Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-26 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
Huszonnégy eves fiatalember ül velőm szemben, vörös bort iszunk és diót ropogtatunk hozzá. Mái Harmadszor ismétli ugyanazt a mondatot: — Minden élet sóhajjal kezdődik, ér. az egész élet nem ér többet egy szomorú sóhajtásnál! -úgy mondogatja ezt. maga ,elé, mint egy részég ember, a"ki nem tud és nem tud megválni saját tragédiájától ... És nem is csoda! A mikor a szüleim áttelepültek Magyarországról, én még anyám szoknyájába kapaszkodtam a biztonság kedvéért, s Igazán nem tudhattam, miért néznek ránk olyan furcsán az emberek. Aztán iskolába mentem, kijártam mind a nyolc osztályt és dolgozni kezdtem. Nyár volt. Fiúk lányok együtt dolgoztunk a dohányban. A pajtásaim egy leányról beszéltek és közben folyton kuncogtak ... Hogy Mari milyen jó nő, milyen jól ért a szerelemhez ... Ez aztán szögöt ütött fejembe, hiszen fiatalember voltam, aki saját maga előtt ls szégyellte, hogy még soha nem volt dolga nővel! — Egyszer már csak el kell kezdeni! — gondoltam magamban, és amikor befejeztük a munkát, Marihoz szegődtem. Miért ne sikerülhetne nekem is az, ami másoknak sikerült? Minek mondjak többet? ... Szóval sikerült nekem is. S addig-addig tanulgattam a szerelmet, hogy a lány úgy maradt, én meg elmentem katonának ... A faluban egykettőre hire jár az Ilyesminek, és két év nagy idő. De én komolyan gondoltam a dolgot: Ha gyerek lesz, hát elveszem feleségül, és készl Ez a becsület... Csakhogy megtudtam ám — s ami még roszszabb — a szüleim is megtudták, milyen jópipa Mari... Amíg én katonáskodtam, nem akart unatkozni, és továbbra is csak szeretgették a legények. Amikor hazajöttem szabadságra, mondta az apám: — Ha már megtörtént, megtörtént! N. László Endre: GONDOK... (Tóthpál Gyula felvétele) ISTEN ADTAISTEN ELVETTE Fizetni fogunk a gyerekre, akár a tiéd, akár nem, de azt már nem engedem, hogy elvegyél feleségül egy ilyen falurosszát! A legények még most is minden este majd lemásszák a falat az ablaka alatt. Ha te így, én is így, hiszen van még más lány is a világon! — gondoltam és fütyültem rá. Amikor pedig a kisfiú megszületett, apám vállalta, hogy fizeti ő a gyerektartást helyettem, amíg él. Nehogy ilyen teherrel a nyakamban induljak neki az életnek... Meg aztán a lányok is félnének egy olyan legénytől, aki gyerekre adja a fizetése egy részét. Amikor letelt a katonaidőm, hazajöttem és mindjárt munkába is álltam ... Pár hét múlva megismertem Erzsikét. Nem titkolődztam, mert hiába is tettem volna. Az egész falu azt beszélte, hogy én vagyok a Mari gyerekének az apja. És most Jól figyeljen ide, mit mondtam Erzsinek, amikor már pár hete együtt jártunk, de csak úgy titokban, mert a szülei egyre azt hajtogatták: — Ha megtudjuk, hogy azzal a tirpákkal jársz, mehetsz ahová akarszl Nem azért neveltünk, hogy egy ilyen senki legyen a férjed, aki már egy lányt szégyenben hagyott. Beszélhettek neki, olyan ügyesen találkoztunk, hogy az öregek ugyan gyanakodtak, de nem tudtak biztosat... £n 'meg is mondtam Erzsinek, hogy komolyan gondolom, s el akarom venni feleségül. A szüleimnek már szóltam, és ők azt felelték, ha a szülei kitagadják Erzsikét, csak jöjjön hozzánk. Erzsi akkor sírni kezdett és bevallotta, hogy ő születése óta nagyon beteges, kioperálták a lépét... Lehet, hogy soha nem lehet gyereke. Azt viszont tudtam, hogy szeret, mert ezt megérzi az ember, ha már kiszolgált katona. Azt mondtam neki: — Nézd, Erzsike, minden embernek van valami hibája! Hiába vagyok én itt hároméves korom óta, hiába dolgozom ugyanúgy, mint a többiek, mégis amolyan jött-mentnek számítok a szüleid szemében ... Meg aztán a gyerek is... Akármi bajod van, én nem bánom, feleségül veszlek még ebben az évben. Beszélj a szüleiddel, és ha megtudják, hogy mindketten komolyan gondoljuk a dolgot, talán nem ellenkeznek tovább! Csakhogy a szülei még jobban megmakacsolták magukat, s ezután mindig ki kellett valamit találnunk, ha találkozni