Új Szó, 1968. október (21. évfolyam, 271-301. szám)

1968-10-13 / 283. szám, Vasárnapi Új Szó

HÁROMSZÁZ H E KTAR FÖLD G

omb szemű, mokány kis ember. Főleg a gomb szemére emlékszem, amint rám forog a kalapja alól. Jóindulatú, mégis firtató, szigorú szempár. Mintha azt mondaná, isten hozott testvér, és mintha azt mondaná, Isten hozott, idegen. Aztán van benne valami nagy álmélkodás, kíváncsi rácsodálkozás a világra, éppen olyan nagy kíváncsiság, mint amilyen nagy az égbolt a nemesabonyi tornyok felett. Akkor láttam meg a szemében azt a szédítő nagy eget, mikor kis erdőt átszelő út végén majd nekifutottam a kerékpárjának, s minthogy a reggeli vonattól jövet ő volt az első ember a faluban, akivel összefutottam, tőle kérdeztem meg, merre van a község háza. Erre, meg amarra, egyenest, mondta, és elkarikázott, csak a szeme meg a kalapja maradt meg az emlékezetemben, meg a rozzant kerékpár, mely mint valami özönvízelőtti kétszarvú állat, elnyargalt vele. Aztán a véletlenek istene úgy akarta, hogy napközben megint összeakadjunk egy hosszú beszélgetésre, és este, mikor kifelé kísért a faluból, ugyan azon az úton, amelyen kora reggel ideballagtam, azt mondta, már régen szeretett volna elbeszélgetni valakivel, akinek úgy elmondhatta volna az életét, mlntahogy nekem elmondta. Aztán csak hallgatott, tolta a rozzant kerékpárt, s komoran lépdelt mellette, mint aki már nagyon sokat mondott és nagyon sokat élt, pedig csak ötvennyolc esztendős. És most utólag, hogy eltűnődöm mindazon, amit elmondott, azt kérdezem magamban, vajon az élete valóban az ő élete volt-e, s amit tett, valóban ő cselekedte-e, vagy egyszerűen valami szükségszerűség folytán esett meg vele, amit ő saját életének mond. V

alahol a gyerekkoránál kezdte, ott attól a pillanattól, mikor már tudta a saját eszét, azzal, hogy kora tavasztól libapásztorkodott, vagy tehenet legeltetett, és kora tavasztól késő őszig nem ment iskolába, és gyerekfejjel élte meg az első fordulatot. És éppen ez a megfogalmazás, hogy megélte a fordulatot, ébreszti bennem a kételyt, hogy mindaz amit elmondott és megélt, valóban az ő élete volt-e, mert a fordulatot nem ő csinálta, csak megélte, eltűrte, mint a mezítlábas pásztorgyerek a téli fagyot. Kilencéves volt akkor, és internálták az apját, Kázmér Pétert, aki világéletében szolgált és cselédkezett. Tizenkilenc júniusában vitték el őt a legionáriusok, nem azért mert szolgált és cseJédkedett, hanem azért, mert Nemesabony és Patony között kisiklott egy vonat, s ezért a hadi szokások szerint meg kellett büntetni a falut. Csakhogy a falu gyűjtőfogalom, másfélezer vagy annál is többéi számláló lélek gyűjtőfogalma, amit nem lehetett minden emberséget felrúgva megbüntetni éh kellő szigorral sújtani. így hát túszokat szedtek. "Másutt a legionárusok a falu elöljáróit vitték el, csakhogy az abonyl elöljárók akkoriban kíméletet érdemlő, jómódú emberek voltak. Matyi Mihály és Lelkes Péter voltak a falu elöljárói, s jómódúak lévén, kicsinálták, hogy maguk helyett a földhöz ragadt szegény Boros Ferencet és Kázmér Károly apját, Kázmér Pétert vigyék el túszul. Maga se tudja hova, egy morvaországi bányába kényszerítették őket, végül mégis csak azért, mert világéletükben szolgák és cselédek voltak. A

