Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-03 / 304. szám, Vasárnapi Új Szó

> JAROSLAV JAROSLAV HASEK a cseh irodalom egyik legkiválóbb szatirikusa 1883ban született. Mi, magyar olvasók, elsősorban a Švejk a derék katona című művét ismerjük, egyébként főleg ezzel a regényével vált világhírűvé. Emellett azonban éles, szatirikus karcolatai is maradandóak, melyekben a széteső osztrák monarchia bürokratikus államszervezetét és a polgári erkölcsöket pellengérezte ki szellemes formában. Pályafutását riporterként kezdte, majd részt vett az I. világháborúban is. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatására belépett a bolsevik pártba és a Vörös Hadseregben is harcolt. 1920-ban tér vissza hazájába és ekkor lát hozzá a ma már világszerte ismert művének megírásához. Hašek írásait — köztük az itt közölt humoreszket is — nem az öncélú bohóckodás és humorizálás jellemzi, hanem a szórakoztatás mellett műveiben elgondolkoztat, okulást érlel. Hogyan szerkesztettem természettudományi folyóiratot A tengeri kígyók szezonja a napilapokban csak néhány hétig tart, számomra azonban az „Állatvilágban" — ugyanis ezt a címet viselte a természettudományi lap, amelynek akkoriban a szerkesztője voltam — ez az idény soha nem ért véget. Evek során az „Állatvilág" derék szerkesztőt minden használható puskaport ellőttek, és amikor átvettem a szerkesztőség vezetését, legnagyobb sajnálatomra meg kellett állapítanom, hogy földünkön nem él olyan állat, amelyről nem írtak volna már a lapunkban. Kénytelen voltam tehát új állatfajtákat kitalálni, ami egyébként sokkal kevesebb munkát adott, mintha a létező fajokról írtam volna. Első teremtményem a nagyétkű, oroszlángyík volt, amelyet a Faradicsom-szigetek bennszülöttei „afareró"nak hívnak. Ez az állat reggel tíz órától délután négy óráig a tengerben tartózkodik, a nap többi részét a szigeteken tölti, főleg azzal, hogy gyerekekre vadászik. A cikkben a következőket írtam: „Ez a ragadozó nem is olyan nagytestű, de ereje szörnyűséges. Doktor Ewrich természetkutató, lapunk Ismert barátja, San Franciscóból a következő leírást küldte a nagyétkű oroszlángyíkról: Csontvázának felépítése szerint a gyíkok rendjébe tartozik. Feltehető, hogy ez az egyetlen faj, amely mindmáig fennmaradt az özönvíz előtti nagy sárkánygyíkok családjából. Testét páncél fedi, amely a hasmánti oldalon egymással szembenálló szarutollakban végződik; ha az állat feldühödik, ezeket a tollakat egymáshoz dörzsöli, amitől két angol mérföldre hallható csikorgó zaj támad Egy csalétekül használt bennszülött kisfiú segítségével sikerült elfognom egy ilyen szörnyeteget. Szilárdan ácsolt bambuszketrecben helyeztük el, de éjszaka megzabálta a ketrecet és a föléje épített kunyhó felét, bevetette magát a sziget belsejében díszlő kis erdőségbe, ahol hosszas hajsza után revolverágyúval agyonlőtték. A boncolás során a gyomrában megtalálták a helyi rendőrhatóság egyik őrnagyát. Szegény ember éhen halt. A gyomor bőrfalára ceruzával ezt írta végakarataként: „Adják utolsó üdvözletemet gyászoló özvegyemnek." Figyelemre méltó, hogy a bennszülöttek körében e szörnyeteg húsa közkedveltségnek örvend. Először Kalalö szigetén ettem belőle. Ize hasonlít a disznóhúséhoz, parázson sütve rózsaszínű árnyalatot vesi fel. Az állat szeme nagy, agyüregét agy tölti ki. Mindeddig nem sikerült megállapítanom, hogyan szaporodik. Mellékelten küldöm a nagyétkű oroszlángyík fényképét. Ezt írja lapunk tudós barátja. A fényképet a következő oldalon közöljük". (Természetesen a jól ismert tchtiosaurusz-rekonstrukciót használtam fel.) Ezzel kezdtem áldásos tevékenységemet. Munkám gyümölcse hamarosan beérett: két vidéki tanító a cikk hatására két esztendőre előfizette lapunkat, és én lelkesen folytattam tovább az állatok teremtését. A legközelebbi számban — tekintettel arra, hogy meglehetősen nehéz minden porcikájukban vadonatúj állatokat teremteni — a cethalakkal kezdtem foglalkozni. Felfedeztem a széleshátú bálnát, amely Grönland partjai körül fürdik a tengerben. De hogy ez a szám se maradjon érdekesség nélkül, néhány apróságot közöltem az állatok életéből. Megírtam, hogy a vízilovak szeretik, ha a bennszülöttek beiníújnak az orrlyukukba, a hangyákat pedig igen könnyen kicsalhatjuk a bolyból, ha a Traviata nagyáriáját énekeljük. Közzétettem továbbá egy nagy cikket, amelyben elmagyaráztam, hogy a bivalyok bogárzásának könnyen elejét vehetjük, ha a bögölyök potrohát bekenjük terpentinnel. Figyelemre méltó az állatok fejlett tájékozódó érzéke. A csigák például pontosan megkülönböztetik a négy világtájat, és ha nyugatról fúj a szél, kelet felé másznak. A termeszek váraikat úgy építik, hogy hegyes élük az uralkodó passzátszelek ellen fordul, ezáltal a szél erejét megtörik, ami áldásos hatással van Eszak-Ausztrália