Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)
1968-09-29 / 269. szám, vasárnap
K özvetlenül a hikkaduval resthouse alatt, a parttól vagy száz méternyire egy sziklás kis sziget mered íel a tengerből, a szigettől pedig északi irányban egy korallzátony húzódik. Azon túl új világ nyílik, a tenger alatti korallok csendjének, nyugalmának és színpompás gyönyörűségének tengeri oázisa. Az ember a Hikkaduva előtti vízi kerteket néhány fillérért is megpillanthatja a turistacsónak üvegalján keresztül. Ez azonban csak kurta, loppal tett pillantás. A végtelen korallakvárlum egész pompáját csak az láthatja meg, aki leküzdötte magában az ismeretlen veszélyektől való félelmet, s megszokta a búvármaszkát és az uszonyokat. Az ilyen ember ellátogathat a víz alatt elterülő világba, páncéljánál fogva ragadhatja meg a teknősbékát s vígan lovagolhat rajta, ameddig csak meg nem únja. Vagy egész egyszerűen ráfeküdhet a víz színére és élvezheti az amatőr búvárok egének látványát. Ez azonban csak az első paradicsom. A hetedikbe az utat búvárálarccal és uszonnyal felszerelve olyan tengeri áramlatokkal vívott órákig tartó küzdelemben kell megtenni, amelyek egy nap és éjszaka négyszer változtatják erejüket és irányukat, az apály és dagály ritmusával egyetemben. Ha az ember mindezt kitapasztalta, már tudja, hova és mikor merészkedhetik el, anélkül, hogy veszélynek tenné ki magát. Ekkor aztán kedvére kigyönyörködheti magát a korallszakadékokban és völgyekben, rejtekekben és barlangokban, amelyek a színkép valamennyi színében tündökölnek. Számtalan a zöld árnyalat. Ám ugyanilyen élénk színűek és tarkák a kanárisárga és melegbarna, a kármin- és borszínű, a bíbor és kékszínű korallok. Mindenesetre óvatosan kell közelednünk hozzájuk, a leglégiesebb alakú korall is úgy bevágja az ember bőrét, akár a zsilettpenge. A rém Csupán a mesékben a képzelet tudott ennyi szépséget egyszerre elővarázsolni. Olyan átlátszó halak úszkálnak itt, hogy a korallok között tovasuhanó árnynak tűnnek. Amott más halacskákat úgy sodor az áramlat, akár az őszi szél a nyírfa levelét. Vannak itt félénk, riadt halacskák, amelyekre az embernek hosszú percekig kell várnia. Más halak viszont úgy úszkálnak közvetlen közelünkben, mintha a világon mi sem volna természetesebb, mint a fürdőruhás ember. Ha azonban az embert egészen rabul ejti az ilyen vízi kóborlások varázsa, olyan perceket is megélhet, amikor a tropikusán meleg vízben is megfagy ereiben a vér. Nem, nem cápa, vagy polip... A rémnek merőben más alakja van. A vlz alatti láthatár váratlanul elsötétül. Az embernek olyan érzése támad, mint ha valamely ismeretlen áramlat fekete sziklának sodorná. De garettahamu is megteszi.", mondta és lesózta a vörös tömlőket, összerezzentek, aztán rögtön kicsúsztak a sebekből. Még egy kis só, és a piócák minden vért kiadtak magukból. A vörös tömlőkből percek alatt vékony cérnaszálak lettek, melyek rövidesen megfehéredtek és mozdulatlanná merevedtek. Végük volt. „Látod, jaguár. Ha legközelebb kiruccanunk az őserdőbe, ne hagyd itthon a sótartótI" A múlt sohasem a jövő A haemobdella zeylanica a fűben, a bozótban," a fákon él, és szenvedéllyel veti rá magát zsákmányára, hogy magába szívja vérét. Teste hirtelen megvastagszik, s ilyenkor a kicsi orvosi piócára hasonlít. A sebhely napokig éget és viszket. Az emberre visszakerült piócák előszeretettel keresik a gyulladt helyezet, a kiújult seb gennyesedik és még fájdalmasabb, mint előtte volt. Az 1815-ben Kandyba bevonult brit expedíciós hadtest számára kimondhatatlan gyötrelmet jelentettek a földi piócák. A katonáknak őserdőkön keresztül kellett utat törniük, és a piócák olyan sokasága támadta meg a katonákat, hogy azok a számtalan sebtől majdnem elvéreztek. Egyszer sem történt, hogy környékbeli sétáinkról vértelenül tértünk volna vissza. A Centrotex vászoncipői némi védelmet ugyan nyújtottak, de a piócák azért felmásztak a cipő peremére és utat találtak a zoknin keresztül. A milliméterestől a 3—4 milliméteresig minden nagyságban mindenütt ezrével voltak, bármelyik