Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-17 / 318. szám, Vasárnapi Új Szó

Jugoszláviái jegyzetek HOL AZ ORSZÁG LELKE K

ét irányban is átrepültem az országot. Egyszer Belgrádtól Pristínáig, másodszor Dubrovniktől Belgrádig. Az óriásra nyílt háromszög egyik befogóját nagyon szabálytalan gör* be vonal mentén autóbuszon tettem meg, kanyargó szerpentin utakon, szédítő meredélyek felett á Prokletie hegység csúcsán, a Csakoron át. Ami ezen a Háromszögön kívül esik, nem, ismereín, ami ezen a háromszögön belül esik: nem ismerem. Tulajdonképpen, mit keresek itt, kérdeztem magamtól a Dinari hegység felett repülve. Elnéztem o mélységből fölágaskodó, eikarsztosodott hegyvidéket. Ködök és felhők ülték meg a völgyeket és mély szurdokokat,, csak a csupasz csúcsok ágaskodtak a gép hasa alatt, s azt mondtam magamban: olyan ez, akár egy holdbéli táj. A geológiai és történelmi korok viharai szántották föl, s ebben a több ezer méteres magasságban, napfényes némaságban úgy érez'.tjeim magámat, mint aki kiszaladt az időből és a történelemből. Ebbén a magasságban és motoroktól dörgő némaságban a gép rohanása is súJyos és dermesztő mozdulatlanságnak tünt. Ott lent a mélységben az elrettentően kopár csúcsok. Csupa mészkő és mozdulatlan felhők. Nekem az ott a mélység. A karsztmezőn legeltető pásztor, aki felbámul az áthatolhatatlan fehér felhők tömegére, azt mondja, az ott a magasság. Ugyanazt látja, amit én, mégsem ugyanazt. Vajon melyikünknek van igaza? Mit keresek itt tulajdonképpen? — kérdeztem magamtól. Az ország lelkét keresem, — válaszoltam önmagamnak. Vajon az ország lelke itt lakik ebben a zord magasságban? Vagy a felhők alatt a mély szurdokokban és a szakadékokban? Mikor átléptük a magyar határt, s kibámultam a vasúti kocsi ablakán, egy zománcozott fehér táblát, fehér fekete betűs táblát pillantottam meg. Subotica — mondta a tábla. — Végre: Szabadka, — mondta valaki a hátam mögött, s rendkívül meglepődtem, hogy a magyar határon túl az első ember, aki megszólal, magyarul szólal meg, hiszen Jugoszláviában vagyunk. A határállomás neve az égvilágon semmit nem árul el a táj jellegéről, sem az emberekről. Hajnal felé, mikor a hálókocsiban a kalaúz figyelmeztetett, hogy most már DUBROVNYIK MAGASBÓL Novi Sád következik, magyarul mondtam magamban a város nevét, holott ebben a városban alig élnek magyarok. Azt mondtam magamban: Ojvídék! S egy véres és rettenetes tragédia emléke viharzott fel bennem. Talán negyedikes gimnazista voltam akkoriban, s mintha még most is látnám á vastagbetűs újságcímet: ÖRÖK IDŐKRE SZÖLÖ BARÁTSÁGI SZERZŐDÉS JUGOSZLÁVIÁVAL. Aztán megin dult a semmiképpen sem dicső magyar hadsereg és vér festette meg a Duna habjait... Itt régen elfelejtettük már, — mondták újonnan szerzett magyar ismerőseim. Elfelejtettük, — mondták újonnan szerzett szerb és horvát ismerőseim. És csodálkoztam, önmagamon, hogy én, aki nem ls Magyarországról, hanem Csehszlovákiából érkeztem, semmit nem felejtettem el. Csodálatos ország, — mondtam magamban. Csodálatos ország, mert felejteni tudnak az emberek. — Kénytelenek voltunk elfelejteni, — magyarázták, — mert ebben az országban húsz nemzetiség él. S felsorolták: szerbek, horvátok, slzovénok, montenogróiak, macedónok, albánok, magyarok, románok, törökök, ruszinok, olaszok, szlovákok, görögök, bolgárok, németek, lengyelek, örmények, zsidók, cigányok és arabok. Boldog Babylon, mely felejteni kénytelen, hogy megtalálja újra a közös emberi nyelvet. Pristínában a véletlen összehozott egy rendkívül rokonszenves albán fiatalemberrel. Ebéd közben a nemzetiségi kérdésről esett szó. Váratlanul felhajtotta kabátja hajtókáját. Egy ovális alakú kis jelvényt pillantottam meg alatta. Azt mondta: Szkanderbég. Az albánok nemzeti