Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-02 / 303. szám, szombat

Jóval több, mint szimbólum volt az, amikor október 30-án a bratislavai váv ormán meglengette a szél a köztársasági elnök zászlaját. A szlovák nemzet sok évtizedes küzdelme után elégtételt kapott. Nem véletlen, hogy a föderációs törvényt az ország első embere éppen a Duna menti városban látta el kézjegyével. • Bonyolult bA.politikai helyzetben keriilt sor a föderációról szóló vitára, a törvény megszavazására. Eredetileg úgy tervezték. hogy a köztársaság fenállásának ötvenedik évfordulóját nagyszabású ünnepségek, népgyűlések, felvonulások keretében ünnepeljük meg és hogy ezzel egyidőben majd az új államjogt elrendezésről szóló alkotmánytörvény elfogadását is nagy ovációval köszöntjük. A sors úgy hozta, hogy jelhívásaikban maguk az ország vezetői kérték a lakosságot — főleg az ifjúságot —, hoay tartózkodjék az érzelmi megnyilvánulásoktól. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy az ország népe hallgat vezetőikre, hogy Csehszlovákia lakossága a demokratikus, parlamentáris megoldások híve. A PÁRTOT ÉLTETTÉK Néhány esettől eltekintve nem is került sor incidensekre. Bratislavában az államférfiak forró hangulatú fogadtatásakor, majd a Szlovák Nemzeti Színház díszelőadása alatt ezrek éltették a pártot, a köztársaság elnökét és a többi vezető politikust. Alexander Dubček a párt első titkára a hét folyamán Pardubicén munkások előtt ismertette a CSKP közeli és távlati terveit. Ojra hangsúlyozta, hogy a párt politikájában továbbra is — akárcsak eddig — ragaszkodni fogunk a szocialista tulajdonviszonyok megszilárdításához, erősíteni fogjuk a kommunista párt és a munkásosztály vezető szerepét. A szocialista építést pedig a baráti országok közösségében fogjuk megvalósítani. Utunkat a szocializmus építésének általános törvényszerűségeinek figyelembe vételével folytatjuk, de figyelembe vesszük mindemellett országunk sajátos adottságait is. Pillanatnyilag a legfontosabb feladatok közé a bizalmatlanságnak, a magabiztosság hiányának és az ingatagságnak a leküzdése tartozik — mondotta Dubček elvtárs. AZ 50 ÉV ÉRTÉKELÉSE Még sokan élnek, akik ott voltak 1918-ban a köztársaság kikiáltásánál. Különösen ezeket az embereket — de általában, az ország többi lakóját is — erős érzelmi szálak fűzik a republikához. Kevés ember számára közömbös, hivatalosan hogyan értékelik a fél évszázad egy-egy periódusát. Közmegelégedést váltott ki, hogy az ünnepségek során a két kiemelkedő polgári politikus köztársasági elnökről is megemlékeztek, hogy sírjaikat megkoszorúzták. Egyesek más felfogásban, máshogy értékelik Masarykot és Benešt. Egy azonban tény: az önálló csehszlovák állani megalapításában komoly érdemeik vannak, s nevük elhallgatása a történelmi kontinuitás rovására menne. A kommunisták — a forradalmárok — érdemei semmivel sem mutatkoznak csekélyebbeknek, ha művük méltatásakor azokról a polgári államférfiakról se feledkezünk meg, akik valóban tettek valamit a köztársaságért. Úgy véljük, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártjának elég nagy forradalmi múltja és elég gazdag hagyományai és tapasztalatai vannak ahhoz, hogy az ilyen kérdésekben önállóan és helyesen döntsön. SÉRTEGETŐ SZAVAK Egy héttel ezelőtt még csak sejtettük, hogy miről volt szó Prágában a libeňi „öreg" kommunisták értekezletén. Azóta már több lap — köztük a bratislavai Pravda — is foglalkozott az értekezleten elhangzott