Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)
1968-11-03 / 304. szám, Vasárnapi Új Szó
A z embereket mindig gyötrik különféle sajnálkozások — nagyok és kicsik, komolyak és nevetségesek. Ami engem Met, gyakran sajnálom, hogy nem lehettem botanikus és nem ismerem Közép-Oroszország összes növényeit. Igaz, rengeteg növénye van, hozzávetőleges számítás szerint is több, mint ezer. De annál érdekesebb volna ismerni mind e fákat, bokrokat és füveket, tulajdonságaikkal együtt. A legerősebb sajnálkozást az idő féktelen, oktalannak érzett sebessége váltja ki belőlünk. Valóban, az ember körül sem nézett, s már hervad a nyár, az a „visszahozhatatlan" nyár, mely csaknem mindenkinél gyermekkori emlékekkel fűződik össze. Az ember alig eszmélkedik, s már fakul az ifjúság, homályosul a szem. Pedig még századrészét se látta annak a varázslatnak, melyet az élet körös-körül széthintett. Minden napnak s néha minden órának megvan a maga külön sajnálkozása. Ez oz érzés reggel fölébred, de éjjel nem mindig alszik el, sőt — olykor föllángol. S nincs olyan altatószer, amelytől elaludna. A legerősebb sajnálkozás mellett, amely az idő gyors múlásából fakad, van még egy sajnálkozás — ez ragadás, akár a fenyőgyanta. Sajnáljuk, hogy nem sikerült meglátnunk az egész világot, a maga bámulatos és titokzatos sokszerűségében. De mit mondok: az egész világot!... Sajál hazánk megismeréséhez sem elég 02 időnk, egészségünk. Emlékezetembe idézem a helyeket, amelyeket láttam, s meggyőződöm róla, hogy mindez kevés. Am ez olyan borzasztó, ha a látottakat nem menynyiségük, hanem minőségük, tulajdonságaik szerint tartjuk meg emlékezetünkben. Láthattunk sokat akkoi is, ha egész életünkön át megülünk egy talpalatnyi földön. A szem kutat képességétől, éleslátásától függ minden. Hisz tudjuk, a legparányibb vízcsöppben is a fény s a színek egész kaleidoszkópja tükröződik; a legkülönbözőbb zöld színek tömérdek árnyalata lelhető fel a bodza-, hárs-, a fagyai-, vagy égerleveleken. Mellesleg: az égerfa levele gyermektenyérhez hasonlít — puhán dudorodik vékonyka erek között. Alig ismert, de „nagy" természeti táj látható mindössze tíz kilométerre attól a gerendaháztól, melyben minden nyaramat töltöm. Úgy gondolom, a „nagy" jelző nemcsak eseményekre és emberekre, hanem tájakra is alkalmazható. Nem szeretjük a pátoszt, nyilván azért, mivel nem tudjuk kellőképp kifejezni: inkább a száraz jegyzőkönyvszerűséget hajtjuk túl, félve, nehogy szentimentalizmussal vádoljanak. Pedig hát sokan — jómagam is — néha nemcsak így szeretnénk mondani: „Borogyinói mezők", hanem így is: „Borogyino nagy mezői", mint ohogy a régi világban feszélyezettség nélkül mondották: „Austeriitz nagyságos napja". Az események nagysága kétségtelenül otthagyja a maga visszfényét a tájon. Borogyino mezőin a természet sajátos ünnepélyességét érezzük, és zengő csendjét halljuk. Véres csata után tért vissza ide a csend, s azóta senki nem zavarta meg. Annak a nagy tájnak, amelyről mesélni akarok — akárcsak sok másnak nálunk — szerény a neve: lljin-örvény. Nem kötődik hozzá semmiféle történelmi esemény, vagy híres ember élete, csak éppen az orosz természeti táj lényegét fejezi ki. Ebből a szempontból, ahogy mondani szokás: „tipikus", sőt „klasszikus". Olyan hely, amely ellenállhatafion erővel hat a szívre. Ha nem félnék attól, hogy édeskésn-ek tartanak, azt mondanám: cz ilyen helyek üdvözítőek, andalitóak, s van bennük valami szentség. Puskin is joggal beszélhetett a Carszkoje Szslo-i kertek szent homályáról. Természetesen nem azért, mintha a „szent történelem" valamiféle eseményei megszentelhették volna őket, hanem azért, mert ő szentélyt érzett ezekben a kertekben. Az ilyen tájon könnyűvé válik a lélek, s megtelik áhítattal a föld szépsége, a haza szépsége iránt. . . Az lljin-örvényhez enyhe lejtő vezet le. S bármennyire sietnénk is a vízhez, leereszkedés közben néhányszor meg kell állnunk, hogy a folyón túl