Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-05 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

Lätogatäs Benedek Eleknél BARTALIS JÁNOS A szép ifjúságnál csak egy van szebb, a szép öregség. 1924. augusztus 4-én látogattam meg Elek apót kisbaconl otthonában. Egy dedikált fénykép őrzi annak a napnak az emlékét. Akkor már három éve múlt, hogy „hazaérkezett", ö is, akárcsak én, a nagy várost, a zengő és zúgó ütemű várost cserélte fel az eldugott, hegyek mögé bújt kis falu csendjével, nyugalmával. (De vajon csend lett-e számára is a kis falu csendje?). Először 1923 decemberében találkoztam vele személyesen a kolozsvári állomáson. Hideg, téli szürkületbe hajló délutánban a vonatra várván, hármasban (Szentimrei jenővei) sétáltunk a peronon fel és le. Az erdélyi magyar irodalomról beszélgettünk, amely akkor élte hőskorát. ÚJ hangok, új nevek bukkantak fel mindenfelőlről. ŰJ folyóiratok és lapok születtek és haltak meg a pillanatok lázában. Merész, nagy tervek és nekilendülések kavarogtak. Minden létező Irodalmi irányzat felütötte fejét ezen a kis földdarabon és kért bebocsátást az Irodalom berkeibe. Mintha tavaszi vizek zubogtak volna: élt, pezsgett, zsendült minden. Ezekről és hasonlókról beszélgettünk, míg berobogott a vonat. Elek apó felszállt a kocsiba és lelkünkre kötötte, hogy látogassuk meg otthonában. Erre a következő év augusztusában került sor, mikor pár napot szülőfalumban, Apácán töltve, elhatároztam, hogy felkeresem Elek apót Kisbacon. Apáca és Bacon távolságban is elég tekintélyes, megközellthetés szempontjából meg éppen sok. Vonattal csak Agostonfalváig lehetett menni, onnan pedig Bacont Baróton át csak szekérrel, bérelt kocsival vagy gyalog lehet elérni. Otthon úgy határoztunk, hogy az egész utat kocsival tesszük meg. Ló volt, apám két almásszürkéje, csak kocsiról kellett gondoskodni. Az ls meglett. Az apácai elöljáróság, mikor megtudta, hogy Elek „nagyapóhoz" megyünk, öreg batárját készséggel bocsátotta rendelkezésünkre, öcsém ült fel a bakra, én feleségemmel és kislányommal a kocsi belsejében helyezkedtem el. Elek apó portáját könnyen megtaláltuk. Már messziről látszottak a kert és a ház felé vezető fasor magas jegenye- és fenyőfái. A kapu tárvanyltva volt. „Elek apó nagykapuja nyitva áll, kl erre Jön, a házra is rátalál" — hívogatott a felírás. Mikor megálltunk a ház előtt, Elek apó az oszlopos, magas tornácra felvivő kőlépcsők egyikén állt. Állt egyenesen, sudáran, meg nem hajló derékkal, mint fenyőfái, melyeket ő ültetett saját kezével kertjében. Hatvanöt éves volt akkor, ősz volt már. ösz haja és szakálla fehéren csillogott a délelőtti napfényben. Mintha fehér galambok repkedtek volna. Fehér ruha volt rajta, Inge nyakánál kibontva. A jelenségben, ahogy ott állott, volt valami oroszos, a képből jóság és szeretet sugárzott. Először szemét kissé összehúzva fürkészve nézett felénk, mintegy kérdezve: kik lehetnek az érkező vendégek? Mikor felismert, két karját ölelésre tárta és felkiáltott: „Csakhogy itt vagytok végre!" A hangokra előjött a ház asszonya is: Mária néni. „íme, a magyar Walt Whitman — mutatott be feleségének huncut, kedves, dévaj kacagással — és az ő életepárja és kislánya." Mária néni mindhármunkat átölelve vezetett be az ebédlőbe. Elek apó pedig intett a kocsisnak, hogy fogjon ki és lássa el a lovakat takarmánnyal, ifiért este előtt innen nem ereszt, el. Bementünk a nagy, hatalmas