felszólalásokkal, javaslatokkal. Kiderült, hogy az „öreg" kommunisták nem is olyan öregek. Ezzel a jelzővel csak a nagyobb effektus elérése érdekében illették magukat. A hangadók zöme a középkorúakhoz tartozik, azokhoz, akiknek a januárban elkezdődött demokratizálódási és meg úihodási folyamatban „menniök kellett". Mentek is, mert rájuk bizonyult, hogy a megcsontosodott bürokrácia hívei. Most az is rájuk bizonyult, hogy a párt történetét sem ismerik. Nem, mert ha ismernék, látniok kellene, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja és az ország értelmiségének a legjobbjai között soha sem volt — és most sincs — szakadék. Az értekezlet hangadói — és ez aligha véletlen műve — A. Kapek, a CSKP KB elnökségének egykori póttagja, J. jodas és K. Mestek, az egykori miniszter, valamennyien tagadják, hogy a novotnýi éra felújítására törekednek. Csakhogy ezt kevesen hiszik el. Már csak azért sem, mert J. Jodas például azok közé tartozik, akik A. Novotnýt január után a legerősebben védelmezték. Szóban és írásban egyaránt. A hangadók közül többen is letartóztatásokat követelnek, ml több, a párt törvényesen megválasztott vezetőit rágalmazzák. Szinte mindanynyiuk közös vonása az értelmiségellenesség. Felszólalásaikban ezt a nézetüket nem is rejtik véka alá. Nézeteikre a legjellemzőbb, hogy a főügyészhez nyílt levélben fordulnak, feljelen'ést tesznek, mert szerintük az Újságíró Szövetség az ellenforradalom központja. Ezek a politikai agyéralmeszesedésben szenvedő egyének továbbra is a régi nótát fújják: Nehézségeink vannak, hát üssük az újságírókat, a professzorokat, a tudományos kutatókat! Több mint téves nézeteikre maga a párt, a munkásosztály felelt méltó módon. Idézzük a bratislavai Magasépítő Vállalat kommunistái levelének néhány sorát: „Tiltakozunk a párt egységének megbontása ellen. Elitéljük Jodasék követeléseit, nem akarjuk, hogy megint a becsületes emberek ezrei sínylődjenek börtönökbsn ... nézetüket demagógiának tartjuk..." A konzervatívok frakcióző tevékenységére a pártszervezetek egész sora válaszolt hasonló hangnemben. A SZAKSZERVEZETEK KÖRÜL Néhány hete jelentős feltűnést keltett az a bejelentés, hogy további munkástanácsok megalakítására nem kerül sor. Ezen a héten már olyan újságcikkek is megjelentek, melyekben a szakszervezetek központi funkcionáriusai az eddigi szervezési rendszer megtartása mellett szállnak síkra. Más szóval: a szakszervezetek egységét továbbra is az eddigi értelmezésben kell fenntartani. A dolgozók a hírt vegyes érzelmekkel fogadták. Főleg azért, mert saját tapasztalataikból tudják, hogy a régi rendszerben a szakszervezet — legtöbbször éppen a túlzott centralizáltság miatt — akcióképtelen volt. A dolgozók csak ritkán érezték, hogy ez a fontos érdekvédelmi szerv mögöttük áll. Funkcionáriusai nem egyszer az igazgató rosszul értelmezett szekundánsai voltak. Ezzel magyarázható, hogy a dolgozók — különösen egyes ágazatokban — oly sokat vártak az okos decentralizációtól. Elsősorban azon az alapon, hogy: eddig nem ment, most új stílusban új korszakot kezdünk. Viszont már akadtak funkcionáriusok, akik a decentralizációs igyekezetekre rányomták az elítélő bélyegzőt és az újat, tökéletesebbet keresőket — régi recept szerint — a „szakadár" jelzővel illetik. A közeljövőben ezzel kapcsolatban még bizonyára jelentős vitákra kerül sor, mert a dolgozók nézetei „enyhén szólva" nem azonosak egyes szakszervezeti funkcionáriusok nézeteivel. Reméltük. hogy