Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-19 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

ÚJ VERSEK ízolgáltat a magány, a tépelődés, ä rettegés ördögeinek. Aludj holló. Aludj, mintha minden rendben volna. Mintha az én szent türelmem lenyelne mindent, még az ilyen metamorfózist is. Ez a női engedékenység sorsa. Mihelyt a kicsi felébredt, kimászott ágyacskájából és szaladt az apjához, mint rendesen. Kissé meghökkent, mikor szeretett apukája helyett egy hollót látott az ágyban, de a változás felvidította. — Milyen gyönyölű csilkel — lelkendezett, és gyöngéden megbökte a madár kék csőrét. — ló reggeltl — tüsszentett a holló. A gyerek minden csodálkozás nélkül azonnal megértette, hogy a „csilke" az édesapja. Bejött a nagyobbik fiam, tüstént nekem támadt: — Látod, és te azt mondtad, hogy a lélek nem vándoroll Apu, hogy csináltad ezt? Én is szeretnék repülnil A holló lekecmergett a rekamiéról, a gyerekek tapsoltak. Az ajtónál álltam, rémülten figyeltem a repdeső, rózsás gyerekujjakat, és a mennyezet alatt röpködő fekete tollazatot, tízéves szerelmünk maradványát. — Így kell röpülni — károgta a férjem, a gyerekek meg ugráltak és a kezüket lengették. Roppant tanulékonyak. — Gyere, nagyon kérlek — kiabáltam a telefonba. —* Igen, Igen, történt valami, igen, komoly, nagyon komoly. Várlak. Karol tíz perc múlva csengetett. Bevezettem a lakószobába. Az üvegajtón át megmutattam a boldog kis csoportot. A fejéhez kapott, betámolygott a konyhába. Cigarettára gyújtott. — Ez borzasztó. Világéletében különc volt. — Volt? Karol legyintett. Háromórás meddő vita után újból megismételtem az indítványomat: — Legokosabb vslna, ha elmennél a zoológushoz, vagy az állatorvosi Intézetbe, vagy a fakultásra. Hiszen létezik tudományos kutatás, kivizsgálnák. — Akkor már a koporsómat is megveheted — károgta a férjem. — Ismerem én a kutatóintézeteket! Első héten répával fognak etetni, második héten kalciummentes pirulákkal, harmadik héten kipróbálják, kibírom-e víz nélkül, s ha kihull a tollam és teljesen elhülyülök, kijelentik, hogy az eset megoldhatatlan. — Talán mégiscsak kigondolnak valamit. Odamegyünk, és ... — Magam nézek a dolog után. — Szórakozott válasz volt, szeme az átellenes tetőre fordult. Ügy tettem, mintha megigazítanám a függönyt. A szomszéd háztetőn egy másik holló ült és kihívóan jelt adott az ablakunk felé. — Ki az? — Egy ... kolléga. — Lopva megnézte magát az üvegben és kisimította a tollazatát. — Minden jóra fordul, meglátod — károgta könnyelműen, s újból a szemközti 'tetőre sandított. A „kolléga" Intett a szárnyával és kacéran szökdécselt. — Hát szervusz — krákogta búcsúzóul és kiröpült, gondosan ügyelve a kecses mozgásra. Minden összefüggés nélkül eszembe jutott, hogy a kamrában, valahol ä síbotok mellett tartom apám légpuskáját. Valaha elég jól tudtam célozni. Utána néztem. Tetszetősen, könnyedén lebegett, megszabadulva minden földi tehertől. Ha elakadt volna röptében. Ha legalább egy csöppet meginogna, vagy erőlködve küzdene a térrel és a lelkifurdalás sápadt árnyaival. De ő szabadon röpült, lőtávolságon kívül. Alkonyatkor repült be a lakásba, mint rendesen. — Beszélnünk kell egymással — mondtam. Szeme idegénül kóválygott a szobában, mintha egyenesen az égből potytyant volna le. Mintha először látna engem, a házunkat, mintha nem is 6 vedlett volna át, hanem mi változtattuk volna meg arcunkat, természetünket, egész mivoltunkat. — Mit nézel úgy? — förmedtem rá. A hangom nem volt éppen behízelgű, azt elismerem. — Megígérted, hogy meg fogod állapítani, mit lehet tenni. Mit állapítottál meg? — Semmit. — Ügyi Egyet mondok, vagy eljössz velem