Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-24 / 20. szám, péntek

A CSKP Központi Bizottsága plenáris ülésének vitája Használjuk ki január lehetőségeit BEDŔICH KRÁLIK elvtárs felszólalása Felszólalása bevezető részé­ben foglalkozott a KB tanács­kozásának színvonalával, és előterjesztette ezzel kapcsola­tos fenntartásait. Az egyes fel­szólalásokban azt hiányolom — mondotta Králik elvtárs —, amit úgy szoktunk megfogal­mazni, hogy térjünk a tárgyra. Ugyancsak gyakran hallok, bo­csássanak meg, szellemi torná­ról, amelynek következtetései ugyan érdekesek, de hiányzik belőlük minden ésszerűség, és semmiképpen sem járulnak hozzá ahh.oz, amiről tanácsko­zunk. Valahogyan téren és időn kívül mozognak. Sőt, tartalmi­lag többnyire különböznek a párttagok nézeteitől, ahogyan erről számos gyűlésen és ak­tíván meggyőződhettem. Elvég­re az emberek a szervezetekben fogják realizálni határozatain­kat A pártfegyelemnek is vannak határai. Létezik valami olyas­mi is, mint a kölcsönös kötele­zettség. A tagság akarata ellen elkövetett erőszak fegyverét ismerjük. Űgy hívják, hogy kö­zömbösség. Számoljunk azzal, hogy az emberek gondolkodnak és gondolkodni fognak. Az öt­venes évek erre tanították őket, január pedig erre adott lehető­séget. Sok elgondolás hangzott itt el, hogy a január utáni jelen­ségek közül melyek pozitívek és melyek negatívok. Megértet­tem, hogy a január utáni vív­mányok közül pártunk nyilvá­nossága a legjobban azt fogja védelmezni, amely arról a jo­gáról szól, hogy aktívan részt vehet a párt és ezáltal az álla­mi politika alkotásában és ala­kításában. Ugyanis, ha a szer­vezetek nem befolyásolhatják ezt az alakítást, akkor -látha­tóan közömbössé válnak. Mint szervezeti funkcioná­rius furcsa időket éltem át — folytatta Králik elvtárs —, a párttagok tehetetlenségének Smrkovský elvtárs felszólalá­sának bevezető részében foglal­kozott a személye körül kiala­kult helyzettel és a Szövetségi Gyűlés elnöki tisztével kapcso­latos mozgalommal. Akármilyen ez az egész moz­galom — jelentette ki — amelyről úgy beszélnek, mint csoportok kényszerítő akciói­ról, és amelyben több mint 2 millió ember volt érdekelve, el kell gondolkodnunk feletta A pártvezetőség megállapította, hogy társadalmunkban súlyos válság fejlődött ki. Ezért a Központi Bizottság elnöksége óvatosságra intett. Mint látha­tó, a válság veszélyét sikerült a társadalom által is elfoga­dott megoldással áthidalni. Ez bizonyítja, hogy a szóban forgó mozgalom célja elsősorban nem az én személyem volt, és nem arról volt szó, hogy megfosz­szák Szlovákiát, illetőleg a szlo­vák nemzetet jogaitól. Ezért — és ezt meg akarom mondani — az 1968-as évre teljesen alapta­lan az a verzió, amely szerint a szlovákok, mint albérlők vi­szonyulnak a csehekhez. Űgy vélem, hogy erről szó sem le­het. Lényegében a párt január utáni politikája iránti aggoda­lomról és e politika védelméről volt szó, úgy ahogy ezt mi ér­telmezzük. Ezt bizonyítja a ha­tározatok tartalma és az a mód, mellyel nyilvánosságunk a meg­oldást fogadta, bizonyítja a köz­vélemény nyugalma, fegyelme­zettsége és megfontoltsága. Ha a közvélemény eleget tett a pártvezetőség kívánságainak, ez azt jelenti, hogy a bizal­matlanság a pártvezetőséggel szemben nem volt olyan erős, mint ahogyan eredetileg lát­szott. A párt eljárásától eltérő álláspontok nem voltak túlsúly­ban. Kiderült, hogy ebben az egész mozgalomban alapjában véve valóban Tolyan emberek voltak, akik — ahogyan azt Dubček elvtárs