csak a dolgozók megkérdezése után mondták ki. hoevan kell értelmezni a szakszervezetek egységét. TÓTH MIHÁLY TISZTSÉGVISELÉS FALUN A minap egy érdekes jelentés került a kezembe. Még mielőtt hozzálátnék reprodukálásához, szemére velem a Bratislavai Népművelési Intézetnek, hogy az 1965-ben végzett felmérés eredményeit csak most bocsátották az újságírók rendelkezésére. Rugalmatlanságra vall ez, amit semmiképpen sem tudunk helyeselni. Kifogásunkra tudatták velünk, hogy lényegében a helyzet a mai napig se változott meg. Íme a tények. Az említett intézmény egy nagyon érdekes felmérést végzett, melynek az volt a célja, hogy rávilágítson a falun élő emberek tisztségviselésére. A számok önmagukért beszélnek és elgondolkodásra adnak okot. Falun minden nyolcadik embernek van finkc'

Ä>a, vagyis minden harmadik háztartásra jut egy. Ebből világosan kitűnik, hogy a lakosság aránylag magas százalékának módja van rés^t venni a közélet irányításában. Ez azonban még nem bizonyít semmit, mert a számbeli többség távolról sem jelent aktivitást is. Ennek tanúbizonysága a falusiak nem kielégítő kulturális és társadalmi élete. A funkcionáriusok ténykedése tehát a szervezetek belső életében, vagyis a gyűlésezésekben merül ki, aminek társada'mi jelentősége minimális. Érdekes megfigyelnünk a tisztségviselők százalékarányát: csak 28,3

'/ó-u k nő, holott pl. a szövetkezeti tagság 67,5 százaléka nő. Szomorú, hogy a nemzeti bizottságokban csak 13 százalék nő jut tisztséghez. A felmérés azt is bebizonyította, hogy minél felelősségteljesebb egy tisztség, annál kisebb a nők arányszáma. A szociális rétegeződés a következő: legmagasabb százalékban állami alkalmazottak — tanítók, orvosok, hivatalnokok, elárusítók — kerülnek funkcióba. Ez a csoport nemcsak számbelileg a legnagyobb, hanem a legaktívabb is. A szövetkezeti dolgozók 21,3 százaléka vagyis minden negyedik tag funkciónarius. Falvainkon él a munkások 34 százaléka ennek ellenére ez a csoport képviselteti magát a legkevésbé, csupán 2,2 százalékkal. Tevékenységük is leginkább csak passzív részvételükben nyilvánul meg. Falun aránylag nagyon sok nyugdíjas és háztartásbeli nő él (az összlakosság csaknem harminc százaléka), mégis tisztséget csak 3,6 százalékuk vállal. Ha most ezeVet a számokat összefüggésbe hozzuk a képesítéssel, elgondolkoztató következésre jutunk. Többségüknek csak alapműveltsége van. (Mint érdekességet megemlítjük, hogy a tisztséget viselő nők 8B százalékának főiskolai végzett sége van.) A számadatokon kívül — a felmérés nyílt kérdései alapján megállapíthatjuk, hogy a funkcionáriusok aktivitása mindenekelőtt a műveltség szintjétől függ. Egyúttal bebizonyosodott az is, hogy a művelt ember ésszerűbben be tudja osztani szabad idejét, nagyobb hangsúlyt helyez az aktív pihenésre, a funkció betöltése sem okoz számára különösebb megterhelést. A megkérdezettek többsége arra a kérdésre, hogy mi gátolja leginkább társadalmi munkájuk hatékonyságát, a kedv elveszítését és a kezdeményezés kibontakozását, azt felelte: a közöny, más funkcionáriusok meg nem értése. A Népművelési Intézet felmérését hasznosnak tartjuk. Valódi értelme azonban csak akkor lesz, ha levonják a kellő következtetéseket és a jövőben odahatnak, ' hogy számbelileg redukálják a tisztségviselők tömegét, de ugyanakkor ösztönözzék aktivitásukat. — ozo — Rólunk—nélkülünk M * A bécsi döntés 30. évfordulójára HARMINC ÉVVEL EZELŐTT, 1938. november 2-án tovább folytatódott a szégyenteljes