelés. Mivel az emberre egyre több feladat hárul, mind nagyobb erőfeszítést kell tennie, hogy foglalkozásában meg­állja a helyét, egyre többet kell aktívan gondolkod­nia, hogy sikereket is felmutathasson, egyszóval minden erejét a karrier elérésére kell összpontosíta­nia. Ennek az alapján a tartós házasság nem lehet két ember együttélésének megfelelő formája, nem lehet életcél. Meg kell őszintén mondanom, hogy az utóbbi né­zetet egyre többen vallják, ennek ellenére én az el­ső híve vagyok. Egyrészt a hagyományokból Indulok ki, másrészt a negativista nézetet a gyakorlatban ki­vihetetlennek tartom. Meg is indokolom, hogy miért. A házasság természetes velejárója a gyerek. Egyetlen egy fejlett társadalmi rendszer sem a múltban, sem ma, de még a jövőben sem képes helyettesíteni a szülőt. Tehát éppen a gyermek az, aki megköveteli, hogy a házasság a mai formájában továbbra is fenn­maradjon. Milyen a helyzet a gyakorlatban? Sajnos, egyre rosszabb. A válások száma emelkedik, a neurotikus betegek elözönlik az orvosokat, egyre több az alko­holista, a bűnöző. Hol keressük ennek az okát? Ml, akik évek óta figyelemmel kísérjük a válásokat, tud­tuk. hogy legtöbb esetben külső hatás a két ember meg nem értésének az oka: gondolok itt a lakás­hiányra, az anyagi megalapozottságra, a szülők be­avakozására stb. A fiataloknak éppen abban az idő­szakban, amikor közös életet kezdenek, amikor gond­tülftnul kellene örülniük egymásnak, amikor a jö­vőről kellene ábrándozniuk, éppen akkor kell legin­kább megküzdeniük a nehézségekkel. Nem hanya­golható el az a tény sem, hogy míg a múltban a nö többnyire valóban csak a családjának élt, a férj meg anyagilag bebiztosította azt, addig ma az asszonyok többsége kénytelen kivenni részét a családfenntar­tasi godokból is. A következmény: a gyermekekről a nap nagyobb részében állami intézményeink gondos­kodnak, a férfinek is osztoznia kell házimunkában, jelentkezik a fáradság, az ingerültség. Sokan ez el­len tudatosan próbálnak küzdeni, ám a tény tény ma­rad, és végül látva, hogy minden igyekezetük feles­leges, belefáradnak, mert úgy vélik, hogy a bűvös körből nincs kiút. Ismertem én nem egy szerelemi házasságot, ahol megértésben, szeretetben éltek, és mégis évek múltán ,pokol lett az életük, utuk a tár­gyalóterembe vezetett. • Azt hiszem, hugy az ember természetes vele­járója a hit és a remény. Am ez nem minden eset­ben vonatkozik a meglevő házasságok kiegyensu­lyozódására. Bizonyos erőfeszítés után a házas­ságba és a harmonikus együttélésünkbe vetett hitünk csökken, viszont ugyanilyen intenzitással hinni kezdünk valami másban, például abban, hogy hivatásunk képes lesz kielégíteni bennün­ket, vagy abban, hogy valaki másnál nagyobb megértésre találunk, esetleg abban, hogy ha ké­nyelmesebb lesz az életmódunk, és nem lesznek családi gondjaink, könnyebb lesz önrealizáiódá­sunk. "Ez a gondolat egyre érik bennünk és egy élesebb összetűzés alkalmával beadjuk a válópert. Megoldásnak tartja ezt? Értelmét látja annak, hogy a viszályok ellenőre, a lelki harmónia lel­/es felbomlása után, — mondjuk hűtlenség ese­tén — is együtt maradjanak a házastársak? — Szerintem az emberek nem eléggé küzdenek házasságuk megmentéséért. Ott, ahol ilyen zökkenők előfordulnak, kevés remény van a házasság visszaál­lítására. Ahol már odáig jutottak, hogy huzamosan nem élnek együtt, nem sok értelmét látom a házas­ság erőszakos összetákolásának. Erőszakkal semmit sem lehet elérni, a konfliktusok csak fokozódnának. Ellenben az a véleményem, hogy ilyen helyzetet egy kis akarattal, jóindulattal, megértéssel és a józan ész felülkerekedésével el lehet kerülni. Két ember­nek az első perctől kezdve mindent meg kell tennie azért, hogy házasságuk egyensúlya tartós legyen. A szerelmet nem elég csak hangsúlyozni, hanem azt bizonyítani