Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-12 / 313. szám, kedd

4 1988 XI. 12. Äi ércpénz nem fizetőeszköz? Ax ember ne Ifijön verébre nagyágyúval. Más szóval: vélt vagy elszenvedett csipp-csupp sérelmeit ne torolja meg sértegetéssel, ne futkosson apró-cseprő ügyeivel Ponciustól Pilátusig. ne zaklassa miattuk a híva talokat, s lehetőleg kerülje el a szerkesztőségeket. Persze, nem mindig! Szívlelje ugyan meg a „Ne szólj szám, nem táj fejem", a „Hallgatni arany'

4 és a hasonló, türelemre intő közmondásokat, de nem feltétlenül, nem minden esetben. Am, térjünk a tárgyra. Elfogulatlanul, tárgyilagosan. Kedden, október 12 én délelőtt 10 óra körül cigarettát vettem a bratislavai Kő téren levfi trafikbódéban. Utánam két, csehül beszélő fiatalasszony vett, azaz csak vett volna valamit. Felfi gyeltem, mert hangosan méltat lankodtak. Azért, mert a trafikbódéban trónoló elárusítónő nem volt hajlandó tőlük elfogadni a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban vert, forgalomba hozott és jelenleg érvényes fizetőeszközöket — az akkurátus hengerré összerakott, pedánsan papírba göngyölt egykoronásokat. A két nfi tiltakozott, de az elárusítónő hajthatatlan maradi. A bódé körül most már több kíváncsiskodó és vásárolni ké szülődő figyelte a fejleménye ket. Forgalmas hely a Kő tér. A trafikos asszonyság basáskodása Igy annál is inkább felháborító, mert ez a színleg lényeg telen eset a — mondhatnám — nagy nyilvánosság előtt játszó dott le és közfelháborodást kel tett. Ugyanis így folytatódott: megkérdeztem, miért nem fogad el érvényes fizetőeszközt, hiszen ezt akkor is meg kellene tennie, ha történetesen ötfilléresekről lenne szó. Hevesen gesztikulálva azt válaszolta, hogy nála nincs ércpénzraktár, és temmi esetre sem hajlandó aprópénzt elfogadni. Mit tehet ilyenkor a méltatlankodó ember? Kéri a panaszkönyvet. Kértem, de ő személyazonossági igazolványomat kérte. Milyen jogon? Nem rendőr, nem hivatalos személyi — villant át az agyamon. A körülöttem álldogállók is így vélekedtek. Csípős szél fújt, siettetni akartam hát az „Ugy" lebonyolítását. Ezért átnyújtottam minden nálam levő igazolványomat. Az elárusítónő a lassítot tan pergetett filmeken látható mozdulatokkal lapozgatott bennUk. Gúnyos mosollyal ismételgette nevemet, majd valahonnét előkotorta a panaszkönyvet. Pechemre nem volt nálam semmilyen Íróeszköz. Ceruzát kértem. Nincs — válaszolta. Ahol panaszkönyv van, ott ceruzának is kell lennie — próbálkoztam. Nincs! — hangzntt a még fölényesebb válasz a pozíciója meg Ingathatatlanságáról nyilván sziklaszilárdan meggyőződött el árusítónő ajkáról. Erre megkérdeztem. melyik üzemhez tartozik. Megmondta. Fölényes mosollyal és nagyon magabiztosan. Szerény véleményem szerint a Potraviny bratislavai 08-13 sz. üzeme (Kupeckého 16) vezetőségének minél előbb gondoskodnia kellene arról, hogy készségesebb, önkényeskedésre, basáskodásra nem hajlamos dolgozóra bízza a Kő téri trafikbódét. Olyan egyénre, aki tudja, hogy mindenkor köteles elfogadni minden nálunk érvényes fizetőeszközt, hogy nincs joga senki Igazoltatására, hogy nem tagadhatja meg a panaszkönyvhöz „szervesen" tartozó íróeszközt. (A két cseh nő a jelenlevőkhöz tordnlva megjegyezte: „Talán azért teszi, mert csehek vagyunk?" Nos, erre is gondolni kellene ...) Aki ezt nem tndja, vagy nem akar)a tudomásul venni, az alkalmatlan a nem hidegzuhanyra, hanem némi készségre, figyelmességre vágyó vevőközönség kiszolgálására. Nem elegendő, ba a mindenkori főnökök megígérik, hogy figyelmeztetik, esetleg megdorgálják az ilyen színleg jelentéktelen, de mégis nagyon bosszantó, sőt néha a törvénysértéssel határos (ez esetben isi) incidenseket fölöslegesen klprovokálő alkalmazottakat. A főnökök ezt rendszerint meg ls teszik, de az ecsetelthez hasonló kiszolgálásnak kiszolgáltatott