Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-19 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
4 s kod á s a „szörnyeggel" •A népszaporulat problémái • Artézi kutakból ömlik a víz • Narancsligetek, búzatáblák a homokon • Hogyan élnek új otthonukban a fallahok? BAGDAD TELEPÜLÉS ÜJ SZÁLLODÁJA ••^^HBBB tál y tiszta vlz áramlott, aztán megnéztük a szivattyútelepet, ahol & föld mélyéből a csatornákba pumpálják az életet adó vizet. Asszonyok járnak ide korsókkal, fazekakkal a közeli településről, és fejükön viszik haza a frissítőt. Aztán elkocsikáztunk egy másik csatornához, ez B Nílus zavaros vizét vezette a földekre. Egyszóval víz, víz és vlz, minden életnek az alapja itt. Amikor elkészül a csatornahálózat, műtrágyát szórnak el és bevetik a földet lucernával, öt évig a takarmánynövény zöldell a homokban, kaszálják, állatokkal etetik és csak ezután fásitják, vagy vetik be búzával, kukoricával, zöldséggel. A tartomány e vidéke 1953-ban még sivatag volt ina 19 faluban már 45 000 ember talál tisztességes megélhetést. Egy-kétszobás egyszerű házak várják az új falvakban azokat a 35 évesnél nem idősebb, egészséges, földnélküli fellahokat, akik öt feddán földet és házat kapnak hitelbe (nem lehet háromnál több gyerekük). Adósságukat 40 év alatt kell letörleszteni. Csupán ebben a tartományban eddig 113 000 feddán földet tettek termővé, és tovább folyik a munka. Űjabb csatornák épülnek és hatalmas táblákon zöldell a lucerna, ami azt jelenti, hogy néhány éven belül cltrusz, mangó, és datolyaligetek lesznek itt. Az új telepeseknek van már konzervgyáruk, panellgyáruk (további építkezésekhez) és takarmánykészítő üzemük. A helyi üzletben legalább két tucat különféle saját gyártmányú konzervet számoltam meg. Egy álló nap barangoltunk a sivatagi gazdaságban. Elnéztem a földeken dolgozó embereket, megcsodáltam azt a mindennapos küzdelmet, amit a sivatag szörnyetegével vívnak. Itt nincs megállás, itt csak addig van élet, amíg a csatornákban csobog a víz. Az emberek hiába nézik a felhőtlen kék eget, Allah nem küld esőt. Végigsétáltam a narancsfák között, amelyekre rakni sem lehetett volna több gyümölcsöt, és az jutott eszembe, mit lehetne csinálni a Csallóközből ilyen nagyszerű csatornarendszerrel. De nyomban arra is rádöbbentem, hogy még egy iparilag fejlett ország számára is évtizedek kellenek egy nagykiterjedésű öntözőrendszer megteremtéséhez, nem egy olyan szegény országnak, mint Egyiptom. Egyiptomban is sokan felteszik a kérdést, érdemes-e ezt az emberfeletti küzdelmet folytatni a sivataggal, nem lehetne-e okosabban és jövedelmezőbben befektetni a homokba szórt milliókat? Vita folyik szakemberek és politikusok között. Nem ismerem érveiket, nem is szólhatok bele. Azonban meglátogattam több parasztházat. Betértem például Omar Sahin településen Szaid Ahmad Szaledhez. Egyszerű tiszta lakás, az asszony a vacsorát főzte, legkisebbik gyereke ott lábatlankodott körülötte, a másik kettő az utcán játszott. Leültünk és elbeszélgettünk az asszonnyal, s közben megérlelődött bennem a meggyőződés, hogy egy magát haladónak valló társadalmi rendszernek a becsületesen dolgozó fellah számára legalább olyan életet kell biztosítania mint itt a sivatagban. Az a borzalmas parasztsors, amit hazafelé a Nílus-parti falvakban láttam, még álomnak is rossz. Tudom, hogy Egyiptom vezetői egyik napról a másikra nem