is kell. Néha nagyon prózai dolgokkal, mint például a házi munka megosztásával, a gyere­kek sétáitatásával, a közös pénzgazdálkodással stb. Meg vagyok győződve, róla, hogy ahol mindez meg­van, sokkal kisebb a házasság felbomlásának eshe­tősége. De hogy egy kicsit a jogot is segítségül hív­jam, elmondom azt is, hogy szerintem a pillanat­nyilag érvényben levő családjogunk is nagyon köny­nyen lehetővé teszi a válást. Ha a házastársak tud­nák, hogy nem választják ei őket, vagy legalábbis nem olyan könnyen, akkor nagyon meggondolnák, hogyan viselkedjenek egymással szemben. Persze a családjog megszigorításával nem mennénk sokra, ha más eszközökkel nem harcolunk a válások ellen. Társadalmi rendszerünkben nagyon sok, a családi élettel összefüggő probléma nincs megoldva. Gondo­lok itt a közszolgáltatásra, a nők foglalkoztatására, a lakáshiányra, a hatékony népművelési munkára, az orvosi .tanácsadóhálózatra a gyermekvédelemre stb, Ma már az anyagi érdekeltség tényezője nem játsz­hat szerepet. Azzal, hogy a nőnek kenyeret adtunk a kezébe, szakmája van, szélesedett a látóköre, bát­rabban és önérzetesebben lép fel élettársával szem­ben. Ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagy­nunk. Amikor 1963-ban megszületett az új családjogi törvény, legtöbb pontjában a morális normákra tá­maszkodott, úgyis mondhatnám, hogy a humánumból Indult ki. Sajnos, a gyakorlat azt is bebizonyította, hogy az emberek nagy része nincs még az erkölcs oly magas fokán, hogy ezt a törvényt helyesen értel­mezze, vagyis hogy ne éljen vele vissza. Már most sok szó esik róla, és a jövőbei} egészen biztosan sor kerül a családjogi törvény rendelkezéseinek megszi­gorítására. Szerintem ha kell, alkalmazzunk szank­ciókat is. Vonatkozik ez elsősorban a gyermekkel kapcsolatos törvénycikkelvre * • Igen, végső soron két ember meg nem érté­sének mindig a gyermek issza meg a ievét. A „normális házasságban sem képes a szülő "gyermekének a maximumot nyújtani, mint már említettük a túlhajszoltság, az időhiány és a fá­radság miatt. Válás esetén a gyermek rendsze­rint • az egyik szülőnél, többnyire az anyánál ma­rad. A két szülőre eső gondok ebben az esetben csak az egyiket terhelik — teljesen lekötve azt, felőrölve fizikai erejét és idegzetét. Két ember a válás után nehezen tudja leküzdeni a személyi ellenszenvet, a bosszúállás mindennél erősebb, még a gyermek érdekeinél is. Idővel az így „egye­dül" maradt gyermek jövője bizonytalanná válik: kihat a lelkivilágára, zárkózott, némely esetben — rossz társaságba kerülve — jellemtelen lesz, a szülők iránti megbecsülést, és szeretetet nem ls ismeri. Egy új házasság esetén félreállftottnak, fölöslegesnek érzi magát. Nem egyszer a vég­állomás a gyermekotthon. — Nem lehet általánosítanunk, de induljunk kl abból, hogy minden emberre kihat a gyermekkora — Jő vagy rossz értelemben egyaránt. A gyermek fej­lődésére negatív hatással van, ha rossz, kiegyensú­lyozatlan, civakodásokkal, esetleg verekedésekkel tarkított családban él. Az ilyen családokban nem rit­kaság az alkoholizmus sem. Ha a házasság már eb­be a stádiumba jutott, jobb, ha a szülők elválnak és a gyermeket csak az egyik neveli. Nagyon gyakran azonban a szülök harmóniájának felbomlása után Is együtt marad az anya és az apa — a gyermekekre való tekintettel. Ezt a formát elfogadhatónak tartom, sot becsülöm azokat, akik mások — ebben az eset­ben a gyermekek-érdekét tartják szem előtt, és szá­mukra. nem az egoizmus a mérvadó. Természetesen ez az állapot rengeteg önmegtartóztatással, áldozat­hozatallal jár. Mégis úgy vélem, hogy bizonyos kompromisszumok mellett ez a házasság életképes, vagyis jogi nyelven élve, betölti társadalmi külde­tését, mivel a gyermekek nevelésére összpontosul. • Társadalmi rendszerünk (legalábbis elméle­tileg), nagy gondot