Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-08 / 339. szám, Vasárnapi Új Szó

HASZNÁLAT DEME LÁSZLÓ II. M

indazok a nyelvhasználati rétegek, amelyeket eddig láttunk, a nyelvhasználatnak csak részlegtípusai: tájak, szakmaiak, műveltségiek, stílusbeliek. Ám van a nemzeti nyelvnek — azaz a nyelvhasználatnak a társadalmi fejlődés nemzeti szakaszában — egy fő típusa is. Ez a fő típus átfogja mindezeket a részlegtípusokat, s úgy áll felettük, mint a nyelvhasználatnak központi rétege, ideális formája. Ezt a helyzetet foglalja el az imént más vonatkozásban említett nemzeti irodalmi nyelv, és beszélt változata, az igényes köznyelv. Ez a fő típus tájak és szakmák és rétegek feletti; s ezáltal — mint a közös nemzeti műveltség hordozója — a nyelvhasználat egységének biztosítója. Anyagában egyesíti mindazt, ami az egy nyelven beszélők nyelvhasználatában közös; formáiban ott hordozza a legbonyolultabb gondolatok közléséhez szükséges megoldások egész lehetőségkészletét. Amely nemzetnek vagy nemzeti töredéknek nincsen nemzeti irodalmi nyelve (van ilyen a nemrég gyarmatból felszabadult népek között; s van ennek veszélye a nemzeti kisebbségben vagy nemzetiségi sorsban élő töredékek egyikére-másikára nézve is), az vagy nem tud magának magasabb kultúrát teremteni, vagy más, idegen nyelven kénytelen művelődni. De az idegen nyelvű műveltség oz adott társadalomnak mindig csak egy szűk felső rétegét tudja áthatni, széles tömegeit nem emeli fel. Ezért ma világszerte jelentős feladat és erős törekvés a nemzeti nyelv kialakítása (ahol még nincsen), illetőleg kiművelése és továbbfejlesztése (ahol már van). A társadalmi művelődésnek ez hathatós segítője, lendítője. S mivel minden ma élő nyelvben megvan a lehetőség és adottság arra, hogy akár a legmagasabb műveltséget is hordozza és közvetítse; és mivel a széles tömegeket mindenütt csak anyanyelvükön lehet valóban felemelni: ez a törekvés az általános emberi fejlődést, az általános társadalmi előrehaladást szolgálja. S azokban a közösségekben, amelyek — történelmi körülményeik folytán — csak most vannak még efelé felfejlődőben, a nyelvhasználat fejlődése és fejlesztése nemcsak terméke és bizonyítéka a társadalmi előrehaladásnak, hanem kelléke és feltétele is. 4. Más helyeken részletesebben kifejtettem már, hogy a fentebb vázolt körülmények hogyan tükröződnek és realizálódnak a szlovákiai magyar — és általában a nemzetiségi magyar — társadalmi fejlődés sajátos körülményei között; most csak röviden utalok erre. Ami a nyelvhasználat földrajzi rétegződését, azaz a nyelvjárásit illeti: a szlovákiai magyar nyelvhasználat ebben gazdag hagyománykincset örökölt. Ez az anyag itt éppúgy pusztulóban, átalakulóban van, mint mindenütt a világon a felgyorsult társadalmi és kulturális mozgás mai körülményei között, összegyűjtése, rögzítése éppen ezért igen fontos, és mondhatjuk: sürgős is. Csak helyeselhetjük, hogy a CSEMADOK nyelvi szakbizottsága ezt a munkát helyezte egyikül törekvéseinek középpontjába. A szakszókincsek terjedése és fejlődése a sajátos nemzetiségi körülmények között jóval lassúbb és kisebb körű, mint a nemzeti körülmények között élő népeknél. A szakmai művelődésnek ugyanis csak kevesek számára közvetítő csatornája az anyanyelv. Most nem fejtegetném részletesebben ennek hatását a gondolkodásra és magára a szakmai elmélyülésre. Csak annyit jegyeznék meg: az ismeretek receptív elsajátításán túlmenő alkotó fok elérésére célszerűbb eszköz az anyanyelv az idegennél. Igy hát a közép- és felső szintű szakértelmiségnek érdemes a maga nyelvén is követnie szakműveltségét és tanulmányoznia annak anyagát, akár külön erőfeszítés, pluszmunka árán is. — Ehhez persze az kell, hogy a szakmai — meg a szélesebb közönség számára a társadalmi-közéleti — terminológia ugyanolyan egységes és rögzített legyen itt, mint a nemzeti körülmények között fejlődő népeknél. Ezért volt fontos a nyelvi szakbizottságon belül egy terminológiai csoport létrehozásának kezdeményezése. A legtöbb teendő azonban mégis a magasabb műveltséget hordozó irodalmi és köznyelv kikristályosítása és általánossá fétele körül van. A nemzetiségi helyzet szükségszerűen egyfajta társadalmi, műveltségi közeledést jelent az államszervező néphez vagy népekhez; s ugyanilyen fokú társadalmi és műveltségi elkülönülést a nemzetiséggel azonos nyelvet beszélő, de más áll ami és nemzeti keretben élő néptől. Ez adott történelmi helyzet, amellyel vitatkozni nem lehet, de szóMUVELES TUDOMÁNY S mindezt úgy kell elvégezniük, hogy a hozzá való készséget tanulmányaik során aligha kapták meg, hanem maguknak is „menet közben" kell ezt munkájukhoz megszerezniük. Ezeknek a nehézségeknek — és egyben megoldandó feladatoknak — bölcs felismerését látom abban, hogy a nyelvi szakbizottság sajtónyelvi és beszélt nyelvi csoportot igyekszik működtetni az írásban és élőszóban legnagyobb hatású réteg továbbképzésére; s másrészt nyelvi nevelési csoport felállítására is gondolt, amely a magyart nemcsak mint a tanítás tárgyát veszi számba, hanem mint a tanítás eszközét is. Valóban: nem kevesebb, hanem éppen több a nyelvi-nyelvhasználati probléma a nem magyar szakos nevelők munkájában, mint a magyar szakosokéban. 5. De a címben szerepelt ez a szó Is: „nyelvtudomány"; ne maradjon hót puszta Ígéret az ezzel való foglalkozás sel Amit Marx a filozófiára mondott, az érvényes a szaktudományokra is: hogy feladatuk a valóságnak nemcsak tanulmányozása, hanem megváltoztatása is. Ez Lapunk december 1-i számiban közöltük De m e László egyetemi tanárnak a kassai Kazinczy-napokon elhangzott felszólalása első részét. A befejező részt az alábbiakban köalól a nyelvtudomány sem vonhatja ki, s nyilván nem is akarja kivonni magát. De ezt a célt csak akkor érheti el, ha már vizsgálódása során is tekintetbe veszi. Tehát a nyelvet nem szemlélheti úgy, mint önálló és önelvű rendszert; csak mint eszközrendszert, amely a beszéd szolgálatában áll. S a beszédet sem tekintheti másképpen, csak funkcionális társadalmi tevékenységnek, amely a kölcsönös érintkezés lebonyolítására való. Mindkettőben a társadalmi kötöttséget és a társadalmi szerepet-feladatot kell látnia elsősorban. S minthogy a nyelv eszközkészlet, a beszéd meg ezeknek az eszközöknek a működtetése: a nyelvtudomány nem pusztán a nyelv tudománya, hanem az egész nyelvhasználaté, tehát nyelvé és beszédé egyszerre. A tudománynak azonban nemcsak tárgya fontos, hanem szemlélete, módszere és magatartása is. A marxista szaktudományokat szemléletükben az jellemzi, hogy materialisták: vizsgálatuk tárgyának — ha közösségi terméket vizsgálnak — társadalmi lényegét igyekeznek megragadni. Módszerükben dialektikusak: a megragadott valóságrészietet a maga sajátos mozgástörvényeinek megfelelően vallatják; nem belevisznek szempontokat, hanem benne keresik meg őket. — Magatartásukban pedig az jellemzi őket, hogy praktikusak, azaz alkotók, cselekvők, tevékenyek, gyakorlatiak. Mint minden szaktudomány, a nyelvtudomány is lehet pusztán regisztratív, azaz tényeket feljegyző. Ez a fok az anyaggyűjtés foka, meg az egyszerű leírásé. — De nem elég a tényeket csupán rögzíteni, ez legtöbbször nem visz el a mélyebb és igazabb megismerésig. Meg kell hát keresni, ki kell hámozni a tényeknek egymással való összefüggését is. így a nyelvtudomány — a regisztráláson túlmenően — természeténél fogva explikatív is: magyarázó, megfejtő. Ez a filológia foka. — Ezen a szinten hoszszú ideig megállt a nyelvtudomány, még a