adhatnak földet és házat 14 millió földnélkülinek. De az biztos, hogy a Nílus ma nem tud annyi „ajándékot adni", hogy mindenkinek elég legyen. Ezért új utakat kell keresni, kutatni és találni. Ennek egyik ösvénye talán a sivatag meghódítása, hiszen az ország területének még három százaléka sincs megművelve. Gigászi munka érán ugyan, de a sivatag meghátrál az ember előtt. A nagy problémák okos megoldásához azonban nyugalom kell. Egyiptomnak igazán szüksége lenna egy hosszú, békés korszakra. AZ ASSZONYOK FEJÜKÖN HORDJAK A SZIVATTYÚTELEPRŐL A FRISS VIZET Szerettem volna saját szememmel is meggyőződni arról, hogyan folyik a sivatag meghódítása. Egyik reggel kocsiba ültünk és nekivágtunk a homoktengernek. Az alexandrai sivatagi műúton haladtunk. Ameddig a szem ellátott, mindenütt homok. Egyszerre eltűnt előttünk az út, mintha valaki fátyollal takarta volna be. — Még itt is létezik köd — csodálkoztam. Ismerőseim mosolyogtak: — Nem köd ez, hanem finom homok. — Amikor látták, hogy hihetetlenkedek elmesélték, hogy nemrég az alexandrai csehszlovák kunzul új gépkocsijának orráról, mire Kairóba ért, olyan szépen lecsiszolta a festéket, hogy nem maradt, csak a kifényesített lemez. Útközben aztán meg is győződtem róla, hogy szinte percek alatt több centiméteres homokszőnyeg borította az aszfalt egyes szakaszét (pedig alig lengett a szellő). Ezért az út mentén minden ötödik kilométernél telefon van, és több mentőállomás lesi a bajba került utasok hívását. Jó másfél órai út után gyönyörű Udezöld fasorhoz értünk: Tahreer (Felszabadulás) tartomány termővé tett sivatagi kertje. A dús lombú gazvarlna fasorral védett táblák mögött törpe narancsfákon érett gyümölcs sárgállott, zöldellt a méregzöld vetés, különféle zöldség. Nem vagyok mezőgazdasági szakértő, de nagyon érdekelt, hogy ez a sívó homok amely néhány kilométerrel arrébb csak néhány satnya fűszálat hajt, itt ilyen csodálatos termést ad. A helyi agronómus keszséggei megmutatott mindent. Kimentünk a csatornákhoz, amelyekben krisSZAID AHMAD SZALED FELESÉGE LEGKISEBB GYERMEKÉVEL. (A szerző felvételei) O jesztöbbnek, kietlenebbnek és unalmasabbnak képzeltem a sivatagot. A repülőgép ablakából egyáltalán nem egyhangú, nem sivár. A buckák, dombok, csillogó, sima homokkal váltakoznak, s messziről úgy tűnik, mintha ezernyi tengerszem, tó tükre villogna. Azt hihetné az ember, hogy a kanyargó patakok, egymásba torkoló folyók vizét csak az Imént szárította ki a természet, és valami gonosz óriás egyetlen mozdulattal lesöpört róla növényzetet, élőlényt. Ha valami varázsló vegetációt varázsolhatna ide, épp olyan lenne ez a vidék, mint a hazai táj. Szinte magam elé képzelem, hogy lent az egyik messzibe vesző csapás mezei út lehetne, amelyen hazajárnak a földművesek... Igen, ha víz lenne. VlZ. De így a sárga-okker-vörösbarna színekben játszó táj csak sivatag, az ország kiterjedésének négyzetkilométereit növelő értéktelen terület, amelyről elmenekül minden élőlény. Itt a repülőgépen értettem meg azt az arab parasztot, aki szörnyetegnek nevezte a sivatagot, amellyel ősidők óta élethalál harcot vív az ember. A Nílus felett dél felé repülve láttam, hogy ez a „szörnyeteg" milyen kíméletlenül beleharap abba a kis zöld termékeny sávba, amelyet az egyiptomi fellahok hihetetlen kitartással és soksok munkával tartanak életben. Ez a sáv egyik helyen kilométernyi széles, máshol