mondotta — becsületesen vállalják elkötele­zettségüket és abban a meg­időszakát. Emlékszem a szer­vezetekben folytatott vitákra a XII. és a XIII. kongresszusok előtt, az effektivitás számos vizsgálata alkalmával. Mi lent csupán régi észrevételeinket szépítgettük egy olyan új re­ménységben, hogy most már valóban történik valami, hogy bekövetkezik valamilyen fordu­lat. Észrevételeink azonban el­tűntek az irattárakban. Az em­berek ezért reagálnak olyan ér­zékenyen minden olyan jelen­ségre, amiből jogaik megnyo­morítására következtetnek. Az olyan jogok korlátozására, amelyek értelmében részt ve­hetnek a párt kollektív bölcses­ségében és a pártpolitika ala­kításában. Éppen ezért szeret­ném önöket, elvtársak, meg­kérni, hogy ne küldjenek — kényszerítő hatásra — határo­zatokat és leveleket az üzemek­be, a városokba és a falvakba. Ezt a legtöbbször őszintén gon­dolják, és ez nemegyszer nehe­zen hozható közös nevezőre a becsületes segítő szándékkal. Lehetnek bennük téves nézetek, de azért nem kell őket elítélni. Inkább becsületesen megma­gyarázni anélkül, hogy bármi­vel gyanúsítanánk őket, sokszor még jobboldali tevékenységgel is. Én mint egyszerű ember — az elmúlt év tapasztalatai alap­ján — nem vagyok hajlamos spontán módon hinni a jobbol­dali és a nyomást gyakorló központok létezésében. Amíg nem lepleztem le őket, amíg nem tudom, kiről van szó és milyen a koncepciójuk. Nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy léteznek, de amíg nem tudok konkrét dolgot, inkább azt tartom, hogy valaki téved, helytelen nézetei vannak, de nem vádolom rossz, ellenséges szándékkal. Ogy vélem, hogy a pártban már átéltük a beteges bizalmatlanság időszakát, ami nem volt jó sem az emberek, sem a párt szániára. Tehát, ha győződésben cselekedtek, hogy jó ügyet szolgálnak. Nekem ugyanaz a véleményem, mint Dubček elvtársnak, és ezt se­holsem titkolom. Ezen az sem változtathat semmit, hogy a néhány millió ember mozgalmát csoportok vagy egyének — szélsőséges radikalisták — megpróbálják vagy megpróbálták kihasználni. Ez a lényegen mit sem változ­tathat. Bebizonyosodott, hogy a Központi Bizottság ülései között éppen a Központi Bizottság el­nöksége képes politikai mód­szerekkel, tanácskozásokkal és megegyezésekkel a legbonyolul­tabb problémák megoldására is, és ezt természetesen végleges döntés céljából aztán a Köz­ponti Bizottság plénuma elé terjeszti. Az, ahogyan eddig sikerült a válságokat megoldani, a párt­vezetőség értelmes magatartá­sának az eredménye volt, egy­úttal azonban megkövetelte po­litikai közvéleményünk magas színvonalát, politikai felelőssé­gét, amit erről a helyről is ér­tékelni akarok. Ogy vélem, hogy itt nem mel­lőzhető az a tény, amely lé­nyegében nagyon pozitív. Köz­véleményünk politikailag való­ban elkötelezett, s annak a ja­nuári politikának az érdekében kötelezte el magát, amely je­lenlegi eljárásunk kiindulópont­ja volt és marad. Az emberek­ben olyan a politikai aktivitás, amilyenről egy évvel ezelőtt ál­modni sem mertünk volna. És ez az aktivitás nemcsak az ér­telmiség és a tanulóifjúság so­raiban van meg, hanem ma mindenekelőtt az üzemekben, a munkásosztályban, az évek óta halott szakszervezeti szer­vekben, az üzemi pártalapszer­vezetekben. És ez hatalmas tő­ke, a legnagyobb amivel ren­delkezünk, és éppen ott, ahol a legnagyobb szükség van rá, és ahol életünk súlypontja van, amely döntő jövőnkre, gazda­sági életünk döntő fontosságú megengedik, én inkább Mszek az embereknek, nem