Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-19 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

RAY BRADBURY: JAN ZRZAVÝ: HAJÓ-CSENDÉLET (litografia, 1940) K

ilépni a csendbe, a város csendjébe, este nyolckor a ködös, novemberi városba, baktatni a megrogyott betonjárdán, átlépni a repedéseket, melyekből kisarjadt a fű, zsebredugott kézzel mendegélni a némaságban, — ez volt Mr. Leonard Mead legkedvesebb foglalatossága. Megállt az útkereszteződéseknél, végignézett a holdfényes, hosszú körutak gyalogjárdáin mind a négy irányba, fontolgatva, merre is induljon, bár ez nem is számított, hiszen egyedül volt a világban, A. D. 2053-ban, gyakorlatilag teljesen egyedül, és amikor végre döntött, kiválasztva az utat, nagy léptekkel elindult és úgy eregette maga elé a lehellet fagyos ábráit, akár a szivarfüstöt. Rótta a mérföldeket, olykor órákon át és csak éjfélkor tért haza. Útközben nézegette a házacskákat, az otthonokat, a sötét ablakokat, és úgy érezte, mintha temetőben járna, mert csak némelyik ablak mögött villant valami fény, szentjánosbogárka fényének halovány szikrája. Szürke fantomok moccantak a szobák falán, ahol még nem húzták egészen össze éjszakára a függönyt, susogás és mormolás hallatszott egy-egy kriptaszerű ház nyitva felejtett ablakából. Mr. Leonard Mead néha megállt, félrebillent fejjel halgatózott, aztán tovább ballagott hangtalanul a töredezett járdán. Jó régóta már, hogy előrelátóan, papucsban indult éjszakai kóborlásaira, mert a cipőtalp kemény kopogását kutyafalkák párhuzamos ugatása kísérte volna, kattanó fények, ablakokban megjelenő arcok, az egész utca meghökkenése, mert egy magányos alak járkál egyedül a november eleji estében. Ma este nyugat felé indult, a rejtőzködő tenger irányába. Finom, kristályos hidegség volt a levegőben, csípte az orrot, kifényesült tőle a tüdő, mint egy karácsonyfa, érezte kigyúlni és elaludni a hideg fényeket, érezte a havas láthatatlan ágakat. Elégedetten figyelte puha talpának halk neszét az őszi leveleken, csöndes, hideg dallamot fütyörészett a foga között, menet közben egyszer-egyszer felemelt egy falevelet, vizsgálgatta csontvázrajzolatát a lámpák ritka fényében, beszívta a rozsdás illatot. — Helló, odabentl — súgta a házaknak, minden háznak, mindkét oldalon. Mi megy ma este a négyes csatornán? A hetesen? A kilencesen? Hová száguldanak a cowboyok? Látszik-e már a felmentő U. S. Lovasság a dombtetőn? Az utca néma volt, hosszú és üres, csak az ő árnyéka úszott, mint egy vércse árnyéka a földeken. Ha behunyta a szemét és mozdulatlanul, csöndesen állt, azt hitte, hogy a téli, szélcsendes Arizonában van, a sivatag közepén, és ezer mérföldre nincsen ház, és az utcák, mint száraz kanyonok meredeznek körülötte. — Mi megy most? — kérdezte a házaktól és karórájára pillantott. — Este, nyolc harminc ... Egy tucat válogatott gyilkosság? Ki mit tud? Slágerparádé? Most esik fenékre a bohóc? Nevetés morajlott a holdfehér házban? Tétovázott, de nem történt semmi, hát továbbment. A járda egyik berogyott részénél megbotlott. Füvek és virágok alá bújt itt a beton. Tizedik éve bolyongott már éjjel és nappal, ezer és ezer mérföldet bejárt, de sohasem találkozott gyalogossal, egyetlen eggyel sem egész idő alatt. Négykaréjos útkereszteződéshez ért, csend volt, ott, ahol a két fő útvonal átszelte a várost. Nappal mennydörgő kocsiáradat, működő benzinkutak, nagy rovarok zúgása és állandó tülekedése az előbbrejutásért, mint a ganajtúró bogarak, halvány füstöt ere>getve a kipufogócsövekből, hazafelé suhogva, távoli pontokra. De most, ezek az utak is csak kanyónok a száraz évszakban, csupa kő, csupa meder és holdfény. A kocsi mintha tétovázott volna, zúgó, halk csettenést hallott, mintha az információ lyukkártyát lyukkártya után hullatna az elektronikus jelfogók elé. —- A Retrográd Tendenciákat Kutató Pszichiátriai Központba ... Beszállt. Az ajtó halkan becsapódott mögötte. A rendőrautó végiggördült az éjszakai körutakon, maga elé villantva halvány fényeit. Egy