Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-29 / 357. szám, Vasárnapi Új Szó

MÓRICKA KÉRDÉS Móricka minden nap hazahoz az iskolából valami illetten szót. Az apja kétségbe esik emiatt, és egy alkalommal, amikor Móricka megint egy csúnya szót használ, azt mondja neki: - Kisfiam, ha ezt a csúnya szót többé nem használod, kapsz tőlem egy koronát. Móricka megígéri, és megkapja a pénzt. Másnap hazajön az iskolából, és ragyogó képpel jelenti: - Papa, tudok egy új szót, ezért legkevesebb három koronát kapok tőled. A hetven éves Kovács azt kérdezi egy húsz éves lánytól: — Mondja, kedves, végig tudná élni az életét egy hetven éves emberrel? A leányka rövid gondolkozás után így felel: - Az enyémet nem, de a magáét igen. Kérem, uraim, követjük a hölgyek példáját? S.lfctllWW. (Punch, Anglia) • • J= 3 o — » C ^ V it s J g S o tt •c o : s • •a ">..* Reggel felé... ,.. előkelő helyen ... ...és negyedosztályú kocsmában. (Dikobraz) </) N ki «/) -ö s Jsž © x u> o > 9 N vi 2 Részeg ember tántorog az utcán. Egyszer csak beleütközik egy hirdetőoszlopba. Elindul tapogatózva az oszlop mellett. Örül a biztos támasznak, és megy-megy állandóan tapogatva az oszlopot. Mikor már harmadszor lárla körbe, valami felvillan az agyában, és felüvölt: — Szent isten, engem befalaztak! Éjfél után egy vidám, de kissé tántorgó férfi hosszan, kitartóan nyomogatja a vidéki patika csengőjét. Néhány perc múlva a redőny nyílásában megjelentk az ügyeletes patikus álmos feje. — Mit óhajt? A részeg, ujját felemelve, harsány hangon kérdi: — Piócája van? Éjfél — Megőrült? után akar piócát? A részeg nem hagyja magát, ismét felteszi a kérdést. — Piócája van? — Van, - feleli dühösen a patikus —, hányat adfak? Nem kell — mondja a részeg —, csak azt akartam mondani, hogy tegye vízbe őket, mert megdöglenek. A kérdés az: ml jobb, ha a borba vizet öntögetnek, vagy ha a vízbe bort öntögetnek? Felelet: ha a vízbe bort öntögetnek. Es miért? Mert ha a vízbe bort öntögetnek, az egyre jobb lesz, míg ha a borba vizet öntögetnek az egyre rosszabb lesz. Az italbolt előtt sétál Szabó, és látja, hogy a barátja, Kovács nagy ívben repül ki a boltajtón, és elterül a földön. Szabó fölsegíti a tántorgó Kovácsot, és résztvevőén kérdi: — Mi az, kidobtak? — Nem tesz semmit — feleli Kovács nehezen forgó nyelvvel —, úgy is éppen menni akartam. A gazdag borkereskedő haldoklott, magához hívta három fiát, és elbúcsúzott tőlük. — Mielőtt meghalok — mondta többek közt —, egy nagy titkot árulok el nektek. Hajoljatok közelebb hozzám. A fiúk odahajoltak, és az apa, elhaló hangon mondta: — Gyermekeim ... szőlőből is lehet bort csinálni. PÉNEi GYÖRGY: A nyúl bajusza Hal úsznak a halak? Azt állítják Ozsvald Árpiról, ho®y szerény költő. Ez igaz. De ez a tény még nem zárja ki azt a megállapítást, hogy nagy költő. Ö nemcsak néz, hanem lát ls. Na persze, minden ember, minden költő néz is meg lát ls, de sohasem azt, amit kellene. Mondjuk, ha valamelyik virágot lát, egy szép nő jut az eszébe. Képet társít, gondolatot társít. De mi haszon van ebből? Olyan ez, mint amikor spenótot eszik az ember és közben paprikáscsirkére gondol. Árpi — az más. ö, ha paprikáscsirkét eszik, arra is gondol és nem a spenótra. Ha egy madarat lát a fán, akkor a madárról fog verset írni, nem pedig a szuperszonikus repülőgépről. És ha valamit megnéz, azt aztán alaposan m gszemléli. A bolha hasán észreveszi a pattanást. Egy ízben, még ifjú táltos korában, kirándulni volt az erdőben költő kollegáival. Mennek, mendegélnek, hát uramfia, a csapáson megugrik egy nyúl és iramodik befelé a sűrűbe. Jő ötven méternyire lehettek tőle, de Árpi észrevette. — Nini, egy nyúll — Hol, hol? — meresztgeti a szemét Bábi. — Ott ni, most veszi a kanyart a fák közé. — Tényleg ott fut — lelkendezik Gyurcső Pista. — Láttátok? — kérdezi Arpl. — A nyulat? — kérdezik egyszerre kollégái. — Azt, a nyulat... A harmatcsepp még ott ringott a bajuszán. — Ezt nem hiszem el — ellenkezik Bábi. — Én már láttam néhány nyulat — mondja Gyurcsó Pista —, de harmatcseppet sosem láttam a bajuszukon. Árpi nem vitatkozott velük, csak mosolygott befelé, ö látta, amit látott. Másnap megírta a verset a nyúl bajuszán ringó harmatcseppről. Mondanom sem kell, hogy a versnek óriási sikere volt. Turczel Lajos ki nem hagyná