pillanatban készek voltak vérszomjas támadásra. Kísérleteket végeztünk magunkon. Az ember megáll a mezei úton, s az óráján figyeli, mennyi idő múlva bukkan fel az első támadó, öt-tíz perc, ennél tovább sohasem kellett várni. Előreveti magát, mintha rúgó lőtte volna ki, egyenes irányban, nesztelenül, gyors ugrásokkal közeledik az áldozat felé. Egyet a szó szoros értelmében halálra ugrattunk. Másodpercenként végezte gumiszerű ugrásait, centiméterenként hátráltunk, s ez a fehér „rúgó" fantasztikusan pontos szerkezetként mérte az utat, három perc, négy perc, aztán mintha elfogyott volna a gép üzemanyaga, vagy a szervezet egy szempillantás alatt kimerült volna, szélhűdésesen öszszeroskadt. A pióca összezsugorodott, megfehéredett — vége volt. Víz sem keltette életre. „Most pedig képzeljék el, mit szóljanak a mezőkön dolgozó emberek", mondta csüggedten a szenátor, amikor utánunk jött víkendre, és végighallgatta elégiánkat a piócákról. „Hogyan védekeznek? Hisz van valamilyen védelem?" „Dohány- vagy szappanoldattal. De ez csak egy pillanatig segít. Aztán meg örökké vigyázzon az ember a lábaira vagy sót vigyen ki magával a földekre. Tudja, Ceylonon az ember mindent megszokik, még a piócákat is ..." elég, ha egy pillantást vet a tengerfenékre, vagy a legközelebbi zátonyra. Áll. A szikla azonban közeledik, lassan, szüntelenül, mint holmi óriási sajtó lemeze. Aztán a szikla már nem szikla, hanem valaminő élő anyag, ami fenyegetően közeledik, bakacsinba vonta már a vizet és tengerfenéket, minden eltűnik, s váratlanul ebből a fekete falból ezernyi mozdulatlan halszem mered az emberre. Egy örökkévalóságig bámulnak. Az ember erőt vesz magán, feléjük legyint, tovább bámulnak. Aztán a másodperc egy tört része alatt megbolydul a fal, a farkuszonyok örvényévé változik, már csak az élő anyagot látjuk, aztán a sziklát, s már megint előttünk a napfény elöntötte varázslatos korallkertek. A sok ezer halszem faszcináló tekintetétől azonban akkor sem szabadul az ember, amikor feje felett már a kókuszpálmák koronája susog s talpát a forró homok melegíti. Bizonyára még soksok éjszakán át fogja kisérteni. Ezer meg ezer hal-plebejus. Rettenetesek, mert mindezideig senkinek sem sikerült magyarázatot adnia mozgásuk abszolút szinkronlzáltságának rejtélyére. Mi az a titokzatos radar, amely a halak óriási raját egyetlen szervezetté tömöríti? Honnan indul ki az impulzus? Mi ruházza fel az egyedeknek ezt az óriási tömegét, azzal a képességgel, hogy a másodperc egy ezredrésze alatt hajszálpontosan ugyanazt a mozdulatot végezze? Hosszú ideig gyötört benünket a hal-radar rejtélye, az abszolút csordaösztön kulcsa. Ám aztán szorongás lett rajtunk úrrá. Mi történik, ha egyszer az ember is megérti — és elsajátítja ezt a csordaösztönt? Nem tesz-e túl az emberiség még Capek szalamandráinak irtózatos látomásán is? Meg ne feledkezz a sótartóról! a romantikához. Látszik, hogy már elkényeztettek a trópusok. Miféle sarjerdő! Vad dzsungel volt, őserdő!" „Helyes. Megütötte orrunkat a gyökerek illata, botladoztunk a kidőlt törzsekben, amelyeken már új élet bontakozott. Felülről mindenünnen vastag liánok csüngtek, ezek tették lehetővé, hogy gyorsabban haladjunk előre. Tarzánokként keltünk át az átgázolhatatlan zuhatagok fölött. Egy pillanatban már a lián után v nyúltam, de elhajlott előlem, hogy még a szívverésem is elállt. Ez tigriskígyó lesz! A távolból vészes morgás hallatszott, biztos jaguár közeledik, aztán hirtelen széthajlott a bozót..." „ .. és abban a pillanatban felébredtem!" „Nem. Itt a bizonyíték. Nézz csak Mirára! Hát ez a vértócsa?" Valóban. A padlón vörös folt, lábszárán vörös erecske folyik lefelé, térde alatt két ötcenlis hosszúkás tömlő. Teleszívott piócák. „Ügye nem érzed?", lelkendezett a doktor. .Ez a haemobdella zeylanica, földi pióca, várj, ne szakítsd le. Ennek a bestiának kész marógép a pofája, átvágja a felsőbőrt, maga gyártotta hirudint fecskendez a sebbe, az érzéstelenít és ugyanakor meggátolja a vér alvadását, hogy a féreg szépen teleszívhassa magát. Egy pillanat, mindjárt