holnap és megvizsgáltatod magad, vagy ... — Vagy? — Vagy nem eresztlek ki többet. — Mit nyersz vele? — Nem sokat. De nem vagyok hajlandó itt kuksolni a földön, míg te a csillagok alatt röpködsz, mint valami szentlélek. — Azt hiszed, erőszakkal itt tarthatsz? Elnevettem magam: — Hát akkor? Eljössz velem holnap? Beült a fotelba, de már nem úgy, mint azelőtt. Most másképp ült, holló módra. Minden mozdulata ingerelt. — Más megoldást javasolok: váljunk el. Márr nem érrtjük meg egymást, láthatod. Te te vagy, én meg... holló lettem. Súlyos dolgot mondott, de ez egész képtelen jelenetben engem furcsa módon a raccsolása bőszített fel legjobban. — Egyszóval holnap elröpülsz és nem térsz vissza többé?! — Nevermore — károgta a hollók hollója. — Azt hiszem, igazad van. Tulajdonképpen számoltam ezzel. — Hangom lehalkult. — Nincs értelme, hogy haragban váljunk el egymástól. Idővel talán megnyugszom, néha eljössz hozzánk látogatóba, a gyerekek morzsát szórnak majd neked az ablakra. Tudod mit, koccintsunk, mint a régi időkben. Poharába töltöttem az ital utolsó csöppjei t. Kiszürcsölte, fekete feje lekókadt, elbóbiskolt. Elővettem az ollót. Felemeltem az alvó madár szárnyát, a fekete hollószárny tehetetlenül szétterült a párnán, meleg tollazata selymesen fénylett. Megmozdult, felnyögött álmában: — Kirrké, KIrrkél — krákogta szerelmes hangon. Nincs min gondolkoznom. Szétnyitottam a nagy, tompa szabóollót. Rászorítottam a madártestre. Szárnybordája megreccsent. A holló felrikoltott: — KIrrkél — A damaszton véres folt ömlött szét. Csőrét benyomtam a vánkosba. Hánykolódott. Teljes erőmből lenyomtam. Nevettem. A fekete tollak a parkettre hulltak. És én nyírtam, nyírtam, nyírtam. Fordította: HAVAS MARTA VERES JÁNOS: KOMOR ŐSZ Komor ősz Rokkanton piheg a kazal, lapuló őslény a pajta, a gémeskút fekete kereszt, reményem nyögdécsel rajta. Kolduló kezek az ágak, a füveken dér már a harmat, sirató asszonyok gondját morzsolják gubbasztó varjak. DÉNES GYÖRGY: HOVÁ Körülgyűrűz az időtlenség, a hatalmas úr, a fekete fenség, ezer karja van, millió karja van, süket szörny, nem hallja jajszavam. Mért törte be kis életem üvegjét, mért szórja rám hamvát a nemlét? Mért kiáltok ki önmagamból, mért fuldoklok önnön szavamtól? Mint aki nehéz álomból kel fel, csordultig vagyok félelemmel, nagy árnyak rejtőznek a napban, készül az éj az öntudatban, szárnyait szétteríti hosszan, űzi a fényt a fák felett, jeget perget a csillagokban, vajon most már hová vezet? FARKAS KALMAN: PASZTELL Alkony satíroz könnyed irónnal önnön bolyhos árnyaiba bújt a tó a teheneket már rég beterelték csend csak itt-ott szusszan kérődzve lomhán egy élő fújtató haíászdugóm körül gomolygó párák utolsót zizzen egy szitakötő s lenge tülljét rám ejti halkan az egyedüllét a lombokon lassan az est is átszivárog meglazult bibéken szundítanak már a mezei virágok csahos kedvüket az ebek a csőszkunyhóban hagyták s aludni hívják a hangya-családot a szárnyas anyahangyák a táj tökéletes immár öt éve lesz hogy belőle kedves csupán te hiányzol. (1968. szeptember) KOMLÓSI LAJOS: HOLDKÖZELBEN / A sárga Hold a kékes esti égen mily messze volt még nem is olyan régen. Úgy hittük: fantom, lidérces lampion és barna foltjai: megannyi arrtik rom. A sárga Hold elérhetetlen, úgy hittük: hozzá el nem jut az ember. Költők dalában felzenélt, de hangunk oda el nem ért. S most eljutottunk. A bűvös rend, a Hold s csillagvarázs már nem varázs: Kis bolygónk pontos ívben ott kereng, hol zord titok lakott vén századokon át. Repül, suhan, titokba lát, az alkotás hatalmát hirdeti... S hogy kémlelem a néma éjszakát a szívem forró ujjongással van teli.