felszabadulásunk előtti években is. Volt olyan tudósunk — nem egy, s épp a kiemelkedők közül —, aki elvileg is elhárította a továbbiak gondolatát. A tudós — vallotta — csak figyel, regisztrál és magyaráz; de nem értékel, nem avatkozik bele a fejlődésbe. Az mások dolga. De hót normatív, azaz szabályozó szándékkal aligha szólhat bele bárki is több joggal a fejlődésbe, a jelen kavargásába, mint a nyelv tudományos vizsgálója. molnl kell vele. Veszélye csak ott kezdődik, ha ez a közeledés és távolodás átterjed a nyelvhasználat területére is; ha tehát a nemzetiség nyelve feltöltődik idegen szavakkal és szerkesztésformákkal, s fejlődésében elszakad attól a formától, amelyet a nemzeti körülmények között élő csoport használ. A veszély ebben az, hogy a nemzetiség önmagában és önállóan nem képes olyan szintű irodalmi és köznyelvet kialakítani magának, amely a legmagasabb műveltségformának adekvát hordozója lehetne; s ezért a maga társadalmi egészében megreked a szellemi-nyelvi fejlődésnek egy alacsonyabb fokán. Ez a regionalizálódás azután akár a provincializálódásig csúszhat; s ez a nemzetiségi helyzetben reálisan fellépő lehetőség. Hiszen a központi nyelvhasználat nem hazai, a hazainak meg nincsen központi formája. Az elkülönítő erők (politikai határ, gazdasági máshová tartozás, mentális közeledés az államszervező népekhez stb.) eléggé erősen hatnak; az az egységesítő erő azonban, amelyik a nemzetiség nyelvét koncentrálná és a mai legmagasabb műveltség szintjére emelné, csak akkor működhet a szükséges intenzitással, ha a nemzetiség szellemi élete maga is intenzív és autochton, és belső integrációját tudományos és pedagógiai erők támogatják megfelelő fokon. Arra is rámutattam már más helyeken: mik a sajtó meg a szépirodalom nyelvhasználatának, s nem kevésbé az anyanyelvi és az anyanyelvű oktatásnak sajátos, helyi jellegű nyelvi nehézségei és problémái. Röviden összefoglalva: mindkettőnek közvetlenül a népnyelvre kell rárétegeznie az irodalmi nyelvet; úgy, hogy a közbülső rétegnek, a köznyelvnek aktív és mindennapi használata tulajdonképpen hiányzik közülük. S ez azt jelenti, hogy írók, újságírók, rádiósok egyik oldalon, és nevelők a másikon, nemcsak felelősebb, hanem ténylegesen nehezebb feladatokkal kénytelenek megbirkózni, mint a nemzeti életüket élő népek hasonló foglalkozású tagjai. Hiszen nem egy szinttel kell felemelniük olvasóik, hallgatóik, illetőleg tanítványaik hazulról hozott nyelvhasználatát, hanem mindjárt kettővel; az ő munkájuknak, nyelvi nevelő tevékenységüknek kell pótolnia azt, amit a nemzeti körülmények között élő népek gyermekei egyfajta „nyelvi közélet" révén a mindennapok gyakorlatótól megkapnak, és készen magukkal hoznak. Az tudja mérlegelni, megfontolni jelen helyzetét és jövőbeli dolgait, az tudja mederben tartani és irányítani fejlődését, aki legjobban érti mai állapotát, legjobban ismeri eddigi útját. A mai állapot helyes felmérése dialektikus vizsgálat; a helyes nyelvtörténeti kép dialektikus visszatekintés. S ez megalapozza azt, hogy dialektikus előrelátás is lehessen a nyelvtudományban. Van is, volt is. A tudatosság szerepe a nyelv alakulásában azóta jelentkező, s egyre erősödő tényező, amióta a nyelvet beszélő társadalomnak művelt rétege és írásbelisége van. Már a középkori kancelláriák körül megszületett nálunk oz alkalmazott nyelvtudomány első fecskéjeként egy bizonyos helyesírási norma. De ez nemcsak jelöléstechnikát rögzített, hanem egyfajta hangállapotot is. Az újkor hajnalán, a humanista udvarokból kinőtt dedkoknál ez még határozottabb arculatot öltött; a reformáció és egyéb laikusmozgalmak azután tovább növelték ennek erejét, szélesítették érvényét. A nyelv első tudományosabb tanulmányozói (a korai