vevők — ugyancsak rendszerint — lemondó kézlegyintéssel kénytelenek beletörődni a „megmásíthatatlanba". KOLÁR MARCELL ANNAK ELLENÉRE, hogy az állami költségvetés évente milliárd nagyságrendű tételeket fordít a nyugdíjasok szükségleteinek fedezésére, mindmáig nem lehetünk elégedettek a helyzettel. Még több kifogást emelnek maguk a nyugdíjasok, akik egy részének jövedelme a létminimumot sem éri el. Éppen ezért az utóbbi Időben a nyugdíjak és a járadékok módosítására vonatkozó számos javaslat és ötlet érkezett az illetékes szervek címére. Közös nevezőjük: úgy kell rendezni a nyugdíjakat s egyéb ellátásokat, hogy magasságuk figyelembe vegye az évek óta szüntelenül tartó áremelkedést, vagyis reálértékük kielégítse a szociálpolitika követelményeit. A hivatalos statisztikái? is bizonyítják, hogy az utóbbi években átlag mintegy nyolc százalékkal megnövekedtek a háztartások kiadásai. Ezért az öregségi nyugdíjakat is legkevesebb ennyivel kellene emelni. Hasonló pótlékot kellene persze biztosítani azoknak ls, akik — bármilyen objektív januártól új nyugdíjrendezés ? okokból — nincsenek munkaviszonyban, például a rokkantaknak, az özvegyeknek, az árváknak stb. Meglehetősen bonyolult ennek a kérdésnek a rendezése, többek között azért is, mert népgazdasági nehézségeink közepette az ilyen pótlékrendezés évente mintegy másfél milliárd többletkiadást jelentene. Számos özvegy is panaszkodik a mai helyzetre. Kifogásolják: miért csökkentik az özvegyi járulékot csak azért, mert dolgoznak, pedig — ilyen vagy amolyan formában — elősegítik a társadalmi jövedelem növelését. Az 1969. január elsejével életbe lépő módosulás javaslata szerint a dolgozó özvegyeknek, akik legkevesebb egy gyermekről gondoskodnak, nem rövidülne a férjük után járó nyugdijuk. Sokan még nyugdíjigényes koruk elérése után is úgy érzik: munkaképesek, s elfecsérelt időnek tartanák, ha otthon, tétlenül kellene tölteniük életük hátralevő éveit. Az ebbe a kategóriába tartozók ismerik a mai törvényes rendelkezéseket. Az új javaslat szerint az átlagos havi keresetük szerint évente négy százalékkal (avagy háromhavonként egy százalékkal j növekedne a nyugdijuk. A maximális nyugdíjhatár ebben az esetben egységes lenne valamennyi munkakategőrjában, s havonta 2500 koronát képezne. Az egészségre veszélyes munkahelyeken — bányákban, kőőrlőkben, poros környezetben stb. — a dolgozók érdekében szintén messzemenő javulást ígérnek az új nyugdíjakat biztosító intézkedések. Sokakat a második kategóriából az elsőbe sorolnak át. Olyan nézetek ls felmerültek, hogy — a nyugdíjjogosultság szempontjából — törölni kellene a munkakategóriákat, különösen a nyugdíjak magassága szempontjából. Javítani kellene a szövetkezeti parasztság nyugdíjigényét is. Valamiképp értékeljék azoknak a nőknek a „leszolgált" munkaéveit, akik férjük gazdaságában dolgozlak és ez ideig nem voltak biztosítva. Ami az EFSZ-ek tagjai nyugdíjbiztosítását illeti, azzal számolnak, hogy 1969. január elsejétől 12,5 százalékkal növelik a munkáért járó jutalmak értékét, vagyis annyival, amennyit a szövetkezet fizet a nyugdíjbiztosítás fejében. A magángazdálkodó parasztok nyugdíjrendezése is napirendre kerül. Ez ideig maximálisan havi 390 korona öregségi vagy rokkantsági járulékot kaptak, a jövőben 560 koronáig lesz emelhető ez a nyugdíj. A javasolt Intézkedések azt célozzák, hogy kiküszöbölődjék a nyugdíjak reálértékének a létfenntartási cikkek árának emelése utáni lemaradása. Távolról sem minősíthetők véglegeseknek. DÓSA JÓZSEF Csodafurulyós juhász a Somhegy alatt A csodafurulyás juhász — hány gyönyörű mese főszereplőjel Napjainkban is él, csak éppen nem furulyázik, hanem egy apró falu HNB-jének elnöke. Juhai megvannak még. igaz ugyan, hivatalosan a szövetkezethez tartoznak, de az ügyes juhász (vagy inkább ravasz juhász?

