Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-08 / 339. szám, Vasárnapi Új Szó

Jugoszláviái jegyzetek R

égi igazság: varjú varjúhoz száll, a magam fajta pedig a magam fajtához. Szkopjebe érve természetesnek vettem, hogy a Nova Makedonija szerkesztőségéhez forduljak, fgy kerültem össze Blagoja Anticcsal, aki csaknem egy teljes napon át hűségesen kísérgetett. Ö volt a fülem és ő volt a szemem. Könnyű Volkswagenjén végigrobogtunk a Vardar mindkét partján, s igy ő láttatta meg velem ezt a rendkívül fiatal, hirtelen terjeszkedő várost. VÁLTOZATOS TÖRTÉNELEM Azt mondtam rendkívül fiatal várost, s ez így igaz, de éppúgy mondhattam volna azt is, hogy nagyon régi, régi város, és ez is éppoly igaz, mint az előbbi állítás. Az ásatások azt bizonyítják, hogy a mai Szkopje területén már a történelem előtti korokban népes település volt. Időszámításunk legelején a római légiók foglalták él, s így lett Dardánia, római tartomány székhelye. A X. század vége felé az Orchidában székelő Sámuel bolgár cár birtoka lett, majd Bizánc vetett rá szemet, és ismét bolgár cárok és szerb fejedelmek vetekedtek érte; 1392 januárjában Vuk Brankovics, szerb fejedelmtől hódították el a törökök. A balkáni szövetségben tömörült államok győzelmes háborúja után csatolták a Szerb Királysághoz. Az első balkáni háború eredményeit szentesítő nemzetközi konferencia, mely Í912. december 13-án ült össze Londonban, rövid két esztendőre nyugalmat teremtett. Azt is csak nagyon viszonylagos nyugalmat, mert a következő év nyarán kirobbant a második balkáni háború, mely a törökök uralma alól felszabadított területek újrafelosztásáért folyt le. Az első világháború idején németek és bolgárok szállták meg a várost. A második világháború idején pedig ugyanerre a sorsra jutott; 1944. november 13-án szabadult fel véglegesen. A balkáni háborúk idején 40 000 lakosa volt a városnak. Volt három malma, egy sörgyára. Harminckilencig húszezerrel növekedett a lakosság száma, egy fémmegmunkáló műhely s egy kis áramfejlesztő telep, néhány asztalosműhely, kisebb vegyi üzem gyarapította a munkalehetőségeket, de lényegében megmaradt vidéki kisvárosnak, mely nem bírta kiheverni a török uralom, az elmaradt balkáni állapotok és a nagyszerb hegemonista törekvések következményeit ... LÜKTETŐ, ELEVEN VÁROS Ott ültem a kis Volkswagenben Blagoja Antics mellett, s mindezek tudatában bámultam a lüktető, eleven várost, mely rövid húsz év alatt Macedónia kulturális és gazdasági központjává fejlődött. Hiába néztem végig a történelmi nevezetességű épületeket, a török építészet remekeit, a mecseteket, a török fürdőt, ahol ma a klasszikus macedón festők műveinek kiállítását rendezik meg, hiába csodáltam meg a Szent Szpasz- (Szent Megváltó) templomának remekbe faragott inkonosztázát, engem a körös körül lüktető eleven élet valósága, a rendezett utcasarok, az ágaskodó toronyházak és karcsú gyárkémények sokasága ragadt el. A mai Szkopje lakosságának száma jóval hétszázezer felett jár. Húsz hatalmas ipari vállalata több mint nyolcvanezer ipari munkást foglalkoztat. Kiépült a vaskohászat, a petrokémiai ipar, élelmiszeripar, faipar és dohányipar. A mai szükségleteknek megfelelő hatalmas iskolahálózat épült ki a felszabadulás éve óta. Ha nem is szólok az alapfokú és középfokú iskolák hálózatáról, eléggé jellemző adat már az is, hogy Szkopjeben a háború előtt létezett ugyan valami főiskola féle, a Belgrádi Egyetem egy fiókintézete, melynek 174 diákja volt, de a mai egyetem kilenc fakultását tizenhat ezer diák látogatja, s ez az adat már nemcsak a város, hanem egész Macedónia felemelkedésének útjelzője. Kis Volkswagenünk az egykori török várerőd, a Kale hatalmas, csonka bástyái alatt suhant a várhegyre kanyargó szerpentin úton. Fölértünk, s Blagoja Antics egy kellemes kis kávéház előtt fékezte le a kocsit. — Megpihenünk. Betértünk egy feketére, s egy pohár frissítő, hűs italra. Bármennyire őszbe fordult is az idő, itt délen