Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-26 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

F á br y Zol t á ir

: És az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy a megmaradt országrész azok birtokában és irányítása alatt vegetált tovább, akik ezt az állapotot vakságukkal előidézték) A félfeudális Magyarország urai semmit sem tanultak: semmit sem okulva nem változhattak. Fokozottabban, kegyetlenebbül — véresebben — zsarolták a „bús koldusok Magyarországát", hogy a végén — népüket ágyútöltelékként újra feláldozva — megint betereljék az országot a német militarizmus — most már fasizmus — karámjába. Az Ady-ostorozta Tisza István cmgya! volt a Horthy—Gömbös—Prónay— Szálasi uralmi terrorhoz képest. Móricz Zsigmond nem véletlenül írta meg e korszak regényét a „A boldog ember" címen. Hőse, Joó György a Horthy-érában tizennégy előtti „boldogságát" sírja vissza! Ady magyar állapotokat vádló, ostorozó sirámai, forradalmi sürgetései most futottak igazában a maximumra. A valóság szinte kiprovokálta őket. De a magyarság — akárcsak Ady életében — még ekkor sem élt eléggé Adyval. És nem élt vele épp a legválságosabb időszakban — a német fasizmus csatlósává szegődött KurzusMagyarországon — amikor Ady sorai szinte önmaguktól kínálkoztak, tárulkoztak szemtépő paranccsá: el a német szolgamilitarizmustó!: „Csak porosz junker vetemedett mása, Ha lesz sírunk, hát sírunkat ez ássa." Csak igy, ez elveszejtő karámon kívül, válhatott Ady költészete az embermagyarság újból élő és ható kinyilatkoztatásává : „Soha — soha nem állok rabnak őrjöngő népek közepébe, Nem állhat az, kinek a vágya: A népek és az Isten népe S a minden vágyak legszebb vágya: Ez a világ legyen világja, Ékes, vidám, aki, jaj, ésszel Embernek mert jönni s meréssel Szántja, gondolj el a Bolygót." Ha Magyarország nem élt váteszpotenciájának megfelelőn Adyval, hol volt, hol élt hát akkor Ady töretlen, megszakíthatatlan folyamatosságban? (Folytatás a 12. oídaloo) Ady meghalt. Tudtuk, olvastuk, menynyire beteg és esendő, a halál ténye mégis mindig váratlan és megrendítő. Tudtam, hogy egy nagy örökség részese lettem, de még nem mértem fel a vagyont. Hol voltam én még akkor Adytól, az egésztől, a borzongató és lázbaverő teljességtől? Hogy tudtam volna azt, amit ma tudok, hogy Ady, a világirodalom egyik legnagyobb neve, az a költő, akit csak teljességében, egészében lehet megérteni, felfogni, és így azonosulva — vállalni. Hol voltam én még akkor ettől az Adytól?! A könyvespolcra rajzszögekkel ráerősítve ugyan ott volt Ady Endrének az Érdekes Újság címlapjáról kivágott könyöklő, nagyszemű, hajtincses képe... igaz, a Nyugatot a frontra is járattam, olvashattam új verseit, de embermagyar háborús fájdalma, kosarazott szájjal kisikoltott óvásai, látomásai és riasztásai, akkor még nem vertek bennem visszhangot. Ez idő tájt inkább Tersánszky Józsi Jenő kisregénye, a Viszontlátásra drága szólt hozzám teljességében. 1918 októberében a tiszti szanatóriumba is magammal vittem A halottak élén zöldborítékú kötetét, de még nem értem fel emberformáló parancsához, alapigéjéhez: „ember az embertelenségben". 1919-ben az egyetemen már részt vettem Babits Ady-szemináriumán, azonban itt sem az „ember az embertelenségben" — ez volt a főhangsúly Szabó Lőrinc katonamundérban Ady egyik szerelmi verséről vitázott I Amikor még novemberben sem nyílt meg az egyetem, haza jöttem én is, a paroliktól, rangjelzéstől megfosztott katonaruhákat hordtam évekig, a dóllizásnál például milyen jól jött az olasz frontot, a Monte Assolone-t járt hegymászó bakancs! Aztán eljött Trianon napja, melyről a magam vonatkozásában ez olvasható a Korparancsban: „Amikor gyerekfejjel és tiszti allűrökkel terhelten a frontról visszabuk„Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény szép szivünkön Ki, íme, száguldani akar, Tompán zúgnak a kaszárnyáink, Óh, mennyi vérrel emlékezők, Óh, szörnyű gyászoló kripták, Ravatal előttetek, ravatal. Mi voltunk a földnek bolondja, Elhasznált szegény magyarok, És most jöjjetek győztesek: Üdvözlet a győzőnek." Szinte szégyellem magam, amikor a majdnem összehozhatatlan különbségre hívom fel a figyelmet. Micsoda nemes fájdalom magasodik itt égbeérőn?l Micsoda groteszk e mellett az én gyermekded demonstrációm?) Az ügyész hazakergetett, de a lecke hatott, és Damaszkuszom a továbbiakban már így olvasható: „A dalia örök időkre letört bennem, a frontok tüd«emléke is megtette a magáét, és én a fekvőszék foglya lettem. És itt a fekvőszékben — a meditáló mozdulatlanságban — kezdtem látni, szenvedni, élni és