müncheni diktátummal megpecsételt Csehszlovák Köztársaság szétdarabolása. Alig egy hónappal azután, hogy Hitler-fasiszták taposták Csehszlovákia földjét és megszállták területének jelentős részét, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter hírhedt bécsi döntése alapján Dél-Szlovákiát Magyarországhoz csatolták. Három napra rá, november 5-én Horthy fasiszta hadserege megkezdte e területek megszállását. Ezzel a csehszlovákiai magyarok életében új, súlyos megpróbáltatásokkal terhes időszak kezdődött. Mert ha csak átmenetileg is, de a történelem kereke nemcsak hogy megállt, hanem nagyot fordult visszafelé: a polgári demokráciából vissza az erősen fasizált félfeudális állapotba. Történelmi tényként kell leszögezni — mint az erről szóló megemlékezések is bizonyítják —, hogy a csehszlovákiai magyar nemzetiség jelentős része mindvégig hű maradt a Csehszlovák Köztársasághoz, s kész volt fegyverrel is megvédeni. Bár rólunk döntöttek nélkülünk, mégis hallattuk szavunkat, a köztársaság iránti hűségünkről és ragaszkodásunkról tettünk tanúságot a kassai és tornóci manifesztáción, amikor is a szlovák dolgozókkal együtt és vállvetve hangoztattuk, hogy a Szovjetunió segítségéra támaszkodva gátat lehet vetni a köztársaság életére törő fasizmusnak, és az országot meg kell és meg lehet védeni a külső és belső ellenségtől egyaránt. AMIKOR MINDEZT HANGSÚLYOZZUK, az igazsághoz híven azt is meg kell mondani, hogy a magyar nemzetiség bizonyos rétegeire, főleg a kispolgárságra, ha csak pillanatnyilag is, hatott az irredenta célokat kö•ető Jaross—Eszterházy-féle magyar párt nacionalista uszítása. Aztán meg olyanok is voltak, akik elhitték, hogy elesettségük, szegénységük okát a más nemzetiségűekben, a cseh és a szlovák népben keressék s úgy vélték, ha visszatérnek az „anyaországba", sorsuk egyenesbe jön. Mondom, ilyenek is akadtak. Ám az eszmélés, az ébredés durva és kegyetlen volt. Megdöbbentő azok számára is, akiknek valami illúziójuk volt. A .„hazatérés" első kábulatából felriadt és kijózanodott ember dermedten nézett szembe a valósággal: Ez a haza? A kakastollas csendőrök? A hallatlan terror? Hogy Horthyék szemében még a beneši demokrácia is kommunista veszéllyé torzult? Hogy alig néhány hét alatt „az idegen rabságból felszabadított felvidéki véreink"ből „becsehelt kommunista csőcselék" lett? No és az irtóztató nyomor? Aratáskor az egypengős napszám? MILYEN RÖVID IDD ALATT bebizonyult, hogy íme, a kommunistáknak, a kassai és a tornóci manifesztácíók részvevőinek igazuk lett. Mert ahogy a „hazatérés" mámora elszállt, a nemzeti színű lepel alól kirítt a durva valóság, és a megszállt területek lakosságán végigsöpört a tiltakozás hulláma. Éjszakánként — micsoda veszélylyel járt ezl — a házak, középületek falára nagybetűs feliratok kerültek: „Minden drága, vissza Prágai" Ám ez a nép fogalmazta tiltakozás több volt a gazdasági helyzet, a súlyos megélhetési viszonyok, a drágaság elleni tiltakozásnál. Ez egyben és méginkább politikai demonstráció volt. Tiltakozás Horthy Magyarországának társadalmi és politikai rendszere ellen, a megszállt területek lakosságának tiltakozása az ellen, hogy akaratuk ellenére, elemi érdekeik mellőzésével kiszakították őket abból a nép- és államközösségből, amelyben helyüket és hazájukat tudták. A megszállt területek lakossága sohasem tudott, de nem is akart beleilleszkedni a Horthy Magyarország fasiszta rendszerébe, és mindvégig idegen test maradt