Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-05 / 306. szám, kedd

Bárcsak nagyobb üzemben dolgozhatnánk... (A szerző felvétele) Alom es vaiosag a nagykürtös! járásban 1968 XI. 5. SZÉP EZ A JÁRÁS. Délen a kanyargó Ipoly több ezer hektáros rétjei, füzesei és a déli fekvésű szőlőhegyek nyűgözik le az embert. Ha lassan is, de megmozdult az élet. Ma Ipolyságról Nagykürtősre már aszfalt úton száguldanak az autók. A vidék életébe új színt hozott a határállomás, amelyen keresztül a turisták ezrei érkeznek a járás területére és folytatják útjukat az ország belseje felé. Az új út mentén csinos kis csárdákat építettek a szövetkezetek, hogy a turisták már az első percekben megismerhessék a csehszlovák vendéglátást. Ha erre járok, magam is betérek a zahorai Ipoly-csárdába, vagy Mikszáth szülőlaiujában, Szklabonyán a fából épített Szálláscsárdába. Megízlelem azoknak az embereknek a főztjét, jellegzetes borát, akikről valamikor annyit írt a nagy mester, Mikszáth Kálmán. Örömmel veszem észre, hogy a falu is megváltozott már. Olyan házakba költöznek az emberek, hogy valamikor a földesúrnak sem volt különb. A régi Mikszáth-kúria, amelyen ott látható az emléktábla, eltörpül mögöttük. Megnőttek az emberek, megnőttek az igények. Nemrég szinte humorosan hatott, amikor szülőfalumban, Ipolykeszin egyesek lázadoztak, hogy ők bizony nem szívesen laknak a volt földesúr kastélyában, pedig valakimor ez az épület a gazdagság, a hatalom szimbóluma volt. ILYEN EZ A VIDÉK. Szép is, -romantikus is, de a családi házak már korszerűek. Messziről messzire rohant az élet. De még mindig nem elég messzire. Valami hiányzik ebből a járásból. Valami, ami nem is volt és azelőtt nem is gondoltak rá. Ezt a valamit Nagykürtösön, a kékkői hegyek alatt látnoki szemekkel rajzolta elém egy funkcionárius. Régi ismerősök vagyunk. Az Iskola padjában, jó távol ettől a vidéktől, Diószegen, még a kezdet kezdetén együtt szívtuk magunkba az ismereteket. Azóta elsodródtunk egymástól, ö nem lett hűtlen a kanyargó Ipolyhoz, én meg vettem a vándortarisznyát és azóta is járom az országot. Csak ritkán találkozunk, és akkor aztán mindenre sor kerül. Most is, amint a nagykürtöst járási pártbizottság épületében, gőzölgő kávé mellett üldögélünk, a távolba néz. Jarabka János, a járási nemzeti bizottság alelnöke égbenyúló gyárkéményeket lát. amelyek fekete füstöt öntenek magukból, a hatalmas pavilonokban pedig zakatoló gépek mellett több ezer munkás dolgozik. A második műszakra külön autóbuszok hozzák a környékbeli falvakból Nagykürtösre a munkásokat. Az előbbi műszakosok a zuhanyozás u'án ruhát váltanak és rövid időn belül otthonukba érkeznek. Nem szívesen gondolnak vissza arra az időre, amikor vándormadarak módjára több száz kilométerre, a cseh országrészekbe jártak dolgozni. Amit ő ma „lát", az — sajnos — még csak ábránd. Igaz, füstölögnek a kémények, de csak a bánya fölött. Járnak a különautóbuszok Is, azonban csak a bányászokat szállítják. A nagy géptermek helyett is csak egy kis üzemecskét látunk, azt ts meghúzódva a járási nemzeti bizottság épületé mellett. Akkor sem hiszem el, hogy üzem van itt, amikor átlépve a küszöböt, ismerős arcokat látok. Magamat is korholom, mennyit járok ezen a vidéken és nem tudok róla. Pedig valóság: a kis textilüzemben 300 lány és fiatalasszony keresi meg kenyerét. Ismerősként rám mosolyognak, nagyon csinosak. Beidegzett mozdulatokkal jár a kezük, és egymás után készítik az ingeket és más fehérneműt. ELBESZÉLGETEK VELÜK. Mind azt mondják, nagyon jó ez az üzemecske, de egy kicsit nagyobb lehetne, mert eljönnek még a szomszéd lányok és a szomszéd asszonyok is. Kozelová Magda, Fecsó Ilonka és a szépségversenyt nyert bússal Petykó Marika mind arról álmodnak, hogy még nagyobb üzemben dolgozhassanak. Nagyobb üzemben, nagyobb sikerrel. Igaz, itt sem kell szégyenkezniük, mert az árujuk jó minőségű és annyi a megrendelésük, hogy eleget sem tudnak tenni. Fábri elvtárs, az üzem igazgatója pedig azt mondja, hogy