hőse. Ilyesmi aligha történhetett volna meg évekkel ezelőtt. Szkanderbégl És már is odajutottam, ahová nem akartam eljutni. A magyar történelmi vonatkozásokhoz. Bizonyos körökben az ilyesmi megmosolyogni való téma. És nem csak nálunk. Egy újvidéki újságíró kollégámmal utitervemet latolgattuk. Kiderült, hogy Belgrád látogatására alig egy nap jut. — Nem sokat látsz majd, — mondta. — Mire vagy kíváncsi? — A hadtörténeti múzeumra és természetesen Nándorfehérvárra. — Megírod majd a déli harangszó történetét, — mondta, és elmosolyodott. Csak azért mosolygott, mert ez a legközismertebb, s talán legelcsépeltebb téma; ha magyar újságíró vetődik ezekre a tájakra, s nem tud mihez kezdeni, mert tájékozatlan, a déli harangszó története a mentsvára. Csak mosolyogjon, akinek mosolyogni való kedve van. A déli harangszóban valóban az ország lelke zeng. Csakhogy az a lélek, magyar lélek is. És nem csak magyar lélek, hanem a nagyon öreg, és nagyon meggyötört Európa lelke is. Déli tizenkettőkor évszázadok mélyéről minden áldott nap felzeng az a harangszó. Zeng az elveszett kis hegyi falvakban és az európai nagyvárosok ódon székesegyházainak tornyában, és zeng New Yorban ... Déli tizenkét órakor a Dinari hegység felett szálltam fel. A süket, napfényes magasságba nem hangzott fel a déli harangszó. A motorok dörgése fogta be mind a két fülem, s magamban azon csodálkoztam, hogy Íme, a Balkán felett szállok, a rettenetesen csúfolt és fogalmaink szerint elmaradt Balkán felett, mégpedig egy ilyen modern gépcsodában, s ugyanakkor szégyellem is magamat furcsa gondolataim miatt, hiszen a Balkán nem Balkán többé, végzetesen Európa. Európa? Tegnap, vagy tegnapelőtt még Pristínában ődöngtem. Alkonyodott, s a szultán dzsámija előtt turbános muzulmánok gyülekeztek esti imádságra. Pristína város megfáradt, idős lakói, s köztük egy-egy faluból betévedt albán paraszt. A dzsámi küszöbén alázatosan levetették lábbelijüket, s mezítláb vagy harisnyában járultak kijelölt helyükre, az imaszőnyegre; arcra borulva imádták Allahot, a számomra teljesen ismeretlen istent, akiről főleg azt tudom, hogy prófétája a hetedik menyországot ígérte hite türelmetlen, erőszakos terjesztőinek. Napközben kint voltam a Rigómezőn, az 1389. évi sorsdöntő csata színhelyén, ahol a Lázár kenéz vezette szerb hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Ez volt tulajdonképpen a szerb mohács, mely a balkáni népeket török igába görnyesztette. A törököket is súlyos veszteség érte. Murát szultán Miloš Obilics szerb vitéz tőrdöfése nyomán pusztult el, s azon a helyen, ahol halálát lelte, örök időkre szóló emlékművet állítottak a szentként tisztelt szultánnak. A síremlék mai őre a nagyon idős Turbedari-Hasimija, akinek családjában ez a tisztség immár háromszáz esztendeje firól fira száll. Ma az emlékmű az állam védelme alatt állt. Múzeális értéke van, s turisztikai érdekesség számba megy, de az első, elkerülhetetlen benyomásod az, hogy itt tulajdonképpen még mindig egy idegen hatalmi princípiumnak áldoznak. Ha láttad a nyugati tengerparti városokat, főleg Dubrovnikot, vagyis az ősi Ragúzát, mely évszázadokon át gazdag kereskedők független városállama volt, s mely évszázadokon át dacolt a hatalmas Velencével, s ma a külföldiektől leglátogatottabb turisztikai központ, szükségszerűen felvetődik benned a kérdés: hát melyik az igazi Jugoszlávia? Valóban. Melyik az ország igazi lelke. S egyáltalán van-e lelke egy országnak, ahol annyi ellentmondást tapasztalsz. S akkor azt mondod magadban, Igenis, van lelke: épp ellentmondásaiban, s az ellentmondásokat kiegyenlítő fejlődésében nyilvánul meg, de ahhoz, hogy megértsed, le kell szállnod az üres, napfényes, mégis dermesztően hideg magasságból. Le, az emberek közé. i