J több hasznot húz belőlük, mint a közös. A Somhegy lábánál elterülő falucska királya ő. Amikor elnök — vagy ahogy a faluban mondják — bíró lett, írni sem tudott. Ma már le tudja írni a nevét. Tizenkét esztendő alatt megtanulta. Olyannyira, hogy olyan Iratok alá ls odaflrkantja, amelyek alá nem lenne szabad. A juhászból lett elnök azonban kiválóan ért ahhoz, miképpen szerezzen magának támogatókat, miképpen áljítsa az emberek tekintélyes részét maga mellé. Trónja — mint mondogatja — megingathatatlan, hiszen a járáson is vannak emberei, s ha netalán kudarccal végződnének számára a választások, talál rá módot, hogy markába szorítsa a falut, amelynek nyakán évek óta élősködik. Lám, a nép fia, s milyen távol került a néptőll Neki nem számít, hogy a teheneknek kijelölt legelőre hajtja juhait. Az a fontos, hogy minél nagyobb legyen a haszna. Kedvenc mondásai közé tartozik: — Jössz még te a HNB-re! Eme mondás akkor hagyja el ajkát, amikor néhány merészebb lakos megtalálja mondani az igazságot. És valóban: visszaél hatalmával, kijátssza a törvényt, kivételeket tesz, ami pedig jogos lenne, azt nem egy esetben megakadályozza. Megtörtént, hogy kevesebb szavazatot kapott, mint a másik elnökjelölt, mégis maradt a helyén. Hiszen összeköttetései messzire nyúlnak. A kultúrház építése — sajátságos rekord — kerek kilenc évig tartott. Ebben az időszakban építkezett a veje is. Mondják, sok tégla szállt titokban — akárcsak a mesében — az ő házának falába a kultúrházé helyetti A juhászból lett bíró nem nagyon lelkesedik az emberarcú szocializmusért, s a nehéz augusztusi napokban még a tenyerét is összedörzsölte furcsa örömében. És „udvara", a tanács többi tagja tapsol neki, végrehajtja utasításalt, szemet huny aljasságai fölött, mert nekik is csurran-cseppen valami a bíró kicsikarta zsákmányból. Az apró falu lakosainak élete ilyen torzulások közepette zajlik. Szomorú szívvel néznek szét a világban, s nem ls kell ellenpéldáért sokat gyalogolniuk. A szomszéd faluban az utolsó fillérig kimerítik a faluszépítési akcióra előirányzott összeget, a Somhegy alján viszont semmit sem tesznek ennek érdekében. Akire a juhász egyszer megharagszik, azt unos-untalan piszkálja, érezteti vele a hatalmát, hiszen hatalom az, amely a kezében összpontosul. És itt most megint visszatérhetünk a címadó mesemotívumokhoz. A csodafurulyás juhász úgy fújja szerszámát, hogy bűvös hangjaira egy egész falu táncol, pedig sokan inkább nyugalomban, rendben, békességben végeznék dolgukat. A választások ismét a küszöbön. Vajon mi lesz a juhászból lett bíróval? Vajon Ismét meghoszszabbltják uralkodásának tartamát? A kis falu izgalommal várja a jövő eseményeit. A bíró fenyegetőzik, de egyre gyengébb a hangja. Mert egyre szorul körülötte a hurok. Ki hallott még olyat: újkori basa Európa közepében! Csak rajta! Aki nem érdemli meg a nép bizalmát, ne kapjon újabb alkalmakat zsarolni. Csak így valósítható meg a január utáni po'ltlka, csak így lehet valóság az emberarcú szocializmus. Jbtj Megkönnyítik az assznnynk munkáját A városi gazdasszonyok a csirkék megtisztításával is bíbelődjenek? 