perc múlva az egyik utca egytk . háza előtt mentek el. Egyetlen ház volt a sötét házak rengetegének városában, különös ház, amelynek minden elektromos fénye ragyogott, minden ablaka harsányan sárga, kivilágított, meleg négyszög volt a hideg sötétségben. — Ez a házam! — mondta Leonard Mead. Senki sem válaszolt. A kocsi végigsuhant az üres és száraz kanyonokon, egyre messzebb, elhagyta az üres utcákat, az üres gyalogjárdákat, és nem maradt nyomában se hang, se mozgás a fagyos, novemberi éjszakában. Fordította: Kuczka Péter te újra a fonográfhang. — Mit keres az utcán? — Sétálok... — válaszolt Leonard Mead. — Sétál?! — Csak sétálok... — mondta egyszerűen, de érezte, hogy kihűl az arca. — Sétál? Csak sétál? Sétál? — Igen, uram. — Hova sétál? Miért sétál? — Hogy levegőzzek ... Hogy lássak valamit... — Lakása? — Saint James Street tizenegy ... , — A házában nincs levegő? Nincs légkondicionálója, Mr. Mead? — De van . . . — És televíziója, amin láthatna valamit? — Nincs. — Nincs?... — A roppanó csönd önmagában is vád volt. — Nős, Mr. Mead? — Nem. — Tehát nőtlen ... — állapította meg a rendőrhang a szúrós fénykéve mögött. A hold magasan állt, ragyogott a csillagok között, szürkén és némán figyeltek a házak. — Nem kellettem senkinek... — mondta Leonard Mead és elmosolyodott. — Ne beszéljen, ha nem kérdezik! Leonard Mead várakozott a hideg éjszakában. — Csak sétál, Mr. Mead? — Igen. — Még nem magyarázta meg, hogy miért sétál? — Megmagyaráztam. Levegőért, látnivalóért. Csak sétálok. — Gyakran megteszi? — Évek óta minden éjszaka. A rendőrautó az út közepén ült, rádiótorka halkan zümmögött. — Tessék, Mr. Mead... — mondta. — Mehetek? ... — kérdezte udvariasan Mead. —• Igen ... — mondta a hang. — Ide, tessék! Sóhaj. Pattant valami. A rendőrautó hátsó ajtaja kinyílott. — Szálljon be! — Várjon egy pillanatig! Hiszen néni csináltam semmit! — Beszállni! — Tiltakozom. — Mr. Mead! Ogy lépett előre, mintha hirtelen berúgott volna. Ahogy elment a kocsi mellett, benézett az első ablakon. Ezt várta. A vezetőülésen nem ült senki, üres volt a kocsi. — Beszállni! Az ajtóhoz ért, bekukkantott a hátsó ülésre, kicsiny fülke volt, kicsiny rácsos, fekete börtön. Szaga, mint a szegecselt acélnak. Fanyar fertőtlenítőszer szaga volt, túlságosan tiszta, kemény és fémes szaga. Nem volt benne semmi lágyság .. . — Persze, ha volna felesége, ő igazolhatná ... — szólt a fémhang. — De így ... — Hova visz? Az egyik mellékutcán visszafordult, körben haladt a háza felé. Már csak egy tömb választotta el céljától, amikor hirtelen magányos kocsi fordult be a sarkon és rászögezte éles, fehér fénykúpját. Megigézve megállt, akár egy éjjeli lepke, bénította és vonzotta a világítás. Fémes hang szólt rá. — Álljon meg! Maradjon a helyén! Ne mozduljon! Megállt. — Föl a kezekkel! — De... — makogta. — Föl a kezekkel! Vagy lövünk! A rendőrség, persze, a rendőrség, de milyen ritka, hihetetlen eset, összesen egy rendőrségi autó van a hárommilliós városban, hát mi nincs rendben? Egy éve, 2052-ben, mikor a választások voltak, háromról egy kocsira csökkentették az egész rendőrséget. Apadt a bűn, minek a rendőrség, csak ez a magányos kocsi vándorol az üres utcákon. — Hogy hívják? — kérdezte fémes suttogással a rendőrautó. A ragyogó fény vakította, nem láthatta a benne ülő embert. — Leonard Mead ... — válaszolta. — Hangosabban! — Leonard Mead. — Állása, foglalkozása? — Ogy gondolom, írónak mondanának ... — Foglalkozásnélküli . .. mondta a rendőrautó, mintha csak magában beszélne. Ogy rögzítette a fény, mint egy múzeumi csodabogarat, átverve mellén a tűt. — így is mondhatjuk ... — dörmögött Mr. Mead. Évek óta nem írt. Magazinok, könyvek nem kellettek már. Minden éjszaka ugyanaz megy a kriptaszerű házakban, mint most, gondolta, továbbhajtva képzeletét. Kripták, gyér fénnyel világít bennük a televízió, emberek ülnek előtte, mint a halottak, a szürke, vagy a színes fény megérinti arcukat, de mást nem érint meg bennük soha. — Foglalkozásnélküli... — sziszeg-