talán a száz métert sem éri el. Ahol van csatornahálózat, víz, ott van élet. Ahol csak néljány hétre is megszűnik az öntözés, ott a „szörnyeteg" visszaszerzi az elhódított területet. Egyiptomot gyakran nevezik a Nílus ajándékának. Már az első történetírók gazdag éléskamrának tartották, amelyet különféle korok hódítói ki is használtak. Ha a Nílus vize hatalmas területet árasztott el termékeny iszappal, megteltek a központi raktárak, és a világ más vidékeire is jutott a búzából. Ha csekély volt az áradás, bizony az éhinség sem volt ritka vendég. Egyiptomban a földművelést napjainkban is a Nílus élteti. Igaz, hogy a sivatag meghódításában már szerephez jutottak az artézi kutak, és egyes tudósok szerint a tengervíz sótalanításának olcsó módszere beláthatatlan lehetőségekkel kecsegtet. Mint a világon mindenütt, a földtelen egyiptomi fellahok is azt remélték, hogy a forradalom győzelme segít rajtuk. Sajnos azonban az egyiptomi gazdaság alapvető problémáját nem sikerült Nasszer elnöknek megoldania, nem sikerült a földtelenek évezredes vágyát kielégítenie. A múlt évi háború után lezajlott perek fellebbentették a fátylat a földreform körüli visszaélésekről, egyes politikusok üzelmeiről. Így aztán érthető, hogy az 1952-ben végrehajtott első földreform a megművelt földterületnek csupán 9 százalékát érintette, és a 15 milliónyi földnélküliből alig egymillió jutott megélhetéshez. Az 1961-ben jóváhagyott törvény sem tudta kiküszöbölni a reform fogyatékosságait, noha tovább csökkentette a földbirtokok felső határát, és néhány nagygazdaság megszervezésével megvetette a nem kapitalista nagyüzemi termelés alapjait. A kormány látta, hogy az eddigi intézkedések nem oldották meg a fő problémát, ezért 1967-ben elkobzott 975 797 feddán (1 feddán = ü.42 ha,) földet, amelynek nagy részét kiosztotta 317 376 családnak. Bíztató lépés volt, azonban a falu szociális strukturája így sem változott. A 11 ezer nagybirtokos földterülete ugyan kissé megcsappant (sok helyen ezt is kijátszották) de az egész mezőgazdasági lakosság több mint 70 százaléka továbbra is föld nélkül maradt (számuk kb. 14 milliói. Az egyiptomi kormány tudatában van a súlyos helyzetnek, de úgy tűnik a mezőgazdaság jelenlegi struktúráját nem tudja forradalmi módon átszervezni. Ehelyett a terméketlen sivatagi területek meghódításával, az öntözőrendszer nagyarányú kiterjesztésével próbálkozik. Már eddig 1200 000 feddán sivatagi földet tettek termékennyé és az Asszuáni-duzzasztógát lehetővé teszi még 800 ezer feddán föld öntözését. A falusi lakosság hallatlan szaporodása azonban e nagyszerű törekvéseket „elnyeli". Egyes közgazdászok számítása szerint a szaporodás következtében az elmúlt öt évtizedben a felére csökkent, az egy főre eső termőföld noha óriási területeket tesznek termővé. Ügy látszik, az ország vezetői tisztában vannak azzal, hogy a mezőgazdaság létkérdés Egyiptomban. Amikor Kairóban jártam éppen akkor tartott sajtóértekezletet Sayed Maréi földművelésügyi és agrárreformügyi miniszter. Felvázolta a következő évi terveket. Bejelentette, milyen óriási összegeket fordítanak további termőföldek nyerésére, a mezőgazdaság tudományos szervezésére és termékstruktúrájának átalakítására. Ezeknek az erőfeszítéseknek azonban csak akkor lesz látszatuk, ha sikerül olyan megoldást találni, amely megélhetést biztosít a munkaképes lakosság többségének.