ebédlőbe, ahonnan mindenfelé nyíltak szobák, nem is tudom, hány. Az ebédlőt teljes egészében a nagy ebédlőasztal foglalta el, csak hátsó szeglete maradt szabadon, ahol szlnpadszerűség állott. A nyajanta összegyűlt sok unoka és gyermek Itt rendezett előadásokat nagyapó tiszteletére. Olyankor tele volt a Benedek-ház vidámsággal, örömmel, kacagással. „Most üres a ház — mondja Elek apő szomorkásán. — Marcell fiam és családja csak imént ment vissza a nyaralásból. Kár, hogy nem jöttetek bár egy nappal hamarább, Marci fiam nagyon örvendett volna, ha találkozik veled. Különben jól Ismeri verseidet és szeret téged. Kéziratos versesköteted nemrégen járt a kezében. Tessitori Nóra, ez az apostoli hitű és lángú, nagy versmondó művészasszony juttatta el hozzá." Kimentünk a nagy kertbe, Elek apó birodalmába. Elek apó boldogan vezetett végig az árnyas, kanyargó ösvényeken, majd a kerthez csatlakozó enyhén emelkedő domboldalra tértünk, ahová szerpentinszerűen vezetett fel az üt. A domboldal táblákra volt felosztva, a táblákon búza, kukorica, lóhere, árpa stb., közöttük sok száz, talán ezernél is több gyümölcsfa ringott koszorúsán, a domb teteje erdőbe hajlott „Költőnek, írónak való hely!" — kiáltottam fel lelkesen. Könyvekből (vagy könnyekből?) épült fel az egész domboldal" — szólalt meg Elek apó csendesen. Mi tudtuk: száznál több könyve, egy élet munkája, öröme, bánata feküdt itt. Minden megjelent könyve után egy-egy vékony csíkocskával bővült a Benedek-birtok. Mlg beszélgettünk, kislányom mint színes pillangó repkedett tábláról táblára, ismerve és megnevezve minden virágot, növényt. „Csodálatos, hogy ez az alig hároméves kislány enynyire ismerjen minden gazdasági terményt" — jegyezte meg Elek apó. Én csak annyit feleltem rá: „Kosály". A Cimbora, a Szatmáron megjelenő gyermeklap került szóba, melyet Elek apó Baconbői, „világnyi távolságból" szerkesztett nagy nehézségek között, önzetlenül, minden honorárium nélkül, csak hogy a sok ezernyi gyermek Erdély-szerte ne maradjon olvasmány nélkül. Hogy bírta?... Mennyi hit, láz buzgalom és fiatalos erő kellett ehhez a munkához. Mennyi szent munkaláz, lángolás! De talán ez tartotta frissen, ez őrizte meg ősz külső mellett ls fiatalnak, rugalmasnak, kitartónak és erősnek. (No meg a kaszálás-kapálás. Nyáron minden reggel húzott egy-két rendet a harmatos fűből.) „A szép ifjúságnál csak egy van szebb — a szép öregség" — Jutott eszembe Elek apó mondása. Szép öregség! De hozzátettem: az alkotó és örökké munkálkodó öregség, amilyen az Elek apóé. Sokáig Járkáltunk a kertben, a „könyvekből épült" domboldalon. Felmentünk a tetőig. Meszszire el lehetett látni onnan. A határ tele volt gabonakeresztekkel. Augusztus volt, gazdag és szép nyár. Elek apó népe dolgozott kint a földeken. A falu szélén valahol cséplőgép búgott Ebéd után a kis patak mentén s a virágosés veteményeskertben sétálgattunk. Már az alkony közeledett, mikor útra keltünk, egy szép, soha el nem felejthető napnak emlékével. (Megjelent a romániai UTUNK 1969-es Évkönyvében.) BÁB! TIBOR TÁJKÉP: Nem festmény. Valóság. Fejem fölött a derűs égbolt. Áttetsző, kék üvegbúna. Oveghorang! Alattam is égbolt. Beláthatatlan, elvarázsolt táj, habkönnyű, ágaskodó tornyok, havas csúcsok és árnyas, mély tengerek. Vagy mindez jégmező, s én Amundsen vagyok? Nem jégmező, csak felhők. Prágába utazom. HELYMEGHATÁROZÁS : Hol vagyunk? Valahol a Föld felett. Pontosabban: valahol Pozsony és Prága között. Mondhatnám azt is, hogy valahol a térben, Moszkva és New York között. Ám ilyen helymeghatározásnak nincs semmi értelme. Végeredményben az útirány a fontos. Csakhogy az útirányt se tudom megállapítani. Fölöttem, alattam, elől, hátul, se oldalt, nincs sehol egyetlen fix pont, melybe belekapaszkodhatnám. Nem látom a Napot se. Nagyon nehéz így tájékozódni. Az utasnak nincs is szüksége arra, hogy tájékozódjék. Ez a pilóta és a navigátor dolga. Nem értek ho?zá. Egyébként is: romantikus lény vagyok. Szeretnék kiszállni itt valamelyik felhőtorony árnyékában és elbarangolni a valószínűtlen égi tájon. Majd ha párává sisteregtem: akkor könnyebb lesz a fajsúlyom; halálos veszéllyel jár minden pillanatom. SEBESSÉG: A sebesség az idő és az út viszonyszáma: matematikai fogalom. Nem szeretem a matematikai fogalmakat. Sokkal egyszerűbb, ha Igy mondom: Pozsonytól Prágáig hét óra hosszat döcög a gyorsvonat. Repülőgéppel ötven perc alatt érsz oda. Csakhogy a repülőtérről a Köztársaság-térig negyvenöt percig tart az út. Autóbusz és repülőgép a legelképesztőbb ellentmondás. A sebesség matematikai fogalom létére is lényeges doľog. A keréktől a rakétáig minden eszköz arra szolgál, hogy növeljük a közlekedés sebességét. A csúszómászóktól eltekintve az ember a leglassúbb élőlény. Vajon hová siet? KÉPZETTÁRSÍTÁS : Prágába utazom, pedig nincs ott semmi dolgom. Egyszer Kijevből Adler felé menet az Azovi tenger fölött szálltam el. Ott se volt semmi keresni valóm. Csak repültem. Nem ismertem a pontos útirányt. Nem tudtam, hogy az Azovi tenger fölött szállunk, csak annyit tudtam, hogy a tenger fölött. Kiszaladt, elfutott alólunk o párás pártvonal, s aztán: ó nem a tengert láttam, hanem a tengerben tükröződő mélységes eget. Alattam is égbolt, fölöttem is égboltl A Nap arany küllőitől bevilágított kék gömb kellős közepén szálltam. A szívem énekelt, mint a pacsirta otthon a búzamezők fölött. Ez a szerelem, — gondoltam akkor. Szerettem egy asszonyt. Ma is csak őt szeretem. A gyermekeim édesanyját. Nincs semmi szükségem arra, hogy tájékozódjam. Bármerre indulok is, mindenképp haza érek. ő az én otthonom. AGGODALOM: Olyan vagyok, mint a megöregedett hím fecske: fel kell nevelnem a fiaimat. Ez a gond űz, siettet, s nem érek rá tűnődni, mégis aggaszt, hogy a gép sebessége megfoszt kezem és lábam használatától. A gép küzd meg helyettem a mélységgel és magassággal. Hiába, a gondnak nincsen szárnya. Szárnya csak az ifjúságnak van, a madaraknak és a repülőgépnek. Nem hallom a szívem dobogását, sem a pacsirta énekét. A motorok dörgése fogta be mind a két fülem. BEHUNYT SZEMMEL: Ha behunyom a szememet, napfényt és búzamezőt látok. Ez annál különösebb, hogy a legteljesebb sötétségből merül föl bennem a hazai táj képe. Az is különös, hogy ilyen sötétséget és ilyen vakító napfényt hordozok magamban. Most újra hallom a pacsirta énekét. Tulajdonképpen mindent magammal hoztam, amiért élni érdemes. Mintha soha föl se szálltam volna, most is otthon vagyok. Mindig és mindenütt otthon vagyok: valaki nagyon szeret engem. ÉS ÚJRA NYITOTT SZEMMEL: Mégse felhők ezek a felhők. Jégmező, beláthatatlan sarki táj fölött szállok. A gép árnyéka fáradt kutyafogatként lohol utánunk. Néma vihar dúl odakünn, s érzem, lassan bőröm alá szivárog az irgalmatlan fagy. Hát mégis Amundsen vagyok? Sivár és üres a magasság. Nincs itt semmi felfedezni való. (1967 augusztus)