0 Az angol gépsor óránként 2000 baromfit „dolgoz fel" % A pulykák is a „gépre" kerülnek % Az igazgató mindenütt jelen van A gazdasszonyok pár évvel ezelőtt még idegenkedéssel fogadták a baromfi-feldolgozó üzemekből kikerülő csirkét, tyúkot, kacsát, libát. Szívesebben vásároltak élő baromfit a piacon. Ma már más a helyzet. A nők, akikre a főzés gondja hárul, felismerték az ízléses csomagolásban árusított, tisztított baromfi előnyét. Ma mér szinte elképzelhetetlen, hogy a városi gazdasszony még a csirkék megtisztításával és kibelezésével is bíbelődjék. A vásárlás során eszünkbe se jut, hogy e munkát valakinek el kell végeznie helyettünk. Nem igen gondolunk azokra a fiatal lányokra, asszonyokra, akik a baromfifeldolgozó üzemekben e munkát gépek segítségével végzik. Nemrégiben egy Ilyen nagy teljesítményű gépet kapott a Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállalat bratislavai üzeme. Az angol Gordon Johnson cégtől vásárolt gépsor óránként kétezer (a mi régi, saját gyártmányú gépsorunk óránként csak 1200) darab baromfit dolgoz fel; Az angol gépsor szállítószalagjára élve kerül a baromfi, az üzemcsarnok túlsó végén pedig már polietilén zacskóba csomagolva, dobozolva hagyja el a szállítószalagot. E gépsor legfőbb előnye a nagy termelékenysége, különösen az első részlege, ott, ahol a baromfi levágása, tisztítása és a baromfilábak levágása történik. E munkát ezelőtt kézzel kellett végezni. Az új gépsor segítségével egy műszak alatt 12 ezer csirkét, illetve tyúkot lehet feldolgozni. Az üzemekben azt tervezik, hogy ugyanezt a gépsort a közeljövőben pulykák levágására és feldolgozására is beállítják. A legtöbb munkával talán a baromfi kibelezése jár. Egy-egy dolgozó mintegy 290—310 csirke kibelezését végzi el. Bizonyára nem kerüli el a vásárlók figyelmét az a felirat a baromfizacskókon, hogy minden egyes eladásra kerülő baromfi állatorvosi ellenőrzésen megy keresztül. Megvallom, sokáig én sem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget e feliratnak. Az igazság viszont az, hogy dr. Abrahámová állatorvosnő két munkatársával az üzemből kikerülő minden egyes baromfit ellenőriz és nem engedélyezik a kifogásolható darabok becsomagolását. E fiatal, alig két éve fennálló üzemben évente 2000 tonna (élősúlyban 3000 tonna) baromfit dolgoznak fel. Ennek zöme a hazai piacra kerül, de külföldre: Ausztriába, Svájcba és a Német Szövetségi Köztársaságba ls szállítanak belőle. Azon a délelőttön, amikor látogatást tettem az üzemben, Jankultak mester és Kalavská csoportvezető Irányították a „termelést". Ludka Slezáková és Viola Hajzoková ügyes, gyakorlott mozdulatokkal aggatta a szállítószalagra az élő baromfit. A szalag végén Mária Tomašovičovára várt a megtisztított baromfi csomagolása. Az összehangolt munkafolyamatból Deák Károly igazgatót sem hagyhatjuk ki, mert neki mindenütt ott kell lennie, mindenről tudnia kell. „Igazgató elvtárs eltört az egyik alkatrész". „Igazgató elvtárs le tudna jönni egy pillanatra a csarnokba?" — hallani sorra a panaszokat, kérelmeket. Szüntelenül csengett a telefon, látogatók érkeztek a főigazgatóságról, majd jöttem én, s egy óra múlva már egy fontos értekezleten kellett részt vennie ... Azóta, hogy betekintést nyertem e modern „baromfitermelő" üzembe, csirkevásárlás közben mindig azokra a fiatal lányokra, asszonyokra gondolok, akik nekünk gazdasszonyoknak