a messzeségbe tekintsünk. Az ilyen hely a maga bájával, egyszerű vadvirágainak ragyogásával mélységesen békés lelkiállapotot teremt, s egyben azt a furcsa vágyat ébreszti, hogy ha már meg kell halni, akkor csak itt, ebben az enyhe napsütésben, ebben a magas fűben. Úgy tűnik, o virágok és a füvek — a cikória, a lóhere, a nefelejcs, a gyöngyvessző — kedvesen mosolyognak az odavetődő emberekre, ringatózva a minduntalan rájuk telepedő nehéz dongóktól és méhektől, amelyek gondosan szívják belőlük a híg, illatos mézet. Am nem a füvek és virágok, nem a zömök szilfák, a susogó fűzfabokrok rejtik magukban a táj legfőbb varázsát, hanem a szemnek kitárulkozó, sodró erejű fenséges távlatok. Fokonként, küszöbönként emelkednek egymás után. S mindegyik — hatot / számláltam meg — a festők nyelvén szólva „a maga színében tartott", megvan a maga világítása, levegője. Mintha valami csodatevő összegyűjtötte volna Közép-Oroszország minden szépségét és itt széles, a meleg levegőtől remegő panorámába bontaná ki. A panoráma első síkján zöldell és virágoktól tarkáilik a száraz rét. A dús fűből itt-ott fáklyaként emelkedik ki a magas, vékony Ipsáska — színe a sűrű vörösboré. Lennebb, a folyó árterületét halványabb rózsaszínű gyöngyvesztő bozótjai lepik el. Már elvirágzott, s a folyón, a sötét mély örvény fölött csak száraz sziromjai köröznek. A panoráma második síkján szürkészöld füstgömbként állnak évszázados füzek és rekettyebokrok. Hőség burkolja őket. Lombjuk letargikusan csüng, míg rájuk nem csap a ki tudja hol kerekedő szellő, s visszájukra nem fordítja levelüket. És akkor a fűzfák egész partmenti birodalma kavargó levélzuhataggá változik. A folyóban sok oz apró csobogó. A víz ott elevenen fénylik, amint átcsurog a meder kövei között és körkörös hullámai lassan árasztják szét nyirkos hűvösségüket. Távolabb, a harmadik síkon, a magas látóhatár felé erdők kapaszkodnak. Lentről áthatolhatatlannak látszanak, óriásoktól odavetett friss fűhalmakhoz hasonlítanak. Ha jól megnézzük, az. árnyékoktól és színárnyalatoktól rájöhetünk, hol vezetnek az erdőn át ösvények, utak, hol rejtőzik feneketlen szakadék. S a mélyben — természetesen, elvarázsolt tó bújik meg, vize sötét olajzöld, fenyőillatú. Az erdők fölött ölyvek lebegnek. S lebeg fölöttük a nappali fülledtség is, vihart jósolva. Az erdők helyenként szétválnak. A rések érett rozsnak, hajdinának, búzának nyílnak meg. Különféle színű táblákban terülnek el, ívesen emelkednek a föld utolsó határáig, ahol beburkolja őket a homály, a távoli térségek állandó kísérője. E homályból tompa fényű rézként csillan fel a gabona. Megérett, és száraz zizegése, a kalászok végtelen neszezése. mint a termés fölséges zenéje, szüntelenül a panoráma egyik síkjából a másikba suhan. A panoráma utolsó síkja fölött kékesszürke fátyol leng. Bevonja az egész látóhatárt közvetlenül a föld felett. Néha, mint felizzó és kihunyó csillámpala szilánkok, valami felvillan rajta és csillogtatja, lengeti a fátylát. S a melegtől elhalványult égen hattyúfelhők úsznak, fehérlenek... Egy nyáron kint éltem a környékbeli sztyeppén. Egész napokat töltöttem egy elvadult hársparkban, vagy pedig egy kurgán tetején álló szélmalomban. A malom körül rengeteg szúrós, lila szalmavirág nőtt. A malom tetejét félig letépte a légnyomás azokban a napokban, amikor Voronyezshez közeledtek a németek. A tető nyílásán át látszik az ég. Lefeküdtem a meleg- agyagpadlóra, regényeket olvastam vagy csak néztem a nyíláson át az eget. A fejem fölött szüntelenül nagyon fehér, gömbölyded hófelhők jelentek meg, és sorban lassan elúsztak észak felé. A felhők nyugalmas ragyogásának sugarai elértek a földig, s én behúnytam a szememet, hogy kíméljem az erős fénytől. Kakukkfű-csokrocskát dörzsöltem szét tenyeremen, és mohán szívtam be i-llatát, azt a száraz, gyógyító, déli illatot. S úgy rémlet, a malom mögött már a tengerre látni, nem a sztyepp illatozik a kakukkfűtől, hanem