pedig ellenkezőleg. Ha igaz az a tény, hogy az emberek politikai élet iránti érdeklődése ma létezik, jó lenne ezt a tagadhatatlan politikai tőkét gyakorlatilag kihasználni. Úgy vélem, hogy e célból jó lenne kissé megvál­toztatni a pártmunka stílusát. Ismét személyi mérlegelésekkel kezdem. Lehet, hogy tévesek, de meggondoltak és segítő szándékúak. Igyekeztem meg­állapítani, hogy milyen mély­re hatoltak a párttagok egykori passzivitásának gyökerei. A funkciók iránt érzett ellenszenv és az egész szervezet teljes stagnációja, azt hiszem, abban az időszakban kezdődött, ami­kor a párt, az élő politikai szervezet szürke intézménnyé vált. Jelenleg a pártnak életre, ütőképességre és a munka ak­tív hatóanyagára van szüksége. Gondolkodjunk el még afe­lett, mondotta felszólalása be­fejező részében Králik elvtárs, hogy az utánunk következők számára miért szűntünk meg példaképpé lenni, miért nem tudjuk megérteni őket, vagy ők minket? Miért? Az ötvenes évekért? A nem teljesített ígé­retekért? Azért, amit olyan szemérmesen torzulásnak neve­zünk? Azért, mert mind ez ideig le tudtunk köpni mindent, amit a múltban elvégeztünk? Úgy vélem, hogy nem, bár egy kicsit talán igen. De leginkább azért, mert elfelejtettünk fia­talok lenni, jóllehet valamikor erről énekeltünk. Hogy az éber­ség, a fegyelem és az admi­nisztráció érdekében gyakran elfelejtettünk emberek lenni. Tényezőkké váltunk a saját ká­runkra és a párt kárára. Nem gondolom, hogy most máskép­pen kezdeni nem lenne elő­nyös. Arra sem gondolok, hogy ez nevetséges lenne, és vég­képpen nem gondolok arra, hogy nem érné meg. Január eshetőséget adott. Használjuk ki a nép és a párt számára! szakaszain pontosan azon a ponton, amelyre a Központi Bi­zottság decemberi plénumának figyelme irányult. Káros, hang­súlyozom igen káros lenne kü­lönösen pártpolitikánk alapvető iránya és a gazdasági aktivitás számára, ha ezt a népben fel­halmozott tőkét elkönnyelműs­ködnénk, ha elveszítenénk, ha valaki netán a pártra kénysze­rítené azt a véleményét, hogy ez az aktivitás nem kívánatos és talán fékezni kellene. Ismétlem, hiba lenne arra gondolni, hogy használna a je­lenlegi viszonyok megnyugtatá­sának, ha megfosztanánk, meg­bénítanánk a nép aktivitását. Ez egyáltalán nem reális és megvalósíthatatlan. Minden ilyen lépés szükségszerűen új válságokat idéz vagy idézett elő, és nyugalom helyett éppen az ellenkezőjét érnénk el. Ve­gyük tudomásul, vegyük már egyszer végre tudomásul, hogy a munkásosztály már nemcsak munkaerő, hanem igazi politi­kai erővé vált, azzá, amivé len­nie kell. Senki se cáfolhatja azt a vé­leményt, hogy az emberek ak­tivitása nélkül nem érhetjük el ma mindenekelőtt gazdasági célkitűzéseinket. Néhány évvel ezelőtt talán még tarthatta ma­gát az az elképzelés, hogy ele­gendő a felülről jövő utasítás, a tökéletesen működő admi­nisztratív gazdasági apparátus szervezése, és ezzel a gazda­ságban fordulat érhető el. De mindazok után, ami nálunk tör­tént, és ami már nem térhet vissza, nem lehet a nép nélkül, aktivitása nélkül vagy ellene gazdasági reformot, és még ke­vésbé politikát csinálni. Tuda­tosítsuk, hogyha ezt az aktivi­tást valamilyen módon megfé­keznénk, olyan passzivitás tá­madna helyette, hogy elsirat­hatnánk népgazdaságfejlesztési terveinket egész szocialista jö­vőnkkel együtt. Mit következtetek ebből: az emberek aktivitása adva van, és erre alapozva valósíthatjuk meg továbbra is a párt politi­káját. Nélküle a pártpolitika egyszerűen