éghajlatára. Ezek az érdekes közlemények annyira megtetszettek egy természetrajz-tanárnak, hogy tüstént előfizette lapunkat és szerkesztőségünknek levelet írt, amelyben megígérte, hogy lapunkat minden adandó alkalommal terjeszteni fogja, mivel közleményeink az állatvilág új horizontját nyitották meg előtte. E sikeren felbuzdulva, a legközelebbi számba lebilincselő cikket írtam a vérebek ésszerű tenyésztéséről. Megállapítottam, hogy az első hónapban a kis vérebeket ökörvérrel kell etetni, ezt egészen az állat hathónapos koráig folytatjuk, amikor az ökörvér helyére sörmaláta lép. A vérebek kétévenként szaporodnak, mindig júniusban. A párzási időszakban ne menjünk a közelükbe, mert maró váladékot permeteznek maguk köré, amely egy a huszonöthöz arányban tiszta alkohollal vegyítve pézsmaszagot áraszt. A vérebek igen ragaszkodó teremtések, éber házőrzők és hűséges útitársak, azért minden téren képesek helyettesíteni a közönséges kutyákat, amelyeken rendkívüli értelmességükkel és önuralmukkal is túltesznek. Megkülönböztetünk szibériai és mandzsúriai vérebeket. Az első szőrzete ezüstös fényű, a másodiké aranybarna árnyalatú. A cikknek nagy sikere volt. Körülbelül egy hét múlva szerkesztőségünkben megjelent egy feketeruhás hölgy, s megkért, szerezzünk neki egy pár szibériai vérebet. Éppen nem voltam bent, így hát a kiadóhivatalba küldték. A könyvelő (szegény, világéletében nem hallott vérebekről) a szerkesztőségi szolgához utasította. Lapkiadás mellett ugyanis különféle állatokkal ts kereskedtünk, és a szolga, aki körülbelül annyit tudott a vérebekről, mint a könyvelő úr, azt mondta: # — Parancsára, nagysága, tehát egy pár vérebre lenne szüksége. Megkapja tőlünk, természetesen megkapja. Itt ugyan véletlenül egy sincs belőlük, a szerkesztőség mellett csak kutyákat tartunk, a vérebeink éppen vidéken nyaralnak. Körülbelül négyhónaposak lehetnek. őnagysága azt mondta, hogy hathónaposokat szeretne. — Természetesen, nagysága, — készségeskedett a szolga, — vannak hathónapos vérebeink is, még szebbek, mint a négyhónaposak. — Szibériaiak? — Csakis szibériaiak. — Nem harapnak? — Dehogyis harapnak, nagysága, a mi vérebeink szelídek, mint a klsbárány. Es úgy futnak a gazdájuk után, mint a legjobban nevelt pincsikutya. Az állatidomítás csodája ez, nagysága. — Rendben van, — jelentette ki a gyászba borult hölgy. — Nagy érdeklődéssel olvastam a cikket, mert szeretem az állatokat. Apámmal is beszéltem róla, ötéves Karcsi fiam véletlenül meghallotta, és azóta nem akar mást, csak vérebeket. Minden reggel azzal kel fel: „Mama, hozzál nekem vérebet

ŕ Hát ezért jöttem el Olomoucból Prágába. — Biztosítom, nagysága, mihelyt jobbra fordul az idő, küldünk mutatóba egy pár szép vérebecskét, — fogadkozott a szerkesztőségi szolga. — Csak tessék itthagyni a címét. Ojabb két hét múlva fehérszakállas úriember jelent meg a szerkesztőségben. — A vérebek dolgában jöttem, — kezdte szigorú hangon. — A lányom két hete rendelt maguknál egy párt, mindmáig nem küldték el. Az Ismerőseink alig várják, hogy megérkezzenek. Tüstént látni akarom őket. — A vérebeket, sajnos, nem szállíthatjuk, — mondtam barátságosan, — az osztrák kormány betiltotta a behozatalukat, ugyanis mindmáig nem újították meg az osztrák—orosz kereskedelmi szerződést, amelynek egyik szakasza a szibériai vérebek behozatalát szabályozza. Mihely megújítják a szerződést, majd értesítjük. Bizonyos idő múlva az olomouci parkban sétáltam. Az egyik padon egy feketeruhás hölgy ült, ölében csinos kisfiú. A gyerek fülhasogatóan bömbölt. Idegesített a dolog, igyekeztem minél messzebb kerülni tőlük. Elmenőben még hallottam, hogy a gyerek zokogva rimánkodik az anyjának: — Mama, én vérebet akarokI Hozzál nekem vérebetI Mikor jönnek a vérebek? Elrohantam. A zsebemben levelet őriztem, amelyet egy dél-csehországi gazdától kaptam nemrég. Azt írta, hogy tanácsunkon felbuzdulva, ahol csak alkalma nyílott rá, terpentinnel bekente a böglyök potrohát, de tehenei tovább bogárzanak. Különben a részletek tisztázása érdekében személyesen fogfa tiszteletét tenni szerkesztőségünkben. Zsebemben több hasonló levél lapult, többek között egy tanító üzenete, aki értesített, hogy két hétig egyfolytában figyelte a csigákat, valóban különbséget tesznek-e az égtájak között, és bátorkodik a közeljövőben személyesen ellátogatni szerkesztőségünkbe, hogy megtudja, tulajdonképpen milyen fajta csigákról is irtunk. Abból, hogy a vérebekre vágyó kisfiúval Olomoucban találkoztam, az olvasó előtt is világos, hogy a buzgón levelező természetbarátok elöl Prágából Morvaországba menekültem. Itt szándékozom kiadni új természettudományi folyóiratomat, amelyben kizárólag a százlábúak lelkivilágának kérdéseivel foglalkozom majd. Fordította: TÖTH TIBOR MHoi Bazovský: FOLYÓPARTON (Linómetszet)