akartunk. Megbeszéltük, hogy titokban megtartjuk az eljegyzést, s aztán — ha a szülei még mindig ellenkezni fognak — Erzsike hozzánk költözik. Ez nagyon egyszerűnek látszott, de a valóságban nem így volt. Erzsi szerette a szüleit és láttam rajta, bogy eszi magát: sápadt, soványodott, kevesebbet beszélt, ha mondtam neki valamit, mindjárt sírni kezdett. S mi történt három nappal az eljegyzésünk előtt? Erzsike nagyon összeveszett a szüleivel, aztán bement a szobába és megitta a nagyanyjának szfvcsöppjelt... Azt gondolta, hogy majd egy kicsit megbetegszik, a szülei sajnálni fogják és beleegyeznek az eljegyzésünkbe! ... Csakhogy másképp történt. Hirtelen rosszul lett, azonnal kórházba szállították ... Az erős, komoly legény ökölbe szorította a kezét és a nyakán is ujjnyira dagadtak az erek. A szája remegett, mint a gyereké sírás előtt. Nagyot nyelt, azután folytatta: — Az anyja ott volt mellette a kórházban, és még ott is azt hajtogatta egyre, hogy mit Pistizik folyton, mert Erzsi folyton csak engem hívott, azt kiabálta, hogy meg fog halni. — Látod, anyám, azt mondtad, hogy inkább a ravatalon láss, mint a Pista felesége legyek!... Hát teljesült a kívánságod. És még most is csak a magadét hajtogatod. Hiába kérlek, hogy hívasd őt el ide.. — Dehogy halsz meg, lányom ... Voltál te már máskor is beteg, meg aztán operáltak is! — mondogatta az anyja egyre. Erzsike aznap éjjel meghalt. Amikor megmondták, összeestem... Aztán rohantam hozzájuk, mint az eszeveszett ... De talán nem is voltam észnél akkor. Ott feküdt a ravatalon fehér ruhában, virágok és gyertyák között... Olyan szép volt, mintha élt volna, nem olyan sápadt és ijesztő, mint más halottak ... Ráborultam és úgy csókolgattam, szólongattam ... Akkor aztán már bezzeg jajgatott az anyja: — Jaj, jaj, de megvertél engem, Istenem! Én meg dühbe gurultam és jól odamondogattam neki: — Most már jajgathat, híhatja az istent... Ezzel ugyan fel nem támasztja! — s közben csurogtak a könnyeim. Hát így történt. Igyon velem még egy pohárral... Az egész falu ismeri a két fiatal tragédiáját, azóta is gyakran szóba hozzák, pedig már több mint egy éve történt... Erzsike anyját a pap is kiprédikálta, de 6 már azóta megkeményítette a szívét. Ha valamit mondanak neki, csak azt feleli: — Isten adta — Isten elvettel Megtudom azt is, hogy Pista, amikor csak teheti, kimegy Erzsikéje sírjához és hordja rá a virágot tavasztól-őszig... Pedig csak egy „tirpáknak" a gyereke! Pedig egy lánynak gyereket csinált! A falu végre befogadta a fiút, már senki sem mondja „Jött-mentnek" ... Elég drága árat fizetett értei Erzsike anyja már megvigasztalódott, megerősítette fit a hite... Meg hát nem az elsfi leányát veszítette el... Erzsike nővére is ott fekszik abban a kis temetőben!... Meg az a fiú is, aki valamikor a keményszívű anyának szeretett volna udvarolni. Annak is kijelentette: — £n tüdőbajos emberhez nem megyek feleségül! S amikor a legény meghalt, az anyja megátkozta a keményszívű leányt!... Talán fogott az átok ... Talón... Most tél van . . . Szilaj íutásu hóviharok nyargalásznak a végtelen álmú sírkövek között... A Léva és Ipolyság közti behavazott falu csupa fagyos, halott merevség ... Valahol hidegen, elutasítóan csillog egy lefüggönyzött ablak mögött a lámpa fénye.. . Valaki maga elé mormolja: Jsten adta — Isten elvette.. Még most sem ismeri be csúf vétkét. . . Esteledik és kocsival visznek ki az állomásra, nehogy eltévesszem az utat ebben a végtelen fehérségben ... A két szép ló fara, teste szilárdan, erőtől duzzadtan fénylik, mint az érc. És én mégis Erzsike szemét látom : Azt a lassan kihunyó felháborodást, mindjobban halványuló, kétségbeesett döbbenetet, melynek nyomán' nem marad más, csak két élettelen gömb, benne a mozdulatlan viliág fenyegetően leselkedő, kicsinyített másával... És Pista szavát hallom: - Minden élet sóhajjal kezdődik, és az egész élet nem ér többet egy szomorú sóhajtásnál!... A hófúvás függönyén ót látom már a vasútállomás villogó lámpáit...