még mindig tüzelt a nap. Verejtékcseppek gyöngyöztek Blagoja Antics homlokán. Helyet foglaltunk a kis kockás teritővel borított asztalkánál, s míg a rendelésre vártunk, elnéztem ezt a férfit, aki ennek a városnak szülöttje, s a maga választotta pálya révén valamennyire sorstársam is. Azt vártam, hogy szeretett és kedvelt városáról fog beszélni; alighanem szereti, hiszen lapjában a „Skopje ma" című rovatot szerkeszti, ismeri a város történetét, fejlődését, a városban zajló eseményeket, a lakosságot nyugtalanító kérdéseket, de Blagoja Antics a homlokát törölgette, szemében különös szomorúság és nosztalgikus elvágyakozás jelent meg: — Tavaly ilyenkor, azaz nyáron a Mont Blanc lejtőjén hógolyóztam a fiammal és a feleségemmel. — Sokat utazik? — Volt alkalmam, — s kitekintett az udvaron szerényen meglapuló Volkswagenre. Azzal rohangálta be Ausztria, Franciaország, Belgium, Hollandia és Olaszország nagy városait. Megfordult Szíriában, Libanonban Törökországban is. Járt Görögországban és Bulgáriában. Rengeteg élménye van. Tud viszonyítani és hasonlítani. — Keleten és Nyugaton, tekintet nélkül a politikai rendszerre, mindenütt emberek élnek, — mondta és sóhajtott, mint a lásppen most rossz álom a szeme, és erek élnek, zer, mintha ndani: mini is testvémondhatta, m szokták I általános gnyilvánulábadozó beti ébredt fel után. Aztán rám mosolygi — Minderti — mondta azt akarta 4 den ember rek vagyunké mert vadidei magukat ily^ és szentimen sokra ragadtatni. — Beszéljen, kérem, a földrengésről. — Igen, igen a földrengésről. A TRAGÉDIA Láttam, hogy elkomorodott a homloka és a keze megremegett. Fizettünk és otthagytuk a kis kávéházat. Mikor a Volkswagen leért a várhegy alá kanyarodó útra, fölmutatott a magasba. — Látja ott azt a csonka tornyot, és látja itt ezt a fűvel bevetett térséget? A torony teteje a földrengés idején omlott le. Ott a füves térségen pedig a macedóniai központi pártbizottság épülete állt. Arra zuhant rá és az is összeomlott. Átrobogtunk a Vardar hídján, be a városba, s csak most láttam, mennyire foghíjasak az utcák és a terek. Es Blagoja Antics magyarózott, egyre magyarázott. Ott állt az egyetem épülete, amott a minisztérium, amott szálloda, amott a posta, ott gimnázium, ott a Pita textilgyár, amott a nemzeti bank épülete, ott egy kaszárnya. Nem volt vége-hossza a felsorolásnak, de sehol nem láttam romot, vagy rendetlenséget, csak szolid, zsenge fűvel borított térségeket. Szorgos, irgalmas kezek tüntették el a tragédia minden nyomát, melynek híre öt évvel ezelőtt szörnyű riadóként felverte az egész világot. Lesújtó adatok tanúskodnak a földrengés okozta károkról és veszteségekről — 1963. július 26án hajnali öt óra után percek alatt 140 ezer ember vált hajléktalanná. Megsemmisült 15 776 lakásegység, 13 730 súlyosan megrongálódott, 7028 pedig könnyebb sérülést szenvedett. Azon a borús pénteki napon 1820 ember a romok alatt lelte halálát, sok ezren súlyosan vagy könnyebben megsebesültek. A kis Volkswagen hirtelen mintha kifutott volna a városból. Mintha egy üdülőtelepre érkeztünk volna. — Itthon vagyunk, — mondta Blagoja Antics. Kiszálltunk a kocsiból. Körös körül fa és műanyag elemekből összerakható házikók álltak. Meghitt udvarok, kiskertek. Színesre festett kerítések és rácsos kapuk. — Itt ebben lakom én, — mondta, s betértünk az egyik házikó udvarára, majd be a lakásba. Odabenn egyáltalán nem látszott meg, hogy szükséglakásban vagyunk, sem a berendezésen, sem a falakon. Meghitt, kellemes otthon. Három szoba, konyha és fürdőszoba. Az újságíró felesége munkában volt, kisfia, Nino iskolában. A foqadóban eav kis társalgóasztal mellé telepedtünk. Vendéglátóm habzó, gyöngyöző sört töltött a poharakba. Rágyújtottunk egy rendkívül kellemes illatú szivarra. NESZELEJE CSESKO — A földrengés óta ez az otthonom, — mondta Blagoja Antics, — most már egészen az enyém. Megvásároltam az államtól. Egyébként a telepet Cseskonak nevezzük. Naszeleje