Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-05 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

ékés, napsütéses vasárnap délután B

volt Egy diplomatarendszámú csillogó Mercedes hajtott keresztül a téren. A Maltéz kert falai mögött kamarazenekar játszott és a virágbaborult gesztenyefák koronájában a madárdal vetekedett a zenével. Mintegy 40 ember ült benn, a lehető legnagyobb távolságban egymástól. Nyugdíjasok, diákok, néhány külföldi. Egy család kötötte le a figyelmem. A fiatal házaspár elmélyülten hallgatta a zenét, míg két kisgyermekük csendben a pad alatt játszott. Az utolsó sorban ültünk le. Ö is azonnal elmélyedt a zenébe. Én U megpróbáltam ezt, hogy örömet szerezzek neki, de nem tudtam összpontosítani. Inkább a madarak érdekeltek, melyek nagy buzgalommal belekotnyeleskedtek a hangversenybe. Úgy mint rendesen, most sem töltött el áhítattal a zene, mely összekapcsolta a hallgatókat az Alois Jirásek Múzeum kamaraegyüttesével, az előtérben állá fiatal kövér hegedűssel. Szívesen megnézném közelebbről azt az embert, mert valahonnan nagyon ismerősnek tűnt nekem. Nem volt nálam a szemüvegem. „Bogaram" hajoltam hozzá, „kérlek üljünk át előre". Megzavartam. Ügy nézett rám, mintha valahonnan nagyon távolról érkezett volna vissza. „Mi van", kérdezte bosszúsan. „Otthon hagytam a szemüvegem" mondtam csendeden „nem ülhetnénk egy kicsit közelebb?" „Ugyan kérlek" mondta „mit kell itt megnézned. Várd meg legalább a tétel végét". Amikor a tétel befejeződött, amit abból tudtam meg, hogy a hallgatóság mintegy vezényszóra egyszerre köhécselni kezdett, átültünk a negyedik sorba. Jobb kéz felől egy öreg bácsi ült mellettem, kezét botjára támasztotta, homlokát kezére, aludt. A hegedűs vallásos áhítottal játszott. Erős ujjait néztem és kerek, izzadt, a hegedű fölé hajló arcát. A hegedű nagyon törékenynek látszott, hatalmas karjában. Azonnal ráismertem a gyermekded homloka fölött ritkás hajára, fanatikus, mindamellett jóságos szemére. Fekete hangverseny-frakkja volt. Éppen ez zavart meg. Én csak kopottas, terepszínű egyenruhában és bakancsban ismertem. Képzeletben újból egyenruhába bújtattam. Eszembe jutott, mit szólnának a kamarazene kedvelői, ha úgy állna eléjük, mint ahogy én láttam őt. Egészen pontosan hallottam a fiatal hadnagy fülsértő hangját, aki a ferencrendi kolostor udvarán ordítozott ránk a törött kezű és orrú barokk-szentek hallgatag jelenlétében. „Hogyan lépnek, maguk értelmiségiek? Bal-kettő, bal-kettő! Az a dagi ott hátul, hozzám I" A dagi összecserélte bal lábát a jobbal, a fordulatnál ellenkező irányba tért s akaratlanul állandóan megbontotta a katonai gyakorlatok gyönyörű szimmetriáját, amire az alhadnagy oly nagyon büszke volt. „A nevét katona!" „Tomašek". „Tomášek, közkatona I" .Tomášek közkatona." „Hangosabban!" „Tomášek körkatona" — mondta a hegedűs halkan. Az alhadnagy ránézett, mintha nem hinné, hogy ilyesmi is létezhet a földön. „Az egész Varsói Szerződés legócskább katonája!" mondta egy kis gondolkodás után. „Na, de mi majd itt megtanítjuk a rendre. Hátra arc!" ügyetlenül, engedelmesen és szólóban hajtotta végre a parancsokat, megható becsületességgel és igyekezettel. A futásnál valami olyan történt, ami ritkaság számba megy a hadseregben. Terjedelmes pocakja széles mozdulatától kikapcsolódott bő nadrágtartója és a földön kígyóként húzta maga utón. Nem vette észre. Tovább gyakorlatozott. A főiskolások katonai alakulata harsogva nevetett. A főhadnagy hangja megbicsaklott, mintha mutálna. A főhadnagy nem szeretett bennünket, egyszer valaki meglátta, ahogy esti vitánk alatt az ajtó mögött hallgatózott. A katonai iskolában, amelyet csak nemrég végzett el, nem készítették fel ilyen gyanús személyiségekre. Azt mondta, hogy rendes katonákat farag belőlünk. Bizonyára szívesen gyúrt volna belőlünk rendes embereket is az ő elképzelésének megfelelően. Módjában állt azonban, hogy teljes két évre katonának küldjön bennünket. Ezt nagyon jól tudta. Mi