a hullámverés simítottd tengerpart. Néha elszundítottam a rózsaszínű terméskőből faragott malomkő tövében. Pár évvel később láttam Nofretete egyiptomi királynő szobrát. Ugyanolyan kőből készült, mint ez a malomkő, s én elámultam: micsoda nőies gyöngédséget zárt magába ez a durva terméskő. A zseniális ismeretlen szobrász — egyiptomi vagy görög — ki tudta bontani a kő legbensőjéből egy megejtően bájos fiatal asszony csodálatos fejét, és a századoknak ajándékozta, késői utódoknak, akik — csakúgy, mint ő — áhítják a halhatatlan magasztos szépséget. Két évvel ezután a franciaországi Provence-ban láttam Alfonse Daudet híres malmát, ahol lakást rendezett be magának. Nyilvánvaló: a liszttel s száraz füvek fűszerével átitatott malmokban csodálatosan kellemes az élet. Messze a látóhatár szélén, az árpa és rozs tompa fényű hullámaiban göcsös szálfa áll. Sötét lombja zúg a szél csapkodásában. Mindig az volt oz érzésem, hogy ez 0 fa nem ok nélkül áll a forró mezők közepében. Talán valamilyen titkot őriz, olyan ősit, mint az emberi koponya, melyet a záporeső nemrég kimosott a szomszédos szakadékból. A koponya sötétbarna, homlokát halántékig kardvágás szeli át. Talán a tatárjárás óta feküdt a föld alatt. És én hallottam, s bizonyára így is volt: démon vijjogott, vonítottak a rókák a véres naplementére, és lassú csikorgással vonultak a szkíta szekerek a sztyeppén. Gyakran jártam ehhez a szilfához is, és elüldögéltem árnyékában. Szerény, alacsony lóhere nőtt a fa körül, s egy öreg, mérges dongó fenyegetően rohamozott, próbálta elkergetni az embert a maga pusztai birodalmából, ültem a szilfa árnyékában, lustán, gyűjtögettem virágokat és füveket, és a szívemben valamiféle rokoni szeretet ébredt minden kis kalászka iránt. Arra gondoltam, hogy a védtelen néma kis kórók és füvek minden bizonnyal barátaim, számomra külön őröm mindennap látnom őket, együtt élnem velük ezen a csendes sztyeppén, a tágas ég alatt. .. Az lljin-örvénytől zöld falra, az Oka jobb partján húzódó erdőre tekinthetünk. A zöld fal mögött rejtőzik a Bogimovo-kúria, feketéllik az öreg park, áll a teraszos, velencei ablakos udvarház. Ebben a házban töltött egy nyarat Csehov. Itt írta a Szahalin szigetet,és A mezzaninos házat — ezt a végtelenül szomorú elbeszélést a szerelemről és egy kedves, szomorú lányról, aki örökre elutazott erről o tájról. De a csehovi szomorúság örök"re itt maradt. Él a nyirkos fasorok mélyén, a nagy ház üres szobáiban, ahol éjjeli lepkék alszanak a poros ablaküvegeken. S ha megérintünk egy ilyen lepkét, látjuk, hogy halott. A tavat óriási zöld békalencse-szőnyeg takarja. Azoknak a karászoknak az utódai, amelyeket Csehov fogott ki a tóból, csendeskén, csámcsogva falják a moszatot és a békalencsét, és sötét arannyal befutattott testüknek hol ezt, hol azt az oldalat csillogtatják a napon. .. Nehéz megmagyarázni, miképpen veszünk fel szokásokat, méghozzá elég furcsákat. Valahányszor hosszú útra készültem, mindig eljöttem az lljin-örvényhez. Egyszerűen nem bírtam elutazni anélkül, hogy el ne búcsúzzam tőlük, az ismerős füvektől, az orosz mezőktől. Azt mondogattam magamnak: „Látod, erre a bógáncsra emlékezni fogsz valamikor, ha átrepülsz a Földközi-tenger fölött. Persze, ha elkerülsz oda. S az égi térben szétszóródó, utolsó rózsaszínű napsugárra emlékezni fogsz valahol Párizs környékén. No persze, ha eljutsz oda". És minden beteljesült. Csakugyan szállt velem a repülőgép o Tirrén-tenger fölött. Kinéztem a kerek ablakon s önkéntelenül felálltam. A végtelen kékségben és mélységben egy sziget sárga bogáncsvirághoz hasonló körvonalai jelentek meg. Korzika. Aztán meggyőződtem róla, hogy a szigetek a levegőből nézve bizarr formákat öltenek, akárcsak a gomolyfelhők. Ezeket a formákat a mi emberi képzeletünk kölcsönzi nekik. Korzika évezredek mardosta izzó hőségbe burkolt partjai, tüskeként meredező védővárai, bozótjainak vöröse, a földközi-tengeri kék