szótár- és nyelvtanírók) nemcsak regisztrálnak, hanem kommentálnak, sőt normalizálnak is. A reformkort előkészítő magyar nyelvújítási mozgalom a tudatos beleszólás kicsúcsosodósa (ha nem is épp mindig a fejlődés törvényeinek ismeretében). A polgári fejlődésnek kezdeti, még haladó korszakában létrejött nyelvművelés meg a vele együtt felnőtt stilisztika regisztrál és szentesít; de értékel, selejtez, elutasít is. Tulajdonképpen csak stagnáló vagy éppen retrográd korszakokban nem vallotta a nyelvtudomány saját feladatának a nyelv művelését, a nyelvhasználat fejlesztésében való aktív részvételt; s hagyta alakulását többé-kevésbé szabadjára. De teljesen sohasem tudta. Tanulságaiban, hatásában minden kutatómunka a gyakorlatig ér vissza; ha szándéka, ha nem. Persze jobb, ha szándéka is: a beszédcselekvésben is a helyesen felismert szükségszerűség jelenti a cselekvési szabadságot. Ma a magyar nyelvtudomány alkotó kapcsolatban és termékeny kölcsönhatásban áll a gyakorlattal: az eleven nyelvhasználattal, a beszélő tömegekkel. A nyelvi kultúrát közvetlenül is szolgólja a helyesírás szabályozásával, a szókincs szótározásávol, a nyelvművelő tevékenység révén, a gyakorlati stilisztikának egyre jobb kidolgozásával. Természetesen nem minden részmunkának van és lehet közvetlen gyakorlati haszna vagy éppen közvetlenül irányító hatása. De a magyar nyelvészet mint egész egyre inkább afelé fordul, amiből és amiért minden tudomány van: a társadalom élete, mindennapi tevékenysége felé. Hogyan állunk a magyar nemzetiségi társadalmakban a tudomány és a gyakorlat kölcsönhatása tekintetében? Egyelőre nem nagyon jól. A nemzetiségi nyelvhasználatra a magyar nemzeti nyelvészet közvetlen irányító hatással természetesen nem lehet: sem megfigyelési körzetébe, sem hatóterületébe nem tartozik. A nemzetiségi magyar beszélők mindennapos beszédtevékenységét csak belső erők figyelhetik és irányíthatják. S erre kevés a főhivatású szakember; még ha megvalósul is a tervezett nemzetiségi kutatóintézet. Pedig kell figyelni és kell irányítani, talán jobban, intenzívebben is, mint a nemzeti körülmények között élő és fejlődő nyelvhasználatot. Néhány szakember önmagában: semmi a beszélő tömegek spontán gyakorlatával szemben. Ugyanaz a néhány szakember egy eleven tömegmozgalom élén hatalmas hatóerő lehet. Ami nincs meg — a sajátos helyzetnél fogva — főhivatásban, azt társadalmi erőkkel kell pótolni. Es nemcsak kell: lehet is. Oktatók és tollforgatók közül senki sincsen, aki ne tudna belekapcsolódni a nyelvhasználat tudományos megfigyelésébe és alkotó gondozásába. Ki a regisztrálás, ki a rendszerezés és a magyarázat, ki pedig a normalizálás és irányítás fokán. A közös anyaggyűjtésekben való részvétel a tollforgató embereknél nem is felkészültség kérdése, csak elszánásé. S az e fokon való továbbfejlődés is csak akarat dolga. Annak megértéséé, hogy a tömegek nyelvi kultúrája emberi és állampolgári kulturálódásuknak nélkülözhetetlen feltétele; s hogy ezt mindenképpen csinálni és serkenteni kell; mindig és mindenütt olyan módon, ahogyan lehet. Ahol a hivatalos tudományszervezési keretek nincsenek meg vagy nem elegendők, ott társadalmi összefogással; ahol az intézményes felkészítés nincs meg vagy nem elegendő, ott önképzéssel. A szocialista államnak szocialista polgárokra van szüksége. A szocialista polgár művelt ember és gondolkodó ember; s a műveltségnek a nyelv a közvetítője, a gondolkodásnak a nyelvhasználat a hordozója és megjelenítője. A nyelv hajdan az emberré válásnak, ma az emberi továbbfejlődésnek nélkülözhetetlen emelője; a nyelvhasználat gondozása, kiművelése és a beszélő tömegeknek e formában való átadása állampolgári Kötelesség, szocialista kötelesség, emberi kötelesség.