olcsón termelnek, és az áru jó minőségű. Pénzügyileg igen jól állnak. Az igazgató Is kicslnyli az üzemet. A járáson is ilyen szellemben beszélnek. Jarabka János úgy véli, hogy a textilüzem lehetne nagyobb is; egy 4000 munkást foglalkoztató üzemről álmodozik. Már tárgyalások is folytak ilyen irányban. Valahogy nehezen ver gyökeret az a gondolat, hogy ezt a járást is iparosítani kellene. Nemrég még a borüzemet is Losoncon akarták felépíteni, pedig szőlőtermesztéssel főleg a nagykürtösi járásban foglalkoznak. Az ipar, azt mondja, hogy azért nem telepszik ide, mert nincs vasút, a vasút meg úgy véli, hogy nincs mit szállítani, mert nincs ipar. Vélemények, ellenvélemények, valahogy nehezen bontakozik ki ez a járás. Üzem, több üzem kellene a kékkői hegyek alján és a kanyargó Ipoly mentén. MERT SZÉP A ROMANTIKA, a kéklő hegyek, de úgy lenne igazán szép, ha az embereknek nem kellene több száz kiméterre járni dolgozni, és a vidék szépségét itthon élvezhetnék, családjuk körében. BALLA JÖZSEF Mi lesz a közszolgáltatásokkal? A nyárvégi-őszelejl mozgalmas események nem szabadítottak meg bennünket idült problémáinktól. Ezek közé tartozik a közszolgáltatások kérdése is. Sok egyéb problémánk ellenére sem feledkezhetünk meg arról, hogy a közszolgáltatások terén gyökeres változásokra van szükség. Milyen szempontokat kell érvényesítenünk a kérdés megoldása során, arról a kisipari vállalkozás törvényjavaslata kapcsán tájékoztatja olvasóinkat a párt hivatásos munkatársától kapott cikkünk. A probléma gyökerei Sokéves tapasztalat bizonyítja, hogy nem elegendő a közszolgáltatások kérdésének részleges megoldása. Arról van szó, hogy jeltárjuk a Jobb szolgáltatások forrását, s ezt a lényeges kérdést oldjuk met7. A probléma gyökere az 1948 február előtti időkbe nyúlik vissza. Akkor ugyanis a párt politikája a kisiparosoknak az újonnan keletkező társadalommal kapcsolatban különleges történelmi helyzetben és konkrét viszonyok között formálódott. Már a CSKP VIII. kongreszszusán szó esett e kérdésről. A kisvállalkozásokkal kapcsolatos politikáról szóló beszámoló abból a tényből indul ki, hogy a kisiparosok és kiskereskedők száma meghaladja a 600 ezret. Túlnyomó többségük részt vett a fasizmus elleni harcban, nagy részük már az első köztársaság idején segítette a sztrájkoló munkásságot és a nagytőke elleni harcot. A felszabadulás után a kisiparosok és kiskereskedők 15 százaléka belépett a CSKP tagjai sorába. A párt szükségesnek tartotta, hogy meghallgassa e rétegek képviselőinek a véleményét és velük szemben helyes politikát gyakoroljon. A párt abból indult ki, hogy egyesítenie kell a népet, tehát a lakosságnak ezt a rétegét ls, nehogy a nagytőke ügyes demagógiával a tőkések politikájának karjaiba kergesse. A pártpolitika szellemében Ha ismételten visszatérünk e kérdéshez, azért tesszük, mert ez összhangban van pártunk politikájával. Már az akcióprogram megindoklásában hangsúlyozta Dubček elvtárs, hogy a pártpolitika megvalósításában némely vonatkozásban visszatérünk a február előtti bevált és eredményes gyakorlathoz. A kisiparosok és a társadalom viszonyában épp napjainkban nagyon indokolt ez a felfogás. A párt VIII. kongresszusán megfogalmazott program például számításba vette a kisiparosok védelmét, a mesterségek fejlesztését, támogatását, nyersanyagellátását, a hitelnyújtást, sőt piacot, külkereskedelmet is biztosított a kisiparnak. E pártprogram nyomán a kisiparosok, kiskereskedők körében újszerű viszony született a párthoz, amely nemcsak bizalmukat, hanem támogatásukat is megnyerte. Ezért ma nemcsak gazdasági és gyakorlati kérdések megoldása előtt állunk a kisiparral kapcsolatban, hanem politikai és történelmi felentőséget ls tulajdonítunk e problémának. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy 1946 6ta a politikai rendszerben és a társadalom struktúrájában óriási változások keletkeztek. Az elmúlt húsz év alatt egy új nemzedék nőtt fel, amelynek viszonya a társadalomhoz másfajta. A társadalom magáévá tette az új, szocialista termelési módot, de valahol itt, e gigantikus társadalmi váltpzás mögött, maradt valami meg nem oldott és ez főleg a közszolgáltatások idült válságában mutatkozott meg. Nem véletlen, hogy éppen a közszolgáltatások lényege a mesterségbeli tudás, a szakma tökéletes elsajátítása. Mellékvágányon Az elmondottakat ma már senki sem értelmezi mint az egykori kisvállalkozói rendszer visszasírását. A törvényjavaslat ezzel kapcsolatban — a párt akcióprogramja alapján — ugyanis egyértelműen kimondja a célt: teret kell nyitni az emberek sokrétű érdeklődése, mesterségbeit tudása, kézügyessége számára az ember rehabilitációja érdekében a társadalom javára. A fogyasztó számára sosem volt lényeges, mennyi pár cipőt, tv-készüléket Javítottak tneg, mennyi ruhát varrtak a szabók, mennyi fejet nyírtak meg a borbélyok. A fogyasztó számára az volt a lényeges mindig, hogyan végezték el e munkákat, és mennyit fizettek érte. S éppen ezt a problémát nem sikerült „megoldanunk" az évek hosszú során át. Nem képességeinkhez képest igyekeztünk megoldani ezeket a problémákat, hanem aszerint, hogyan akarta valaki. Mellékvágányra került a közszolgáltatások minőségért ható lényeg: a vállalkozó szellem, a tehetség, a verseny, a minőség reklámja, a szolgáltatások irányítása. Megfordult a kocka, s a szolgáltatók kezdtek „uralkodni" a fogyasztó fölött, a minőség protekció kérdése lett. A szolgáltatást nyújtó intézmény és a fogyasztó között olyan viszony alakult ki, amely merőben idegen a szolgáltatások lényegétől ... Természetesen helytelen len ne, ha mindezt azokra a djlgozókra is vonatkoztatnánk ak

:k becsületesen végezték munkájukat és képességeik szerint a legjobbat igyekeztek nyújtani. Nem ezekről az emberekről van szó, hanem a szolgáltatósok lényegét bürokratikus módszerekkel visszájára fordító rendszerről. A művezető „küldetése" A közszolgáltatásokban kialakult visszás helyzet oda vezetett, hogy egyre újabb hatá rozatok születtek megjavításukra, ezek azonban felületesen, vagy egyáltalán nem valósultak meg. Miért? Véleményem szerint az egyik legfontosabb tényező itt a termelő szaktudása és viszonya a fogyasztóhoz. Ez a kölcsönös viszony ugyanis — mint ismeretes — a fogyasztó alárendeltségét tükrözi. A mesterségbeli tudást gyakran a háttérbe szorítottuk, különösen a művezetőkkel szemben nem voltunk eléggé következetesek. Motívumokat kerestünk például a művezető tekintélyének növelésére, ámde természetellenes módon. Fölérendeltsége adminisztratív ügy, a kinevezés kérdése volt, gyakran anélkül, hogy figyelembe vették volna rátermettségét és képesítését. A művezetőnek nem volt egyéni érdeke, hogy kielégítse a fogyasztó igényét, bebizonyítsa neki mesterbeli tudását, kézügyességét, ötletességét, udvarias legyen, bemutassa ízlését, tanáccsal szolgáljon. Pozíciója és érvényesülése ugyanis nem ettől függött. Elég volt, hogy a vásárlóval szemben éreztesse, kegyes hozzá, hajlandó elvégezni a kért munkát. Az Irányadó nem a fogyasztó kívánsága volt, hanem a bürokratikusadminisztratív felsőbb szerv követelménye. A felsőbb szervnek pedig nem Jó kijavított cipőre, ruhára, készülékre, hanem számokra és adatokra volt szüksége. E számoktól és adatoktól függött a művezető érvényesülése, ezek alapján értékelték munkáját és ezeken keresztül jutott előnyökhöz. Nem kötötte érdek sajátmaga munkájának tökéletesítéséhez, munkatársai neveléséhez, a szakma fejlesztéséhez sem. Számára a lényeg pozíciójának megtartása, fizetése volt. Valami újra van szükségünk Hiba lenne, ha csupán a negatív jelenségeket sorolnánk fel és a fennálló helyzetet bírálnánk. Hiszen a szolgáltatások irányításának eddigi menetét úgy is értelmezhetjük, mint egy folytonos törekvést. Sajnos, azonban ezek a törekvések csupán leszögezve láttak napvilágot, de a gyakorlatban nem érvényesültek a szocialista elvek alapján. A demokratikus szocializmusban már végképp nem folytathatjuk ily módon a szolgáltatások fejlesztését. A helyzetet nem