megkönnyítik a munkánkat. S ezért köszönet jár nekik. MAGDA VANKOVA SORBAN ÁLLTUNK. Éppen olyan sor volt, mint máskor, azzal a különbséggel, hogy az elején nem citromot osztogattak, hanem vérszínüre érett gömbölyű paradicsompaprikát. Az elárusítónő ettől sem Illetődött meg, épp oly egykedvűen mérte, mintha ... hagyma lett volnál Érdeklődésemre sem figyelt fel, válaszra sem méltatott, amikor az árucikk ára felöl érdeklődtem. Neki volt tgaza, mert a paprika kiskereskedelmi értéke fel volt tüntetve egy üres papírzacskón, nem tehetett róla, hogy a sor végén ez nem volt látható. Ilyesmiért az elárusító szaktársnő nem felelős, mint ahogy arról sem tehet, hogyha hárman is elfoglalják, Immáron birtokba vett és jogos tulajdonommá vált talpalatnyi földemet — amíg én cédulamegtekintési célzattal kilépek a sorból és előre megyek. Ez az én gondom, az árukimérés az ö gondja, ne háborgassuk felesleges kérdezősködéssel a dolgozótl jogunkkal, amikor megszólalt egy tűzpiros szivacsba öltözött gömbölyded asszonyka. — Ha ez még soká így tart (már mint az elárusítói közöny), összepaS,zempjanta(í *. * Igen ám — csakhogy az elárusítói udvariatlanság közvéleményt formált, nem is előnyösei. A közös ellenszenv pedig, mtnt tudjuk, egységet kovácsol. Volt már ilyen! Ez történt ebben az esetben ls. A közvélemény felém fordult és egységesen gyakorolt kritikát minden Idők és földrészek elárusítói fölött. Ami csak azért volt jó, mert így hamarabb telt az Idő! Már éppen javában éltünk kritikai kolok én ts, és Indulok a többlek utáni Ňem árulta el, kik a „többlek", erre már hangsúlyából lehetett következtetni, és azt sem mondta meg, hogyha elindul — meddig megy? (Ez ts elég köztudomású.) Fenyegetőzés volt ez bíz a javából. El ls rémültünk, ml lesz, ha ez a tullpiros szivacs beváltja fenyegetőzését, és mt kevesebben maradunk paprikára várakozni ebben az országban? -Nagy csend követte kijelentését, nem csillapítottuk, nem is helyeseltük, a meggondoltak nyilván azért tartózkodtak véleménynyilvánítástól, mert még nem olvasták az nap az esti újságot, a kevésbé megfontoltak viszont mozgásba hozták az agyukat. Ezek közé tartoztam jómagam ís, és mivel véleményem alkotásánál nálam nemcsak az nyom a latban, amit hallok, hanem az ts, kitől hallom, amit hallok... Hetvenöt százalékos fordulatot tettem, hogy a tűzpiros szivacsot szemügyre vegyem. Legmélyebb és Immár helyrehozatlan sajnálatomra, érdeklődésemet félremagyarázta, vagy nagyon ts megértette — sortársaim némasága ts elég beszédes volt. Fiatal szomszédom váratlanul úgy döntött, hogy feladja soká őrzött és immár előnyössé vált állóhelyét, és azzal a megjegyzéssel, hogy neki még az orvoshoz ls el kell mennie, kilépett a sorból és szép lassan, nehogy azt higygyük, hogy megfutamodik — vagy máris indul csomagolni — tűzpiros fenekét jobbra-balra billegetve tovalépegetett. Tekintetemmel követtem. Megérezte. A szivacsszoknya remek elektromos vezetőnek bizonyult. Mielőtt végleg eltűnt volna a szemem elől, még egyszer visszafordult, fenekéről a pillantásom arcára tévedt. Láttam, az is piros ... Nyilvánvalóan ' félremagyarázta érdeklődésemet, holott én csupán azt figyeltem — vajon hol viselheti egy ilyen gömbölyű szoknya a szempontjait. DÁVID TERÉZ