is. Kedvét lelte abban, hogy a gyakorlótéren hajszolhat egy nemzetközi díjat nyert hegedűművészt, mint amilyen To- mášek volt már ebben az időben. „Bogárkám" szóltam hozzá örömmel „tudod, hogy az a kövér hegedűs, barátom a katonaságtól?" „Légy csendben" mondta, „ha unatkozol, kérlek, menj haza". Amikor komoly zenét hallgatott minden idegesítette. Ezt tudtam. Csakhogy én azt hittem, kedvében járok ha elmondom, hogy ismerem a szólistát. Ha érdeklődöm a dolog iránt „Bocsáss meg" mondtam gyorsan, hogy helyrehozzam botlásomat Éreztem, milyen nehezen tér vissza újból Mozarthoz, mint ai olyan úszó, akit nagyon megelőztek. A jobb kéz felől ülő öreg bácsi felnyitotta szemét, ásított és újból nyugodtan elbóbiskolt. A főhadnagyot Postáknak hívták. Ha nagyon hajszolt bennünket a menetelésnél akkor a Jede, jede poštový panáček-et énekeltük neki. Büntetésből ebéd helyett vigyázzban a kantin körül menetelhettünk. Igy viccelődtünk egymással. Csinos, kisportolt fiatalember volt, nem sokkal idősebb mint mL Kiváló mesterlövő. Amikor jó kedve volt, a lőtérre hívott bennünket, hogy feldobált sapkáinkat kapásból eltalálja. A „Középszerűség géniusza" című könyvet is olvasta. Állandóan ezt cipelte a hóna alatt. A kövér hegedűst katonához méltatlan viselkedése miatt nem bírta és azért, mert nem tudott kúszni. A főhadnagy mutatványszerűen kúszott. Többször egymás után, cipőben felmászott a kötélen, anélkül, hogy elrugaszkodott volna. Éles gránátokat dobáltunk. Egymásnak adogattuk az egyetlen sisakot és a szűk árokban a főhadnagyhoz futottunk. Olyan ünnepélyesen adta át a gránátot, mint a friss tojást és segédletével, nyirkos kezünkkel az imperializmust jelképező bádogfigurára hajítottuk. Amikor sor került Tomašekre, úgy nézett ki a sisakban mint egy gubbasztó gomba. „Én nem dobok, főhadnagy elvtárs" mondta, miután nagynehezen keresztül préselte magát az árkon. „No nézzük csak" mondta a főhadnagy és látszott, erre az eshetőségre is felkészült. Erre is megtanították. „És miért?" „Én félek" rebegte a sápadt hegedűs. „Lehetetlen. A katona sohasem fél" — mondta a főhadnagy élénken. „Mondja Tomašek, maga soha sem dobált követ falun?" tette hozzá barátságosan. „Én városi vagyok" válaszolta Tomašek szelíden. „Városi" ismételte a főhadnagy, mintha e2 hihetetlen lenne. „Itt a gránát és tudja mit jelent a parancs megtagadása!" Láttuk, hogy Tomašek keze remeg. „Nem akarom" mondta elkeseredetten. „Pályafutásom alatt még nem történt meg" — a főhadnagy valóban azt mondta pályafutásom alatt - hogy valaki ne dobjon. Maga is dobni fog!" i Ujját erőszakkal a biztosító hurokba helyezte. Ügy néztek ki az árokban miint két bohóc. „Húzza ki a biztosítékot!" Valamennyien hasravágódtunk. A hegedűs undorral távol tartotta testétől a gránátot, úgy nézett ki, hogy minden pillanatban leejti. „Kezét rántsa hátra, nézzen utána, aztán lendítse újból előre és dobja el!" — magyarázta röviden a főhadnagy. A helyzet nem volt valami biztató. A hegedűsnek néhány nappal a katonai gyakorlat után hangversenye volt a Művészek Házában. Míg mi a kártyát vertük, vagy az ágyakon fecsegtünk ő minden este szüntelenül Paganinit és Brahmsot gyakorolta a raktárban, nagy halom hordágy, sátor, poros cipó és uniformis között. Míg mi azon siránkoztunk, hogy a katonai gyakorlat mennyi időt rabol el tőlünk, Tomašek a nehéz körülmények ellenére kitartóan gyakorolt. Vacsora után mindjárt a raktárba sietett azzal a régi értékes G agliano hegedűvel, melyet a múzeumból kapott kölcsön. Addig volt ott, míg — és ez rendszerint a takarodó után volt — a szolgálatos tiszt ki nem kergette, akit angyali szeme álmodozó tekintetével fegyverzett le. „Nos, eldobja azt a gránátot vagy nem?" förmedt a főhadnagy Tomašekra, aki borzadva és undorodva szemlélte a kezében tartott tárgyat. Ez nem végződik jól, gondoltam. Ugyanezt érezhették osztálytársaim is, akik feszülten figyelték az árokban lejátszódó jelenetet. „Dobd el a gránátot, te kurafi disznó!" ordított