fényözön, amely a láthatatlan égi gátat áttörve zuhog teljes súlyával a szigetre — mindez nem tudta elterelni gondolataimat az lljin-örvény nyirkos kis vögykatlanáról, ahol bürök szaga érzik, s magában áll egy embermagasságú bogáncsbokor — megközelíthetetlenül, berzenkedve tüskéivel, szúrós leveleivel, bóbitáival. A sziget nyugati partjaifT, mint hanyagul odadobott játékkockák, szétszórtan feküdt egy kicsi város: Ajacio, Napoleon szülővárosa. — A hódítók mind zártintézetbe való őrültek — jegyezte meg. Ajaccióra letekintve szomszédom, egy kövér tréfás kedvű olasz. — Hogyan is tudott az az ember, aki ilyen szépség közepette született és nőtt fel, világraszóló gyilkossá válni? Érthetetlen. . . Róma sokemeletes új házak üvegfalain tobzódó, tükröződő napfénytől tündöklött. A hangszóró a géppuskaropogás sebességével kiabálja, hogy Signor Parellit a főbejáratnál várja az autója. És én elviselhetetlenül kívánkoztam, haza, az egyszerű gerendaházba, az Okához, az lljin-örvényhez, ahol vár a füzes, a ködös síksági naplemente és barátaim. Ami pedig a rózsaszínű napsugarat illeti, azt néhány nappal később láttam, egy Párizs környéki kisvárosban, Ermenonville-ban, ahol egy régi udvarházban utolsó éveit élte és meghalt Jean-Jacgues Rousseau. A gondnoknő kinyitotta előttünk a vaskaput, szó nélkül átvette a belépődíjat, és haragosan intett — mutatta, honnan kell kezdenünk a park megtekintését. Aztán ugyanolyan haragosan közölte, hogy a ház zárva van, csak a parkban sétálhatunk — sem többet sem kevesebbet nem tehetünk. A néptelen parkban egy lélekkel sem találkoztunk. Senki sem zavart volna abban, hogy Rousseau szellemével beszélgessünk, feltéve, hogy él ezen a helyen. Lábunk alatt sárga platénlevelek ropogtak. Nemcsak a földet lepték be körös-körül, hanem a párá$, csendes tavak tükrét is. Soha életemben nem láttam még ilyen óriási platánfákat. Hulló leveleik lemeztelenítve az irdatlan fakoronákat, sebesen keringtek körülöttünk. Ügy tűnt, egy nagy művész, egy Benvenuto Cellini kalapálta a leveleket világos bronzból. A fakoronákat halovány pára burkolta, s ez valahogy kísérletiessé tette őket. Szürke csend terjengett, a park homályba süllyedt. A fákról időnként jéghideg, tiszta cseppek hullottak a kezünkre. És egyre hullottak, egyre szálltak a széles sárga levelek. Zizegésük szüntelenül nyomon követett. Ólmos ég terült fölénk, de ennek az ólomnak a színe valahogy párizsi volt — könnyű, s nagyon világos. Az egyik tó szigetén Rousseau síremléke fehérlett. Csak csónakkal közelíthető meg, de csónak nem volt a tavon. És Rousseau hamvai nem voltak már a szigeten. Régen átvitték a Pantheonba. Aztán a felhők homályos fátylán rózsaszínű napfény szivárgott át, és a platánok hirtelen megelevenedtek, színt váltottak — vörösrézfénybe vonódtak. Visszaemlékeztem egy ilyen rózsaszín estére, az lljin-örvénynél, és a honvágy elszorította a szívemet. A gyönyörű Franciaország, természetesen, változatlanul a maga szépségében, de irántam közömbösen tűnt fel előttem ... Ettől a naptól kezdve siettettem a hazatérést a folyóhoz, ahol minden ismerős, kedves és egyszerű. A hideg borzongatott, ha arra 9ondoltam, hogy valami akárcsak néhány napra, késleltetheti a hazatérést. Réges-rég szeretem Franciaországot. Először az eszemmel szerettem meg, azután igazán közel került hozzám. De nem bírnék a kedvéért lemondani még olyan csekélységről sem, mint a sáfránysárga reggeli napsugár egy régi ház gerendafalán, amelyen követhetem a sugár mozgását, miközben nagyhangú falusi kakasok lármáját hallgatom. A platánfákról hulldogálltak a levelek. Az ermenonville-i kertet, a Rousseau emlékétől szentéllyé vált kertet beburkolta a borús őszi nap, amely éppoly rövid ott, mint nálunk. Kedves és nagyon meghitt képeket idézett a tó fölött füstölgő köd, a közelgő éjszaka hallgatása . . . Nem, az ember sehogy sem élhet hazája nélkül, mint ahogy nem élhet szíve nélkül . .. SZÁNTÓ IRÉN fordítása