második nagy fordulat apja hazatérte után esett, s ez a fordulat nem volt más, mint másfél hold jó termő föld megszerzése. Űgy történt, hogy meghalt Csiba Ernő úr, aki meghasonlott saját úri famíliájával és minden urasággal, s végrendeletben a falu szegényeire hagyta ezer holdnál nagyobb birtokát. Az egyetlen olyan úr a négy égtáj felé táguló csallóközi ég alatt, aki levonta az egyedül helyes következtetést saját élete, családja, vagy egész úri osztálya meddőségéből, s a falu szegényeire hagyta a földet. Csakhogy nem számolt saját özvegyével, s különféle oldalági rokonaival, akik megtámadták a végrendeletet. Akkoriban Szele István volt a bíró a faluban. Kommunista bíró vojt, minthogy a szegényeknek többségük volt a faluban, s rájuk támaszkodva éveken át pereskedett az örökösökkel. Nem eredménytelenül, de nem ls olyan eredményesen, hogy igazi diadalt arassanak. Az ezernél több hold a per befejeztével háromszáz holdra olvadt le. Ennyi maradt a szegényekre. Ha fontolóra vesszük, hogy akkoriban minden intézmény és mindenki, akinek befolyása volt az ilyesmire, az özvegyet és a végrendelettel elégedetlen úri rokonokat támogatta, mégis csak nagy diadal volt. Ebből a háromszáz holdból másfél kataszteri hold jutott Kázmér Péternek és családjának, s a falu szegényei csaknem húsz évvel később ezzel a háromszáz holddal vonultak .be a szövetkezetbe, hogy fölborítsák a falu ősi rendjét. Azt a háromszáz holdas dűlőt pedig Vöröstagnak nevezték el, és mindmáig így nevezik. A

másfél hold jelentette Kázmér Péter családjának a kenyeret, Igaz hogy nagyon szűkös kenyeret, mert összesen hét gyermeket nevelt. Négy fiút és három leányt. így hát a másfél hold se mentesítette attól, hogy szolgáljon és mások cselédje legyen, és Kázmér Károly örökölte apja utáu a cselédsorsot, azaz nem is örökölte, hanem kicsi korától kezdve osztozott benne. Szolgált, részesarató volt, vagy részes gazda, olykor pedig eljárt dolgozni Pozsonyba, s megint szolgált. Negyvenhárom decemberében, télidőn temette el az apját. Hatvan esztendős volt akkor az apja, csak két évvel idősebb, mint most ô maga. — Még tíz évig dolgozni szeretnék, — mondta nekem ott a földművessaSvetkezet poros Irodahelyiségében, s apró gombszeme szomorúan megforgott a homlokcsontja alatt. Nem tudom ugyan hogy lesz, mert a reuma fájdítja a karomat. Mind a két karomat. Hiába. Benne van a napi százszázhúsz vödör moslék, mert a hízó sertéseket etetem. Tehát tíz évig akar még ember lenni a talpán. Tíz évvel többet kíván,, mintahogy az apja bírta. Nem a halálról és az öregségről beszél, hanem a munkáról, merthogy még most sincs befejezve a háza, amit negyvenkilencben kezdett építeni, mikor hazavetődött a fogságból. A ház még hagyján, az meg is volna, de még sokminden kell a házhoz, mindenféle melléképület, pince, kamra meg egyebek. Az életét szoros összefüggésbe hozza ezekkel a melléképületekkel, befejezetlennek érzi nélkülök a házat, és befejezetlennek az életét, amit javarészt nem ő élt le, de mások használtak el, sanyarú szolgaságban, vonatozó munkássorsban, háborúban és fogságban. Negyvenegyben vonult be katonának és rövid megszakításokkal végigszolgálta a háborút. A fogságból negyvenkilenc januárjában vetődött haza. N