javították meg a számok, az árak, sem az, hogy megállapították a „szocialista termelési viszonyok létrejöttét" a szolgáltatások szakaszán. Valami újat kell tehát találni, olyasvalamit, ami megfelel a kor követelményeinek, ami lehetetlenné teszt, hogy a szolgáltatásokra mind anyagi, mind erkölcsi szempontból ráfizessünk. Ä kisvállalkozásról készülő . törvény e téren nemcsak reményt kelt, hanem távlatot is nyit... Természetesen sok függ majd attól is, hogy az említett törvényt hogyan léptetjük életbe, hogyan értelmezzük majd. Tény azonban, hogy objektív közeledést jelent rengeteg problémánk egyikének megoldásához a párt akcióprogramjának szellemében, a lakosság elégedettségének irányában. PAVEL ŠALAGA Jól emlékszem, amikor latin nyelvből érettségiztem, a címben szereplő régi szólást kellett kommentálnom. Szerencsémre tudtam, hogy azt Jelenti: a segítség legyen gyors. Kissé talán távolról közelítőm meg írásom tárgyát. Senki so féljen azonban attól, hogy a nagyközönséget valamilyen segítségnyújtásra akarom toborozni. A probléma polgártársainknak meglehetősen szűk körét érinti ugyan, mégis kihatással van gazdasági életünk számos szakaszára, termelésünk hatékonyságára és végeredményben életszínvonalunk alakulására ts. Egyébként ilyen címet is adhattam volna írásomnak: „Időtényező és a hatékonyság". Évente milliárdos összegeket fordítunk a tudományos és műszaki kutatásra, a fejlesztésre, a tudományos intézetek munkájának támogatására. És az eredmények? Sok esetben viszonylag siralmasak. Az sem titok, hogy az elmúlt években sok milliárdot fecséreltünk el ezen a szakaszon anélkül, hogy ennek a tömérdek pénznek hasznát látta volna a népgazdaságunk, az ipari üzemek zöme, illetve a mindennapi gyakorlat. A „kétszer ad" ebből a szempontból tehát azt jelenti: az ország agykapacitásai munkájámegvalósítása, az új gondolatok, ötletek, technológiák bevezetésétől való félelem, a nehézkesség, a szűkkeblűség a legkorszerűbb gyártási eljárásokra szükséges beruházások jóváhagyásában stb. Kétszer ad, aki gyorsan ad nak eredményeit mielőbb érvényesíteni kell a gyakorlatban. Meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy ne csak a levéltárak polcait töltsék meg, hanem gyümölcsözzenek is, mielőbb tükröződjenek a termelésben. Semmiképpen sem indokolhatjuk meg ugyanis azt, hogy miközben világszerte szüntelenül bővülnek és realizálódnak a kutatás eredményei, nálunk ennek a tevékenységnek a hatékonysága nem kielégítő. Mi a leghátráltatóbb tényező? A progresszív eredmények valóra váltásának fiňánázírozäsd, Ezekkel és hasonló problémákkal foglalkozott a minap a Szlovák Műszaki Bizottság. Nem amolyan akadémikus, meddő tanácskozás volt, hiszen a megalakulandó Szlovák Műszaki Minisztérium koncepciós tervét vitatta meg. Mondhatjuk: forradalmi szinten. A bizottság tagjai — mind nagy kapacitású tudósok és műszakiak — felszólalásaikban hangsúlyozták: Egyesíteni kell az erőket. A tudományos és a kutatóintézetek túlnyomórészt csupán társadalmi megrendelés alapján dolgoz1 zanak, s olyan feladatokra összpontosítsák figyelmüket, amelyek gyakorlati haszonnal Járnak ... A kutatás legyen „orientált" ... Ki kell dolgozni a tudományos-műszaki politika egységes országos programját... Azokat a szerveket és intézeteket, amelyek éveken át „működtek" ugyan, de gyakorlatilag semmit sem adtak a társadalomnak, fel kell számolni... Mindig szem előtt kell tartani: mit ad egy-egy kutatási feladat megoldása a társadalomnak? Egyszóval: a tudományos és műszaki kutatás és fejlesztés ne legyen öncélú ... Merész, valóban minőségileg új célkitűzések és elképzelések ezek, amelyek a Szlovák Műszaki Minisztérium programjának kidolgozását célozzák. Ján Marko megbízott, a Szlovák Műszaki Bizottság elnöke egyebek között ezeket mondotta: — Elképzeléseink szerint a tudomány fejlesztését nem dilettánsoknak vagy hivatalnokoknak kell irányítani, hanem a tudósoknak. Nekik kell azonban felelősséget is vállalni munkájuk eredményeiért ... DÓSA JÓZSEF