ott. És a Horthyrendszer sem fogadta be a délszlovákiai magyarokat éppen demokratikus gondolkodásuk és beállítottságuk miatt. A Horthyrezsim értelmezésében ez a demokratikus beállítottság mi más lehetett, mint az általuk oly annyira gyűlölt „bolsevizmus." A MEGSZÁLLÁS HÉT ÉVE ALATT, a súlyos megpróbáltatások ellenére is, e területek lakossága sohasem adta fel a reményt. Bár a felszabadulástól nem azt kapta, amit remélt és ami joggal megillette volna, mégis, azóta már nem egy esetben adta egyértelmű tanúságát annak, hogy csak egy hazát ismer: a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot. BATKY LASZLO Asszociáció A közelmúltban láttam egy filmet. A szépen fényképezett, színes filmen finn táj pompázott. Az északi tájakra jellemző kiegyensúlyozottságot és nyugalmat opálos levegő lengte be. ValószlnűtlenQI fehér derekú nyírfák felszabadultan nyújtóztatták karcsú derekukat a kék kupola felé. Agyannyúzott közép európai idegeimnek olyan volt ez a szinte illatozó nyugodtság, mint valami csillapító tabletta. Mégsem a csodálatosan szép harmónia volt az, aini kezembe nyomta a tollat, hogy ezt a kis elmefuttatást papírra vessem. A filmen ugyanis a seszlnö, keskeny arcú, jóságos tekintetű finnek olyan dolgot műveitek, ami a közép-európai embert legalább' is meghökkenti. Lassú, kiegyensúlyozott mozdulatokkal gyékényszőnyegekbe burkolták a fák törzseit. Egyiket a másik után. Szeretettel, féltő gonddal, nagy hozzáértéssel. Gondoltam, talán kertészek és tlyen módon a nyulak elöl védik a fák kérgét. (Apám jutott eszembe, aki évről évre szalmáréteggel bugyolálta be a kis gyümölcsfák törzsét, persze az élni akaró tap^ifüleseket ez a legkevésbé sem gátolta egzisztenciájuk biztosításában. S a fák kérge tavaszra olyan volt, mint amit gondos kezek lehántottak. Ilyenkor apám csodálatraméltó következetességgel felsorolta az égben lakókat, minden évben pontosan ugyanabban a sorrendben.) A szőke hajú finn emberek azonban nem kertészek voltak. A kísérő szövegből tudtam meg, hogy azon a helyen építkezésre készülnek. Lakóházakat fognak ott építeni. A rák között, S a fák kérgét azért burkolják be, _ hogy építkezés közben kár ne érhes se őket. Mert a fák'— amint a kísérő szöveg járulta — az-új lakótelep elválaszthatatlan részel lesznek. Már a tervrajzban is benne vannak. Elgondolkoztam. Nem ls tudom, miért, a bérházunk udvarán épített személytartály Jutott eszembe. Illetve az a möd, ahogyan ezt a betonszörnyet ismeretlen tettesek pontosan az udvarunk közepére tervezték és építették. Az építkezés művelete azzal kezdödött, hogy megérkezett két ember, akik az udva* ron búslakodó egyetlen fát nagy szakértelemmel kivágták. Persze, a gödröt lehetett volna két méterrel, sőt tíz méterrel is odábtf építeni, hely volt bőven. De akkor — Isten ments — megmaradt volna a fa. S ugyebár, ilyesmi nálunk nem jöhet számításba. Ha az udvar közepére, akkor az udvar közepére. S ilyen esetben az sem számíthat, ha egy erdőt kellene ls kiirtani a szeméfgödör kedvéért. Most már készeri van a betonmű. Ott díszeleg a fa helyén. S eddig, negyedik emeleti ablakomon kitekintve egy szépen zöldellő Tát láttam azon a helyen, most egy vadonatúj szemétgödröt. Fedetlent. Nein nagy Dgy, elismerem, csak valahogy felötlött bennem a két kép társítása. A finn ember szeretete, ahogyan a fák törzsét bebugyolálja. Meg a mi gyakorlatunk, szinte engesztelhetetlen ellenszenvünk az építkezések közelében levő fák ellen . . . AGÖCS VILMOS