fordít a gyermeknevelésre. Nem az intézményeinkről és az iskolarendsze­rünkről akarok most beszélni, inkább az egyei járási nemzeti bizottságok mellett működő ifjú­ságvédelmi oszálynkról. Hogy értékeli munkáju­m kat? — Jogrendünk nagyon sok feladattal, kötelességgel terhelte meg őket, ugyanakkor társadalmunk, az il­letékesek nem gondoskodtak e helyek megfelelő szakemberekkel való betöltéséről. Ezeknek az osz­tályoknak pillanatnyilag az az elsődleges feladatuk, hogy részt vegyenek minden egyes válóperes tárgya­láson, gondoskodjanak a válás utáni tartásdíj fize­téséről, ellenőrizzék a gyermekotthonokat stb. Petiig társadalmi szempontból sokkal fontosabb volna a megelőző tevékenységük, vagyis azon családok nyil­vántartása, amelyeket a szétesés fenyeget, ahol a gyermekek egészségtelen körülmények között élnek, ahol az apa nem adja haza a fizetését, ahol a szü­lők alkoholisták. De nemcsak a nyilvántartás, ha­nem jogokkal felruházva a közbelépés is. Sajnos, pillanatnyilag erről a tevékenységükről nem beszél­hetünk. Létrejött a Munkaügyi- és Népjóléti Minisztérium. Értesüléseim szerint a gyermekvédő szervezet szin­tén a hatáskörébe fog tartozni. Már most, az elő­készítési stádiumban nagyon megfontolva kellene ki­válogatni az alkalmazottakat. Elkerülhetetlen, hogv egy-egy ilyen bizottság élén — vagy bárminek is ne­vezzük azt a jövőben — jogász álljon. De ugyanilyen fontos az is, hogy helyet kapjanak itt a szociológus, az orvos, a pszichológus és más szakemberek. Ezek viszont nem sokat tehetnek az ügy érdekében, ha nincs széles körű végrehajtó szervük. Vagyis minő­ségi és jogköri téren is javítani kell a helyzeten, és nem utolsósorban módosítani kell a törvény cikke­lyeit is. Az új családjogi törvényben benne foglalta­tik a nemzeti bizottságok ezen osztályainak feladata és kötelessége. Szerintem azt ki kell onnan emelni, mivel tevékenységük nem a családon belüli kapcso­latok rendezését célozza. Fel kell újítani a szociáljogi törvényt, amelynek egyes részei fokozatosan elveszítették érvényüket, es amely teljességében 1963-ban, az új családjogi tör­vény életbeléptekor megszűnt. Az új államrendszer kialakítása megfelelő időszak ahhoz, hogy új intéz­ményeket és törvényeket hozzunk létre. Ki kellene használni ezt az alkalmat. Szerintem az új nemze­dékről való gondoskodásnál nincs fontosabb feladat SS Említette, hogy a jelenlegi családjugi ren­delkezések nem felelnek meg a mai követelmények­nek, és egy új törvényjavaslatról is beszélt. Eb iól arra következtetek, hogy a jogászok körébon bi '.o­nyára sok Síé esik ezekről a probélmákról. Vár­haló-e néhány törvény módosítása, illetve új (ör­vények hozatala? — Egészen biztos. Persze egyik törvény sem jön létre egyik napról a másikra. Kidolgozásuk nagy kö­rültekintést, fáradságos munkát, sok türelmet, szám­talan szakember bevonását követeli. Azzal számolunk, hogy az új törvény megszigorítja a válási eljárás., ezzel szemben megszünteti a békéltető tárgyalás­Magába foglalja majd az egyedül maradt házastárs anyagi biztosítását (vagyis a jobb anyagi körülmé­nyek között levő köteles hozzájárulni a másik fél jö­vedelméhez |. A múltban abból indultunk ki, hogv szocialista társadalmunkban mindenki dolgozha:, vagyis mindenkinek biztosítva van az anyagi meg­alapozottsága. A gyakorlat bebizonyította, hogy ez nincs így. Szigorúbb lesz a gyermektartásra vonat­kozó törvény is. Elképzelhetetlen, hogy egyesek ki­vonják magukat ez alól az alapvető kötelességük alól is. • Beszélgetésünket talán így foglalnám össze: a család a társadalom alapja, viszont semmi eset­re ;.jm lehet a társadalom terhére. Kell hogy törvényeink ezt célozzák, jogainkat és a humánu­mot össze kell hangolni. OZORAI KATALIN Eltörött a r. -- ­'Molnár lónos felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom