Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-13 / 253. szám, péntek

Az emberiség 23 1968 . 13. legelterjedtebb tévedése az a meggyőződés, hogy a háború megacélozza a jellemet s egyébiránt is jó hatással van a lélek és a test megedzésére. Háborúban érvényre jut a bátorság, a kitartás, a pontosság, sőt mi több, a hazaszeretet is. S mindez összhangban a békés neveléssel és az együttérzés ápolásával. A csaták és harcok során szerzett minden tulajdonság elkél a békében. Sőt ezek a tulajdonságok kitűnő névjegyül és káderanyagul is szolgálhatnak. Egyedül én ordasodtam el a háborúban. Mindent túlságosan komolyan vettem, most aztán félvedres vagyok. Igaz, két háborút éltem át, meg aztán elszálltak felettem az évek is: idestova hetven esztendős vagyok. Az ember ilyen korban már kákán csomót kereső, meg van győződve arról, hogy amit tud, azt jól tudja, s abból nem is enged. A dohány elkábít s az ételnél is kedvesebb számomra. Ma azonban nem hasznomra, hanem káromra szívtam el a cigarettát. Le kellett feküdnöm. Azt álmodtam, hogy tévedésből puskatöltényeket vettem magamhoz, így aztán nem volt mivel megtöltenem a pisztolyomat. Almomban le kellett lőnöm egy katonát. Hogy felébredtem, azon törtem a fejem, ki is lehetett vajon az a katona. Egy kissé az unokahúgom fiára emlékeztetett. Annak az unokahúgomnak a fiára, akinek emitt a szomszédban van a szőleje, a másik unokahúgomnak nincs gyereke. (Egyébként van még két unokafivérem és természetesen, fivéreim és nővéreim is.) Ez a fiú, a Gyurka, egy hete azt mondja nekem: — Matrka úr, tudja már, ki lopta el az óráját? Azt válaszoltam, hogy nem tudom. Gyurka úgy véli, hogy oz órámat senki se lopta el, hogy sose függött odakinn a verandán. A szobából tettem át a verandára s két hétig ott lógott. Aztán valaki kinyitotta a hanyagul bezárt ablakot s elvitte az órát. Könnyen elérhette kívülről, át se kellett másznia az ablakon. Ahelyett, hogy bebizonyítottam volna a fiúnak: téved, édesanyjának panaszkodtam. Nem érezte ki fia gúnyolódásából azt a méltatlant, amit én kiéreztem. Legszívesebben szót se vesztett volna az órára, már torkig volt vele. Ha az emberfia valaminek a mélyéig akar hatolni, szenilis vénembernek tartják. Gyurka szívesen hallgatta, ha a harcokról beszéltem, de nem volt szabad bölcselkedésekbe bocsátkoznom: tüstént elfogta az indulat. Őkelme a háborúból szebb következtetéseket vont volna le. őkelme okosabb lett volna. Tán még az órám eltulajdonítóját is megtalálná. Sikerült szüntelenül rosszat tennie. Jónéhányszor magam is fontolóra vettem, miképpen tehetnék valakinek rosszat, de sosem sikerült. Nem tudtam semmi alkalmasat kiagyalni. Szabotálni semmit se lehetett, az emberek kedvesek egymáshoz, nekem is mindent elnéznek. Senkinek sem árthatok úgy, mint a háborúban, amikor elég volt, ha a kávéba beleszórtam egy kiló sót és az egész ezred sós kávét ihatott. Az ember ilyen vágyainak csak a háborúban engedhet utat. Az ember árt az ellenségnek s övéinek nemkülönben. Mert ha tulajdon tábora gyenge, árt neki minden jótett — csak elodázza a vereséget, amelyet gyengeként megérdemel; az ember késlelteti a békét. Békeidőben már mi rosszat se lehet elkövetni. Mindent lelepleznek s megbüntetnek. Időnként olyan bolond álmom van, hogy valakinek jókora kárt okoztam és semmi bajom se történt. Váltakozva hiszek a rosszban és a jóban. Életemben már annyi jót tettem, hogy már szomszédaimat se köszöntöm szívesen. Tán csak nem gondolják, hogy minden nap, minden istenáldott nop ugyanúgy hajlandó vagyok őket üdvözölni! Hogy mindig ugyanúgy vélekedem róluk? Hogy mindig azt hiszem, nehéz az életük? Dehogy, szó sincs róla! Olykor már arro gondolok, hogy meg kellene nekik mondanom a magamét, de úgy...! Minden nap meg kell vámom, míg az autó áthalad az útkereszteződésen? Minden nap előnyt kell adnom a gépkocsinak? Egyszer már talán mégis tehetnék valamit ez ellen. S valaha sikerült is tennem egyet-mást, de az idén már nem. Nem keresek holmi kicsinyes alkalmat. Az embert elfárasztja, hogy ártson valakinek. S ha ártasz valakinek, segítesz rajta. Szeretnék állandó kapcsolatban állni valami gonosszal. Aránytalanul magas büntetéseket szabni ki! Bírónak kellene lennem. Izmokat metszettetnem és varratnom. Ügy, ahogy azt valaha a háborúban megtanulhattam volna — be kár, hogy nem igyekeztem! Most ezernyi nyavalya gyötör. Minden reggel elátkozom testem valamelyik izét. Az istennek se tudok kimúlni. Egyszer vizelni nem tudok, másszor a lábam zsibbad el. Átkozott feleségem, hamarább kellett meghalnia, mint nekem, nincs már senkim, akitől kívánhatnék valamit. Mór t« esztendeje szüntelenül kínoz valami, hol a lábam, hol a kezem, fogam, szemem, vagy torkom . . . A világ pedig egyre emberiesebbé válik. A világon minden jobbra fordul. Az emberek többet esznek, több a pénzük, az idejük, kevesebb aggodalom és gond gyötri őket. Csodálatos, hogy a világ egyre a jobb felé halad, mindegyre újabb változások, javítások, jobb utcai világítás, új tejcsarnok, narancsot az ember meg mór lépten-nyomon kap. Hót hová jutunk mindezzel a jósággal? A béke az ember jóságán alapul, ezért sosem szűnnek meg a háborúk. Béke idején túlságosan, szinte feleslegesen jók vagyunk egymáshoz, háborúban aztán ezt ki kell pótolnunk; háborúban minden gonoszság meg van engedve. A fiatalok mór magukévá tették a tudományos világnézetet. Tudják, miképp lehet felszámolni a háborúkat: elegendő, ha kezükbe veszik a béke ügyét. Elmélyül a humanizmus. A demokrácia egyre magasabb formákat ölt. Az egész kulturált világ humanisztikus, minoludni. Kitől .könyöröghetek ki egy szemernyi nyugalmat? (Igen, ha megsimo gatna az a kislány, aki tegnap az uno kahúgomnál járt. Micsoda bársonyos meleg teste van, ha hozzám bújna, meg szabadulnék egy csomó nyavalyámtól .. De a falusiak . . . megköveznének.) itt < vég. Azt hiszem, elhívom a halált. Lehe tetlen szüntelenül fogat csikorgatni. Édes, drága, harmatos hajú kislányom Kis órácskám. Gombold csak ki a blúzo dat, mutasd meg édes kis meljecskédet amely olyan, akár a himporos méh Ilyen mélységes, szépség híjával való béke ... Te vagy az egyetlen béke, hoz zád nem vonz a klerikális imperatívusz nem vonz sem a logika, sem a szükség Rudolf S

loboda den állam mindenkinek jót akar, segítenek a nyomorultakon, az analfabétákat megtanítják olvasni, hogy úrrá lehessenek a természeten. A kormányok megszüntetik a halálos ítéleteket, minden nagy festő eszménye humanisztikus. Az erkölcsi kategorikus imperatívusz minden olyan ember magától értetődő sajátjává válik, aki elvégzett vqlamilyen középiskolát. S ebben a helyzetben nyavalyáim egyre szaporodnak. Megszűntem öregedni és a halál karmai közé kerülök. A betegségektől már nem sikerül szabadulnom, már szorgoskodnak végzetemen. Szellemem elhasználódott, olyan nevetséges, mint holmi naiv gyermeki gondolkodási rendszer. A halál csak egyet akar: azt, hogy elhívjam. Míg nem hívom, nem formál jogot testemre, hellyel-közzel meghagyja ítélőképességem életes szigetecskéit. A halál vár, én azonban türelmes vagyok, semmi okát