egyvenkilencben az elsők között állt be a szövetkezetbe. Volt akkoriban mindenhogyan. Volt tagtoborzás, kamarasöprés, túlhajtott beadás. Kemény szavak. Keserű szavak. És rossz emlékű szavak. Am volt, ahogy volt. Ö azokkal tartott, akik összeroppantották a falu ősi rendjét. Volt csoportvezető, később és mindmáig vezetőségi tag. ötvenhat után lépett pártba, mert a jómódú parasztok akkoriban azt kezdték mondogatni, hogy eljön az idő, és az ő csillaguk újra felragyog. Hát ne ragyogjon. Reuma fájdítja a két karját, pedig jó tíz esztendőt dolgozni szeretne még. Befejezni a házat. Meg a szövetkezettel is törődni kell. Meg kell védeni az érdekelt, ötvenhatban a Kis-Duna mellett csaknem háromszáz hektár jó földet, a legjobb termőföldet, át kellett adni az állami gazdaságnak. Nem akartuk átadni, mondja. A szövetkezet akkori vezetőit rászorították, hogy írják alá az átadásról szóló szerződést. A hátunk mögött tették, a tagság megkerülésével. Mondja és mondja a falun, a saját magán, egykori szegénységen esett sérelmet, s nekem eszembe jut az a meghasonlott úrféle, aki egy altruista gesztussal a falu szegényeire hagyta a birtokát, és eszembe jut Szsie István, a falu első kommunista bírója, aki háromszáz holdat harcolt ki számukra a kétségbevont örökségből. Annak a Szele Istvánnak a nevét egy fehér eres fekete márványtömbön láttam bevésve, arany betűkkel vésték bele, meg két másik nevet is. Csiba Pál és Szabó Mihály nevét. Negyvenötben Dachauban haltak meg, a koncentrációs táborban. Füst és felhő, meg por és hamu lett belőlük. Nincsenek sehol, mégis itt vannak. Fehéreres fekete márványtömb, meg arany betű lett belőlük ott a falu kellős közepén. Kissé fellengző, mégis Igaz szomorúságról tanúskodó mondatot véstek a nevük fölé: A szocializmusért és a boldogabb jövőért haltak meg. Ha ezt a szöveget a falu egykori szegényeinek nevére fordítja az ember, az derül ki belőle, hogy a Csiba Ernőtől keserves küszködés árán elörökölt és örököseitől elpörölt háromszáz hold földért adták életüket. Ök az első hősök ős az első áldozatok, és márványemléket kellett emelni nekik. A földszerzőknek. Azóta, hogy láttam azt az emlékművet, s azóta, hogy beszélni hallottam Kázmér Károlyt, folyton az jár az eszemben, hogy valaki végzetesen félreértette életüket és halálukat, s meggyalázta emléküket, mert nincs rendjén a háromszáz hektár főid egyszerű elsajátítása, még akkor sem, ha nem tudnám, hogy a szövetkezet Jobb terméseredményeket ér el mint az állami gazdaság. M

ég most napok múlva is látom magunkat, ahogy ott ballagunk az alkonyatban egy kavicsos úton. Kázmér Károly a kerékpárját tolja, szomorú gombszeme belemered az árnyékos utcába, és felsóhajt: — Már rég szerettem volna így elbeszélgetni valakivel, hogy elmondhassam az életemet. S most azon tűnődöm, hogy mit ls mondott el az életéből, mert mindabból, amit visszaidéztem, az derül ki, hogy nem a saját életéről beszélt, hanem arról, amit a szükségszerűség és kényszerűség folytán megélt, tett és cselekedett, s mindez, mintha nem is az ő élete, tettei és cselekedetei lennének. Az első felületes pillantásra úgy ítélhetne az ember, hogy mindebben nagyon kevéssé van benne ő maga, szabad elhatározása és akarata. Inkább csak vele sodródott az idővel és eseményekkel, amelyek az ä akaratán kívül következtek be és megszabták egész élete folyását. Ha mélyebbre pillant az ember, észre kell vennie, hogy Kázmér Károlynak ezer alkalma lett volna kilépnie ebből a látszólag eleve megszabott mederből. Vonatozó munkás korában megtehette volna, hogy Pozsonyban marad, megtehette volna azt Is, hogy nem tér haza a hadifogság után. Megtelepedhetett és megházasodhatott volna akár ott Nyizsnij Tagilban, az Ural hegyei között. Nem tette sem az egyiket, sem a másikat. Hazajött családi házat építeni. Beton alapra építette a házat, s ezzel a tettével elmozdíthatatlanul beleágyazta magát ebbe a tájba. Aztán nekifogott szövetkezetet építeni, és fiakat nevelt. Három fiút. Egy traktorost. Egyet akí a kocákat eteti, és egy sofőrt. Megpendítettem neki a másféle élet és választás lehetőségeit. Azt felelte, tőlünk csak az megy el, aki fél a munkától. És éppen ebbe rejlik öntudatlan nagysága. Hogy ő nem félt a munkától. Hogy bátor volt. Itt és ezen a helyen. A világnak ebben a sarkában, ahol az élet sose volt valami bátorságos. Augusztus 20. is egyike azoknak a dátumoknak, amelyek erősen megszabják az ember élete folyását. Sajátos véleménye van a dolgokról. Azt mondja, a fiam akkor Pozsonyban volt. Elmondta, mit látott és mi történt. Hát én azt mondom, ez magasabb politika. Csakhogy én egész életemben szolgáltam. És még egyszer: Egész életemben ' csak szolgáltam. Tehát két dolgot különböztet meg: a magasabb politikát, amihez nem ért, ís egykori cselfidsorsát, s a kettőből kerekedik ki az ő dilemmája, amit én teljességgel megértek. Igaz, valamit én sem értek. Például azt, hogy járási szinten ís lehetett magasabb politikát csinálni, egy tollvonással megsemmisíteni azt, amit Sze'.e István és társai, s velük egy egész nemzedék az életükkel pecsételtek meg. Az egész tagság visszaköveteli a háromszáz hektár földet. BABI TIBOR