jövök kötszerrel. Itt már az öreg Bamunattarigé is beleszólt, felmérte a helyzetet, eltűnt, aztán sótartóval a kezében ismét megjelent. „Ha nem volna sójuk, a clPerera szenátor Colombóban kezünkbe nyomta bungalója kulcsát: — Minek ülnének örökké Colombóban. Ha meg akarják ismerni az igazi Ceylont, el kell menniük Oya Sis-be. Ruwanvellából Kegalla felé indulnak, s csak a kilométerköveket kell figyelniük, a 46-iknál már helyben vannak, keskeny út vezet balra a hegyoldalba. Oázis, aztán gondoljanak rám ... Mesevilágban éreztük magunkat. így van ez, amikor az ember sötétben felkapaszkodik a hegyekbe, aztán reggel mindent a maga szépségében lát lábai előtt... Dél volt, mire visszatértünk a bungalóba, s az egzotikus nevű, rokonszenves öreg, lattanwella Bamunattarigé Panyapu éppen végzett konyhai bűvészkedésével. Tányércsörgés közben körülbelül ^lyen párbeszéd zajlott le: „Olyan érzés fogta el az embert, mintha a hazai sűrű lomberdőben, amolyan vad sarjerdőben mászkálna. Csak egy pillanatra fogott el a félelem, vajon visszatalálunk-e". „Egyáltalán nincs érzéked A reformnemzedék egyik legnagyobbja SZABÓ ERVIN (1857 — 1918) Szerkesztőségünkben amolyan íratlan szabály, hogy a halál évfordulóiról nem emlékezünk meg, Többnyire csak a születést ünnepeljük. Ha most mégis kivételezünk, és Szabó Ervin halálának 50. évfordulója alkalmából írunk, azért tesszük, mert az emberi magatartásnak és gondolkodásnak olyan Időszerű példájával állunk szemben, amely nemcsak fejhajtásra késztet, hanem arra is ösztönöz, hogy tanuljunk tőle. Életművéről keveset tudunk. Köreinkben nevét csak a róla elnevezett könyvtár tette ismertté. Tanulmányai, kritikái, könyvtártudományi és művelődéspolitikai cikkei szétszóródtak, nálunk szinte hozzáférhetetlenek. A köztudatban könyvtárosként élő Szabó Ervin életét és nagyságát pedig ezek a müvek őrzik és teszik időtállóvá. Nemcsak életében, hanem hosszú évekig a halálát követő években is a viták pergőtüzében állt. A konzervatívoknak,^ szektás baloldalnak azért nem tetszett, mert a nagy tudású, széles látókörű, öt nyelven beszélő, félelmetes vitapartner túlságosan intellektuálisnak bizonyult. A jobboldal, a két világháború közötti negyedszázados ellenforradalmi hatalom birtokosai azért támadták, mert benne látták a magyarországi szocialista forradalom törekvésének egyik vezető egyéniségét. Mai szemmel ítélve Szabó Ervin életműve nem mentes a tévedéstől. jogosan bírálható anarcho-szindikalizmusa, államelmélete és az, ahogy a nemzetközi munkásmozgalom fejlődését megítélte. Változatlanul értékesek azonban és számos tanulsággal szolgálnak a mának is közgazdasági és szociológiai vizsgálódásai, művelődésés könyvtárpolitikai elvei, valamint a könyvtárszervezésben kifejtett gyakorlati munkája. A magyar szocialista művelődéspolitika egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású megalapozója Magyarországon tulajdonképpen elsőnek hirdette és képviselte tudományos szinten a marxizmust. Forradalmárrá, vérbeli marxistává, diákkorában, jogi tanulmányai során érett. Az akkori marxizmusból a gazdasági fejlődés elméletét, valamint az orosz és francia forradalmároknak és kritikai realistáknak azt a tanítását tette magáévá, hogy új társadalom csak jól szervezett és öntudatos munkássággal teremthető meg. A marxizmus igazához következetesen ragaszkodott, a filozófia forradalmának eme vívmányát azonban nem dogmák gyűjteményének, nem lezárt eszmerendszernek, hanem állandóan fejlődő, a tudomány eredményeit integráló és a helyes cselekíés irányvonalát meghatározó világnézetnek tekintette. Vallotta, hogy belső reformok nélkül nincs szocialista átalakulás, hogy a marxista világnézetnek át kell hatnia az élet minden területét, hogy a kapitalista jellegű élvezethajhászás összeegyeztethetetlen a szocialista magatartással, hogy a szocializmust •nemcsak ismerni és érteni, hanem érezni és élni is kell, hogy a ,párt semmiféle akciója se legyen „a vezető kisebbség kizárólagos, önkényes intézkedésének kiszolgáltatva", hogy a szocialista erkölcs követelmé1968.