megváltozni." — És abban a mértékben, ahogy lekoptak rólam a katonamundér darabjai, öltöttem magamra Adyt, hogy most már egy életen át vele, általa éljek, szóljak. És ha látom is magam, ahogy ott ülök egy lánnyal Ady-verseket olvasva a réti patakon átboruló vén fűzfatörzsön, és a másikkal egy lőcsei szalonban egymás szemét keresve, mialatt Förster Zsuzska a zongorán Reinitz Béla Ady-dalát — őrizem a szemed — zongorázza és énekli... ha régen és még soká Ady szerelmi lírája jelentette a költőt, akkor most — elkésetten — a háború, az embertelenség tényére döbbenve, találkoznom kellett a kiérett Adyval: az imperialista háború egyik legnagyobb világirodalmi vétójával, az emberség gyógymódjának legpotenciálisabb magyar tudatosítójával. És ez a találkozás lett életem, szellemfogantatásom, embervoltom döntő alapélménye. A Kossuth-rádióban épp e napokban idézték erre vonatkozó soraimat: „Ady, a nagy magányos mély zárottsága, az imperializmus, a világháborúk korában megtalálta az ember helyét és nevét. Formulája, „ember az embertelenségben.: történelmi névadás volt. Egyszeri: felülmúlhatatlan, feledhetetlen és végérvényes. Vallom: e névadás nélkül vak, süket és néma maradtam volna. Amikor rádöbbentem, ráeszméltem kinyilatkoztató, összegező értelmére, ez lett az a varázsige, mely látóvá, hallóvá és beszélővé tett: a vox humana elkötelezettjévé. Adynak, a névadó költőnek köszönhetek mindent!" Én tehát a végén — a kiteljesedésnél — ragadtam meg, adaptáltam Adyt, hogy a fonalat most már viszszafelé pergetve, rátaláljak a nagy magyar elkésettség, a magyar forradalmi muszáj összegező meghirdetőjére. Itt minden pontosan egybeesett. Csak aki békében lázadozott a magyar úri anomáliák ellen, kérhetett szót a világbűn, az imperializmus, a militarizmus ellen. Magyarország mindenki másnál jobban fizette meg urai háborús kalandjának az árát. Míg a főbűnös — Németország — gyarmatain kívül territoriálisán alig vesztett valamit, addig Magyarország egy harmadára csonkulva, állománya kétharmad részével lett szegényebb. Ady átka itt, a bűnösöket megnevezve, telibe talált: „Baljóslatú bús nép a magyar, „Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok." ötven éve . .. ültem a ródlin és vártam a lányt, Stószfürdőn fenyők rengetege fehérlett. Végre: csend és béke! Háború után voltunk és én nem voltam többé katona, de diák, diák újra: tudásra, betűre, szépségre, élményre, életre, szerelemre éhes fiatal. Béke volt, posta azonban néha napokig, sőt hetekig nem jött. Hol volt még akkor rádió?! Allamváltás, emberváltás heteit éltük: újság és hír, a világból a jó és a rossz csak véletlenül ért az emberhez. És ez így volt jó. A nagy pokolzengés után a behavazott táj védőburokként borult ránk a világ ez eldugott szögletében. öltem a ródlin és vártam a lányt. Amikor megjelent, nem sietett mint máskor, nem integetett messziről és kedvesen, ahogy szokta, és az is feltűnt, hogy nem volt szánkózáshoz öltözve. Mosolytalanul állt meg, remegőn a hidegben és kinyögte tompán, keserűn: Ady meghalt, és könnyek jelentek meg a szemében. Sose hittem volna, hogy Ady-rajongása könnyekig érő! Vagy csak póz volt az egész? Szerepjátszás? ... De a könnyek? Aznap a szánkázás elmaradt. Gyász nem tűr örömet. A lány megfordult, szó és búcsú nélkül magamra hagyott. Én is megfordultam és elindultam vissza, haza. Már egy kilométert is gyalogoltam, amikor rádöbbentem, hogy nem a ródlin ülök, de húzom magam után. Pedig a mindennapi rádlipályán voltam, a fürdőből Stószra vezető országút kanyargó szerpentinjein, egy négy kilométeres ideális pályán, ahol ez időben még nem tülekedtek és tülköltek az autók. A hébe-hóba feltűnő egy-egy autó már messziről hallható és látható volt. tunk az ismeretlenbe és láttuk, hogy az a fogalom, az az érzés, melyet... talán csak mi éltünk meg valóságillúzióvá: a „haza", mint lesz slratnivaló semmi, akkor kl csodálkozik, hogy ml csak ezt az érzést élhettük tovább első bódultsógunkban ... Én már nem csodálkozom, hogy én voltam és csak én lehettem az, aki Trianon napján magára öltötte a tiszti uniformist, a sapkarózsa helyére gyászkokárdát tűzött és néma daccal kisétált az utcára, hogy a cseh csendőrök elvigyék. Egy emberséges hadbíró elé kerültem, aki megértett és hazakergetett." Ha ezt az uniformis-tüntetést összehasonlítjuk Ady néma, öngyötrődő és mégis méltósággá fegyelmezett fájdalmával — hallottuk, hogy mint gyűrte, tépte ujjaival betegágya paplanát és motyogta: Erdély... fáj nagyon, — ha a szembesítésnél maradunk, akkor Ady Endre versében micsoda ég-földkülönbség boltozódik itt elénk: