Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-01 / 332. szám, Vasárnapi Új Szó

A földrajzi távolság alig egy kilométer. És mégis..., mintha a nyomortanya a falutól sok ezer fényévnyire - egészen más tejútrendszerben lenne. v- ., •• A

péró kiemelkedő helyen — • dombon —áll. Talán százötven méterre van tőle az országát, és talán fél évtizedben egyszer ha letér ide egy autó. £n is letértem az országútról, mire a péró „főterén" játszó gyermekhad szétrebbent. lóidéig csak kandi fekete szempárokat láttam, melyek a látogatót csak lesből figyelte. Egészen addig, amíg cigarettaszó mellett diskurálni nem kezdtem az öreg cigánnyal. Egyik a másik után lopakodott elő. — Van egy cigarettája? — kérdezte félénken az egyik, aki csak alig volt nagyobb másodikos fiamnál. Rágyújtott. Gyomorra szívta a füstöt. A kocsiból előhúztam a fényképezőgépet. Mintha bomba csapott volna közéjük, újra szétrebbentek. Csak az öreg nézett bele bátran a lencsébe. Talán öt perc múlva egy bodor hajú legény lépett hozzám. — Aztán mondja, meg lesz ez fizetve? — Micsoda? — Háát hogy elé állok. Mer' az nem megy ám csak úgy.. .1 Megígérem nekik, hogy majd küldök fényképet, ő is rágyújt, és ekkor már újra körülöttem a gyermeksereg. Egy 1. Az „arisztokrata". 0 még muzsikál... 2. Az örök Éva. Fényképezés előtt átöltözött, megmosakodott, rendbe szedte a haját. 3. V 'ki álmai is vannak már. Asztalos, mesterember less. í. Kíváncsian néznek a világba. A világ nem érti őket? Vagy (ordítva...? (A szerző felvételed) I TUD ÓSÍTÁS A kistermetű, bimbódzó mellű nagylány közben átöltözött, megmosakodott, sőt a haját is megfésülte. Ebben a környezetben is kióvatoskodott belőle az örök Éva. — Hányan laktok egy szobában? Az őrök Éva ujjain veszi számba lakótársait. Hangosan számol: Heten? Kilencen? Tizen? Végül összezavarodik, és egy „minek azt magának tunnyi"-vaí lezárja az ügyet. — Az apád? — kérdem az egyiktől. — Csehiben van. Sztabbán dolgozik. .. Csak hosszas tűnődés után jövök rá, hogy a „csehi" Csehországot, a „sztabba" pedig stavbát — építkezést jelent. A fiatalasszony ura is „sztabbán" dolgozik. A menyecske a ház előtt ül és folyton mosolyog. Erős .egészséges teremtés, látom rajta, hogy a közeljövőben eggyel szaporodik a család. — Hányadikat várják? — Csak a negyediket. Tudja máma már nem divat a sok gyerek. A fiatalasszony maga is — gyerekei is — takarosan fel vannak öltözve. A ház azonban, amelyikben laknak szörnyű látványt nyújt. — A gyerekeket ha nagyobbak lesznek, majd elküldi iskolába? — Ell A Miska így akarja... Riportírásra készültem, a cigánykérdésről egész kis könyvtárnyi szociológiai felmérést, tanulmányt, cikkgyűjteményt készítettem az íróasztalomra. Sok érdekes adatot, tanulságos megállapítást találtam bennük. Félő azonban, hogy ezek az adatok a legilletékesebbek — a cigányok — tudatáig soha se jutnak el. Ugyanis ők csak — enyhén szólva — igen ritkán forgatják ezeket az adatokat, így saját helyzetükre is nehezen döbbennek rá. Ma még csak azt érzik, mekkora a távolság a péró és a civilizált világ között. Ha azt kérdeznék tőlem, mi a teendő, „nem tudom"-mal válaszolnék. Annyit azonban tudok, a cigánykérdés megoldására tett eddigi kísérletek többnyire kudarcot vallottak. Tehát más felől kell őket me gközeliteni. Egy érdekes lelki alkatú bohémségre hajlamos, nem egy számunkra érthetelen vonással megáldott ( vagy megátkozott?) népcsoportról van szó, akiket végre már be kellene vezetnünk Európába. TÓTH MIHÁLY .— És mi a kívánsága? — Egy rendes ház. Bent a faluban. Nagy ablakkal, kis kerttel, televízióval. Az jó lenne... A Miska megígérte... A beszélgetés kontextusából kiderül, hogy a „Miska" a tallósi helyi nemzeti bizottság elnöke. — Szerinted helyes, ha az elnököt egyszerűen csak Miskának szólítjátok? — Helyes. Demokrácia vanl — szólt a megkérdezett legény. A péró lakói ritkán szólítják egymást keresztnevükön. Mindenkinek megvan a csúfneve, melyet annyira megszoktak már, hogy meg se ütköznek rajta. Talán azon ütköznének meg, ha Rudinak, Alfrédnak, Johannának, vagy Blankának szólítanák őket. — János, vagy például Mária névre miért nem keresztelnek? — Azok parasztnevek. Közönséges parasztnevek — válaszol egy'öregaszszony. — Hová gondol? Mi nem vagyunk parasztok! — Muzsikálni? — Nem tudok — feleli a legény, aki az imént a „demokráciát" emlegette. — De ha el akar csináltatni egy nótát, nézze, ott az öreg. Az elcsinálja a nótáját. .. Az öregen kalap, hófehér ing. Kezében kannát tart, kényesen leteszi, majd a gémeskútból vizet húz. — A többiek miért hagyták abba? Miért nem muzsikálnak? Elromlott talán a fülhallásuk? — Tudja... nem mindenki művészlélek... Ennyit mond csak, felveszi a kannát, elballag a háza felé. A péróban ő az arisztokrata. Egyetlen egy mondja csak közülük: — Én tanulni megyek. Asztalos lesz belőlem... — Telket, házat a faluban? Azt egyitek se szeretné? Egy asszony szól bele a diszkurzusba: — Az akkora kívánság, hogy ki se merjük mondani. Tudja, a parasztok nem szívesen adnak helyet. Lenézik a cigányt. Tallós felé tekintek. A péró és a falu közötti földrajzi távolság alig egy kilométer. És mégis, az az asszony a faluba költözés lehetőségéről beszélt, úgy tűnt .mintha az a nyomortanya a normális lakhelytől sok ezer fényévnyire, egészen más tejútrendszerben lenne. De csak péróban. Mert tallósi viszonylatban azok az arisztokraták, akiknek már a faluban van saját telkük, saját házuk. Ezek közül is megérkezik egy nagy lány, látogatóba jött. A lábán magassarkú cipő, nmihez nem túlságosan illik a sportnadrág. Különben formás, értelmes arcú a lány. Nem árulja el, barátnőkhöz jött-e, vagy inkább a körülötte legyeskédő legények érdeklik. Tizenhét éves, az egyik bratislavai gyárban dolgozik. — Mi a legnagyobb kívánságod? Nem válaszol a kérdésre, csak kuncog a másik nagylánnyal együtt. Félrehúzódnak, sugdolóznak. Kis idő múlva barátnője árulja el a nagy titkot: — Hogy egyszer irodista lehessen... Közvéleménykutatást tartok. A kérdés: ki mit kíván, ki mi szeretne lenni. A borzas hajú legény nagy üveg „viszkit", a másik motorbiciklit, a harmadik televíziót kíván.