a verses antológiából, s mindig elérzékenyülve olvasgatja. Egyszer Író-olvasó találkozóra hívták meg Árpádot valamelyik csallóközi faluba. A kultúrházban összeverődött közönség lelkes ovációval fogadta. — Éljen a költő, éljen a költő. — De miből? — mormogta Árpi és hozzálátott versel felolvasásához. Az egyik versnél valahogy megakadt. Háromszor is nekirugaszkodott, de sehogyan sem tudott átvergődni a sorokon. Végül ls azt mondja az egybegyűlt közönségnek: — Már csak ne haragudjanak, ez a fránya gépírónő rosszul gépelte le a versemet és most sehogyan sem tudom kisilabizálni, mit is írtam. Förgeteges tapsot kapott. Felkaptatok az Űj Ifjúság szerkesztőségébe, hogy meginterjúvoljam Tóth Elemért, a költőt. Nézdegélek erre-arra, hol találom meg ezeket az új ifjakat, de bizony csak kopaszodó, élemedett emberkéket látok. — Jó helyen Járok, ez az Űj Ifjúság? — Ez — sütik le a szemüket szemérmesen és elcsoszognak a folyosón. Némi keresgélés után bedugom a fejem a költő odújába. Éppen az íróasztala mellett gunnyaszt. — Szervusz, Elemér. — Szevasz, Isten hozott — tárja szét a karját és helyrebillenti csáléra kókadt bajuszát. — Mi járatban vagy? — Interjút szeretnék veled készíteni. Eddig mindig te írtál rólunk, most meg én írok rólad. — Állok elébe — mondja a költő és erre leül. Helyezd magad kényelembe — int felém. Röntgenezzük egymást néhány percig, aztán megkérdezem. —• Te Elemér! Ugye a „Halak mélyben úsznak" volt az első köteted? — Az — komorodik el fényes orcája. — És miért úsznak mélyben a halak? — teszem fel a kérdést. Mérgesen feleli: — Hogy az ostobák csodálkozzanak rajta. — Második köteted, a „Ketten" nagy port vert fel. — Meghiszem azt — csillan fel a szeme. — Abban a kötetben nagy dolgokat mondtál ki. Egészen fenomenális, amikor az egyik versedben megállapítod, hogy: „Ez Itt a csillag, ez itt a park ez itt a Duna ..." Ilyen lakonikus egyszerűséggel, ilyen férfias bátorsággal még nem mutattak rá a dolgokra. Ez itt a csillag ... Egyedülálló, mégis pofon egyszerű. Minden kétséget kizár. Most már senki sem tévesztheti össze a csillagot a tejfeles köcsöggel. — Na látod. A dolgokat pontosan meg kell határozni és le kell hatolni a lényegükhöz. A jelenségtől a lényeghez. Itt a lényeg a csillag mint olyan. Na! — A kritika ezért értékelte nagyra a kötetet — folytatom tovább. Aztán a „Ketten" című versciklus. Az sem kutya ám. Mikor azt írod, hogy ketten indultok, ketten mentek azon a csodálatos úton, amit így profán módon életnek neveznek. Egyszóval mindig csak ketten ebben az óriási, nyüzsgő világban. — Hagyd el — legyint a költő —, mire befejeztem a „Ketten" ciklust, azon vettem észre magamat, hogy hárman vagyunk Na, tessékl — Legújabban a képverseket is kultiválod. Olvastam „Rács" című versedet. Költészet a grafika eszközeivel. Nagyon kifejező volt: rács, rács, rács ... rács a végtelenségig. Mélységes szimbólum... Te huncutl Aki nagyon pajzánkodik — rács mögé kerül, ugye? Tetszenek ezek a barokkos képversek, Babits is művelte, meg Illyés. — Tudod, egy jó lírikusnak nem szabad bezápulnia. A kísérletezés — fejlődés ... Csak az a bosszantó ebben a dologban, hogy amikor legutóbb író-olvasó találkozón voltam, körülvettek az Iskolás gyerekek és így kérleltek: — Elemér bácsi, rajzoljon az emlékkönyvünkbe egy szép versikét. — Hát kellett ez nekem? JCö£toáwí Akad költő, ki verselt naphosszat magyarázza, gyúrt, ám óva intelek, hogy megértsd, mert azt a szégyent el nem tűrt. — Tehetségedet aprópénzre váltod — pirongatnak a sunyító barátok. — Nem váltanám, ha többet fizetnének, de mit tegyekl? En aprópénzből élek. Nyihog a Pegazus, s ügyes költőre vár a kába, meg is ülné a szemfüles bárd, csak hát rövid a lába. Az értelemre apellál a költö. fefében kusza gond s egy egész emberöltő. Világa tág, a Mindenség maga, fülébe szférák dallama. Amit felfoghat agyának antennája, értelmén szűrt át. Félre hát a gáocsotl De ha az értelmet fennen prédikálja, miért ír össze annyi zagyvaságot? Sok a költő s kevéssel be n em ért, mind a saját lovát dicsért. Légy bölcs e rajban, ne méricskéld a rangot, megeshet, fejedhez verik a lantot; ki fent áll már a Parnasszusnak ormán, kerül-lélekkel othrat vet mogorván, haragos Isten, szent köveket görget í egyetlen zord szavával megölhet. — des — "9