Csesko, mondta dallamos, macedón nyelvjárásán, — Miért éppen Csesko, — kérdeztem. — Mert az egész telep a Csehszlovák Szocialista Köztársaság ajándéka. Szkopje traaédiája kiváltotta a világ népeinek szolidaritását. A földrengés napjától kezdődően nyolcvanhat állam vett részt a mentési és különböző segélyakciókban. A szocialista államok, a keleti és nyugoti tőkésországok egyaránt. — Itthon volt a földrengés napjón? — Itthon. A homlokán verejték gyöngyözött, az ujja ismét remegni kezdett. — A Karpos negyedben laktunk. Egy ötemeletes vadonatúj házban. Klasszikus módon épített téglaház volt. Az ötödik emeleten volt a lakásunk. A földrengés előtti napon, emlékszem, csütörtökön, eléggé későn jöttünk meg a strandról. Vacsora után a fiamnak az az ötlete támadt, hogy velem fog aludni. Három éves volt akkor, s mindeddig édesanyjával aludt. Magamhoz vettem, de éjféltájt felriadt. Sírt, sikoltozott, remegett. Talán megérezte a közelgő katasztrófát. Vissza kellett vinni az édesanyjához. Úgy látszott már békességben múlik el az éjszaka. Hajnaltájt valami rettenetes erő kivetett bennünket az ágyból. Az asszonyt, a gyereket is. Ingott az egész ház. Mind a négy fal. A mennyezet. A padló is. Zengő mély bőgés tört föl a föld alól. — Atomtámadás! — sikoltott az asszony. Felkaptuk a gyereket, s rohantunk ki a lépcsőházba. Mikor kiléptem a folyosóra, akkor vólt le ötödik emeleti lakásunk utcára néző fala. A tolongó, rémült, jajveszékelő lakók sokaságával együtt sodródtunk le az utcára. Talán három percig tartott ez a menekülés az ingó házból. Akkor következett be a második földlökés. A fölső három emeletet mintha lefújta volna valaki. Ezt már az utcáról néztem végig. Ugyanakkor a szemközti ház, ugyancsak ötemeletes, szinte önmagába roskadt. Nem hallottam egyetlen jajkiáltást, egyetlen sikoltást se. Lakói egytől egyig ottvesztek a romok között. Blagoja Antics behúnyta a szemét, mintha attól félt volna, hogy az egyszer átélt borzalmat szavai újra felidézik a maga érzékletes valóságában. Még beszélni is szörnyű erről, nemhogy átélni, — gondoltam magamban, s már megbántam, hogy emlékeinek felidézésére kényszerítettem. Az újságíró elhallgatott. A szivarja közben kialudt a hamutálcán. Remegő kézzel nyúlt zsebkendője után és a homlokát törölgette. — Három hónapig sátor alatl éltünk az utcán. Tábori konyhán étkeztünk. De a legválságosabb napokban sem hagyott el hivatásom nyugtalan szelleme. Fényképeket mutatott, rengeteg fényképet egy tetszhalott, elpusztult városból. A saját felvételei voltak. NÉMA TANÚ Blagoja Antics, mielőtt visszavitt volna a szállodába, lefékezett útközben a szkooiei pályaudvar előtt. A pályaudvar az egyetlen épület, mely a földrengés óta érintetlenül maradt. Szétnyílt falai, csonka oszlopai beszakadt teteje megrendítő látványt nyújtanak. Az épület homlokfalán, s a peron felett is hatalmas villanyórát láttanj. Mindkét óra mutatói azonos időt mutatnak: 5 óra 17 percet. Ez volt az első földlökés időpontja. A pályaudvar minden órája megállt, hogy mindörökre rögzítse a borzalom percét. — Egyelőre nem tudunk vele mit csinálni, lebontsuk-e, vagy így hagyjuk, — mondta Blagoja Antics. A szálloda előtt elbúcsúztunk. Talán mindörökre. Talán sose látom többé. Az estét a Vardar partján töltöttem, föl alá sétálgatva. Csodáltam ezt az elpusztíthatatlan várost. Fényeit. Lüktető forgalmát. Vidám éjszakai életét. Zsongott, zajlott, mintha már teljesen magához tért volna. Mintha végképp feledte volna a történelmi és a tektonikus katasztrófákat. Azt mondják, hoqy Szkopje sorsa azonos az ország sorsával. Kicsike nép kicsi országa Macedónia, s átvitt értelemben is örökkó rengő föld. Négy világbirodalomnapja áldozott le ege felett: Naqy Sándor birodalmának napja, a római, a bizánci és a török világbirodalom napjai. A történelmi roncsok és romok alól mindig megújhodva bukkant fel Szkopje. Talán most éli egyetlen s igazi ifjúságát. Következő vasárnap: A TENGER SZKOPJE LÁTKÉPE