megvalósíthatatlan. És most arról van szó, hogy az embereknek ezt az alctivltását helyes irányba tereljük, hogy programunk pozitív megoldását eredményezze, annSfc a prog­ramnak a megoldását, amelyet novemberi és decemberi hatá­rozatainkban rögzítettünk. Eh­hez kellene hozzájárulni mind­nyájunknak, fent is, lent is, a vezető szerveknek, a funkcioná­riusoknak, az újságíróknak — egyszóval mindenkinek. És éppen ezzel kapcsolatban szeretnék felsorolni néhány kezdeményezést; ezek össze­függnek azzal a szakasszal, amelyért én is felelős vagyok, és amelyről ma tanácskozunk vagy jobban mondva tanácskoz­nunk kellene, de eddig úgyszól­ván senkinek nem volt ideje erre, ahogy tegnap láthattuk. František Krajčír elvtárs fel­szólalásában a kommunista képviselőknek a pártpolitika megvalósításában való részvé­teléről beszélt. Többek között kifejtette, hogy a kommunista képviselők jelentőségteljes kül­detése a párt politikájába és programjába vetett bizalom — a programba foglalt feladato­kat a Nemzeti Front még a vá­lasztások előtt majd a nyilvá­nosság elé terjeszti — alapjai­nak a kibővítése. Felszólalásában osztotta Dub­ček elvtárs nézetét a kommu­nista képviselők klubjának meg­alakítását illetően, s hangsú­lyozta, hogy a klub a múltban is mindig jelentős szerepet ját­szott munkájuk megszervezésé­ben. Élén a párt vezető szemé­lyiségei: Gottwald, Zápotocký 1, Krosnáf és mások álltak. Természetesen tekintetbe kell vennünk az akkori és a mos­tani kommunista képviselők munkakörülményeinek különbö­zőségét — mondotta Krajčír elvtárs. A Népi Kamarának ma több mint 200 képviselője van, a Nemzetek Kamarájába to­vábbi 108 kommunista képvise­lőt választanak be. Ez azt je­lenti, hogy mindkét kamarában mintegy 310 kommunista kép­viselő lesz, ami eléggé erős képviselet ahhoz, hogy a párt politikájának és elvi célkitűzé­seinek megvalósítói lehessenek, hogy az új feladatokkal sike­resen megbirkózzanak. Fontos lenne tehát mihama­rabb kidolgozni a kommunista képviselők klubjának szerveze­tét és pártvezetési módját. Krajčír elvtárs továbbá azt Néhány cseh barátom és hoz­zám közel álló ember arra kért, mondjak valami szépet a cse­heknek címezve. Azt gondol­tam, hogy a legszebb, amit egy szlovák a cseheknek mondhat, az őszinte beszéd és az igaz­mondás. Éspedig nemcsak a cseheknek, hanem a szlovákok­nak és m^ -*tól értetődően mindenkinek, jubček elvtárs a beszámolójában, amellyel telje­sen egyetértek, ismét megma­gyarázta a jelenlegi helyzettel kapcsolatban élesen megfogal­mazott és részben riasztó sza­vakkal saját személyes állás­pontját, valamint az elnökség álláspontját is. Második napja hallgatom a vitát és úgy érzem, mintha „mi sem történt volna". A Központi Bizottság tagjai között érezhe­tő az elégedetlenség, ha az em­ber beszélget velük, nem talál olyan kiutat, hogy e gyűlés vé­gén pártunk tagjainak százezrei és ugyanígy népünk milliói — csehek és szlovákok — azt mondhassák, „látod; most vala­hogyan jobban megy". Azt mondjuk, hogy vezető párt vagyunk ebben az állam­ban — kormányzó párt, amely felelős a tizennégymillió em­ber sorsáért. Hogyan oldják meg ezt szónoki gyakorlataink? Egyhangúlag vagy szinte egyhangúlag fogadjuk el a döntéseket, és ezeket az egy­értelmű határozatokat annyi nyelven magyarázzuk, ahány csoport van ebben a Központi Bizottságban. És a hosszú idő óta húzódó jK>litikai válság be­hatol minden területre. Ez nem­Ezek a nemzetgyűléssel össze­függő problémák. Úgy vélem, hogy néhány, a társadalom szá­mára életfontosságú feladatra — melyek a Szövetségi Gyűlés és a kormány előtt állnak — kellene összpontosítani az em­berek aktivitását, és éppen ab­ban a bizonyos szükséges po­zitív értelemben kellene elérni a kívánt eredményt. A továbbiakban Smrkovský elvtárs a parlament munkájáról és az új fontos törvények elő­készítéséről beszélt. Felszólalá­sa végén foglalkozott a nemzeti tényező szerepével a politiká­ban, valamint a csehszlovák kommunisták feladatával és helyével a nemzetközi mozga­lomban. javasolta, hogy a Központi Bi­zottságnak ezen az ülésén tár­gyaljanak s határozzanak a klub elnökéről és alelnökéről. Krajčír elvtárs ezután egyet­értésének és megelégedésének adott kifejezést, hogy a KB tárgyalási rendjének javaslata leszögezi, miszerint a KB plé­numának minden rendes ülésén a KB elnöksége és titkársága jelentést tesz tevékenységéről, amellyel kapcsolatban a plená­ris ülés állást foglal. Azt hi­szem — folytatta —, ezek a határozatok azt is feltételezik, hogy az elnökség és a titkár­ság tevékenységéről szóló je­lentésben azt is közli, mi tör­tént az előbbi üléseken elhang­zott konkrét javaslatokkal, de főleg azt, hogy azt is értéke­lik, miképpen megy végbe a KB határozatainak teljesítése, különösen az olyan elvi fontos­ságú határozatok teljesítése, mint pl. a novemberi és a de­cemberi plénum határozatai. Felszólalása zárórészében Krajčír elvtárs határozottan állást foglalt a novemberi ha­tározatokban vázolt platform, valamint a CSKP KB elnöksé­gének nyilatkozata mellett. Ja­vasolta, hogy a KB elnökségé­nek nyilatkozatával kapcsolat­ban a plénum is helyezkedjék a feltétlen egyetértés állás­pontjára, s hogy ismét és ha­tározottan utasítsa el a szlovák párt- és kormányszervek, vala­mint a Husák elvtárs személye elleni támadásokat. Végül hangsúlyozta a kommunisták egységes fellépésének fontossá­gát a jóváhagyott párthatáro­zatok véghezvitelében. csak a politikai rendszer politi­kai válsága. Meggyengít min­den területet. Behatol a gazda­sági életbe és nagyon mély er­kölcsi válság alakul ki. Ennyire jutottunk. A tények és az igaz­ságok különféle elferdítése a különböző kampányok stb. a probléma etikai megközelítésé­nek olyan mély süllyedését, a munkásmozgalomnak és a marxizmusnak ebben az etikai hordozó energiájában olyan veszteséget okoztak, hogy most már érthető módon elszürkül­nek a legszebb szavak is. A bomlás jelei — a politikai és az erkölcsi bomlásé is na­gyon mélyrehatóak, és ezért egy kicsit gondolkodnunk kelle­ne afelett, hogyan keressük az ebből kivezető utat. Űgy vélem, hogy a csehek és szlovákok többsége pártunknak ettől a legfelsőbb szervétől várja, hogy megteremtse életünk nyugal­mát, hogy a dolgozó ember biz­tosnak érezze foglalkozását, bé­rét, a piacot, a magánéletét, á személyi szabadságát — egy­szóval, hogy úgynevezett nor­mális életet élhessen és legyen valamilyen távlata. Mi a szó­noklatainkkal egyre több pesz­szimizmust, depressziót és kilá­tástalan helyzetet vetítünk éle­tébe, gondolatvilágába, aminek természetes következménye, | hogy elveszíti bizalmát. Megszűnik az embereknek a j, párt, annak vezetősége, a gon­dolatok és minden iránti bizal- i. ma. És akkor úgy végződik, ahogyan tegnap azzal a fiúval, j (Folytatás a 10. oldalon) Becsüljük meg az emberek politikai aktivitását JOSEF SMRKOVSKÝ elvtárs felszólalása A kommunista képviselők és a párt politikája FRANTIŠEK KRAJČÍR elvtárs felszólalása Dr. GUSTÁV HUSAK elvtárs felszólalása

Next

/
Oldalképek
Tartalom