a főhadnagy, csaknem gyermekes hangon. „Igen" susogta reszketve a hegedűs és elengedte a gránátot. Arccal a fűbe vetettem magam. „Kérern szépen hány ára van?" — kérdezte jobb kéz felől az öreg bácsi? Megijedtem. Körülnéztem. „Fél három bácsikám" mondtam. Megköszönte és mindjárt újból elaludt. „Hát te nem hagyod abba a zavarpst" mondta, mintha ebben a pillanatban ébredt volna fel". Nem tudsz magadon uralkodni, ugye?" „Én nem szóltam hozzád semmit bogárkám" mondtam. „Ez az úr mellettem megkérdezte, hány óra van és én megmondtam neki. Hozzád nem is szóltam, esküszöm". Nem nagyon hitte el. Figyelmeztetett, hogy végre hagyjak már békét neki és újból abba a narkózisba esett, amelyet komoly zenehallgatásnak neveznek. Mivel semmit sem hallottunk, felemeltük fejünket. Az történt, ami időnként a háborúban is megesik — a gránát nem robbant fel. Csodálatos jelenetnek lehettünk tanúi. A hegedűs mozdulatlanul állt a helyén, mintha nem is lenne jelen és néhány méterrel arrébb a halálsápadt főhadnagy szedelőzködöt a földről, sisakja az arcába esett. A tűzszerész azonnal kezelésbe vette a gránátot. A főhadnagy leült az árok szélére és remegő kézzel felvette félcipőjét, melyet menekülés közben vesztett el. Ettől az időtől Tomašek egyik szolgálatot a másik után teljesítette, a vödröt és a kefét a latrinák tisztítására nem is tette le kezéből. A főhadnagy lezárta a raktárt és ezzel lehetetlenné tette, hogy gyakoroljon. Szegényt jobban nem is büntethette volna meg. Elnéztem, hogyan hallgatja a zenét Állát bájosan öklére támasztotta. Szemét lehunyta. Ez nagyon jól állt neki. Arcát úgy fordította, hogy a tavaszi nap a lehető legjobban érje. Milyen praktikus, gondoltam. Még ha úgy eszébe jutnának azok a levelek, amelyeket akkoriban írtunk. Minden nap. A főhadnagy bélyeggyűjtő volt, márcsak a mi levelezésünkből egész gyűjteménye lehetett. A gyakorlat végét nem napokban hanem órákban számoltam. Minden este a kaszárnyafal mentén sétáltam és orról ábrándoztam, hogy utána szököm. Még azt is pontosan tudtam, hogy a falmenti fa melyik ágára lépjek, ha majd keresztül mászok a falon. Valószínű, hogy ma már gondolni sem tudnék ilyesmire. Aztán azt irta, hogy állandóan sír és vasárnap eljön utánam. Egy napi távolságra volt tőlem. Vajon ma is megtenné ezt? Este, levelével zsebemben, melyet alig olvastam végig, felindulva kopogtattam a parancsnoki szoba ajtaján. „Tovább" mondta a főhadnagy. Egy golyószórót tisztított, az asztal mellett ült, ingben, fején sapka és amikor jelenteni akartam csak legyintett. „Mit szeretne?" „Kimenőt akarok vasárnapra főhadnagy elvtárs" mondtam. „Eljön a kislány". Eszembe jutott, hogy ez a mondat, amióta a hadsereg létezik ismerős. „Értem" mondta a főhadnagy és férfiúi megértéssel mosolygott rám. „A természet megköveteli a magáét, én is nőtlen voltam". A fény felé emelte a puskacsövet és belenézett. Aztán kezembe adta a puskát. „Mit gondol, elég tiszta mór?" • Szemem előtt spirálszerűen a furat csillogó karikái futottak. „Úgy néz ki, van ott még egy kis disznóság." mondtam diplomatikusan. „Helyes, fogja a csőtisztítót és tisztítsa. Itt az olaj". Egy pillanatra körülnézett a helyiségben, hogy mibe törölhetne kezet. Talált egy régi Mladá frontát. „Szívesen mutatnék magának valamit", mondta bizalmasan. Zsebébői kulcsot húzott elő és kinyitotta a fiókot. „Maga ért ehhez". Maszatos iskolai borítólapot tett az asztalra és több képet rakott elém, ceruzarajzot, akvarellt és olajfestményt. Valamennyin napnyugta, hegyek, nyirfaerdőben legelő lovak és őzikék voltak, s ezenkívül — ez keltette fel legjobban érdeklődésemet — egy huszita harcos buzogánnyal, aki kissé Ján Žižkára és a szőnyeget poroló házmesterünkre emlékeztetett. Almomban sem gondoltam volna arra, hogy ilyesmivel foglalkozik. Megijedtem, kíváncsi lesz véleményemre. „Mit szól ehhez?" — kérdezte. „Érdekesek" — hallottam saját hangomat, mintha egy idióta válaszolna. (Folytatás a 11. oldalon) Vit Olmer: o a hegedűs