sem látom annak, hogy hívjam, Ez a nagy, mélységes béke kezdi átformálni romlottságomat, így aztán időnként utálom tulajdon múltamat, gyermekkoromat, amelyet rég elfelejtettem, anyámat, akit nem ismertem, cselekedeteimet, amelyekért sosem voltam felelős, szerelmeimet, akik sosem szerettek. Ha elismerem a jóság elvét, el kell ismernem az öregkor és a halál humanizmusát, ez pedig lehetetlen. Az életnek nincs számomra más elve, mint a háborús gépezet, az engedelmesség, pontosság, szigorú büntetés elve. Már nincs kihez közeledjem. Csak útjában állhatok, árthatok az embereknek. Kihasználom környezetem humanizmusát, bosszút állok minden apróságért és kellemetlenségért, amelyet bárki is okoz nekem. (Az óra ellopásával Gyurkát vádolhatom.) Jaj, de komiszul érzem magam. Mi az ördög gyötör abban az átkozott hasamban, legalább egy percre nem egyhülhetne fájdalmam? Szüntelenül nyavalyognom kell s időmet testem figyelésével vesztegetnem? Hallom ütőereim lüktetését, hallom minden mirigyemet, hallom tüdőmet és szívemet, s azt is, ahogy izületeim csikorognak . . . hogy is mosolyoghatnék?! S szeretném magam kiszerűség vagy az üzlet, csupán fójdalomtépte lelkem néhány egészséges helye bilincsel hozzád, az örök kifürkészhetetlenség; a te jóságod nyújtotta gyógyító ír egy pillanatra megenyhítené a nyomorult öregember rideg végzetét. Mi egyebet kíván a szív? , De a kislány a Gyurka kedvese. Kilyukasztom az óvszerét. Gyerekük születik. Kénytelen lesz a kislányt elvenni. Kilyukasztom bizony. Rosszat teszek vagy jót? Mindegy; tüstént ki kell lesnem egy olyan pillanatot, mint tegnap adódott és ki kell lyukasztanom az óvszert. Nem engedem meg, hogy valaki is bolondot tegyen a kislányból, eljátszogassák vele, aztán alkalomadtán otthagyja. Ha ugyan holnapig nem halok meg. Holnapig kitörhet a háború. Mindent elvinne az ördög. A fiatalok egymásra lövöldöznének, a gyermekek sírnának. Még elgondolni is szörnyű . . . igen, számotokra szörnyű, számomra egyszerű. Az emberi pszichével való manipulálásotok, páncélos-kiképzéstek, mindez egyetlen célt szolgálna: megcsonkítani a másikat. Szeretném látni az álnok gyülevésznépet, hogy gyötrődik, miképpen kínoznák egymást az egy osztálybeli testvérek, hogyan tennének tanúságot békés nevelésükről. Bebizonyosodnék, hogy a mélységes, szent béke nem nevelte az embereket magasabbrendű emberiességre, megmutatkoznék, mit halmozott fel a sátán az álnok, aljas, csaló és rabló szívekbe, az élvezethajhászók és tunyák szívébe, akik egészséges testükkel az üdülőközpontokban henyélnek s eljárnak a modern művészet kiállításaira, regényeket olvasnak és barátaik gyermekeit gyógyítják — az ellenség gyermekére fütyülni. Megmutatkoznék az öregek iránti szeretetetek, szociális vívmányaitok s ígéreteitek eredményei. Az emberek lopnának, gyilkolnának, erőszakoskodnának, hazudnának . . . Könnyű volt Krisztusnak felebarátait szeretni, mikor az akkori világban mindössze egy milliónyian voltak. De szeresse a mostani három milliárd embert! Könynyen lehetett a betegségeket gyógyítani, mikor a felnőtt emberek egészségesebbek voltak, mint o mai felnőttek — aki (LÖRINCZ GyULA RAJZA) fiatal korában nem bírta ki, nem nőtt fel . . . Minden fájdalomért fizetni fog kelleni, mindenütt sírás hangzik fel, az isten senkinek se fog eszébe jutni; ahogy én nem hívom segítségül az istent, nem hívja a háborúban gyötrődő emberiség sem. Hiábavalók lesznek a tisztaság megőrzésére tett kísérletek, szertefoszlik minden remény, a halál mindent és mindenkit elragad. A mélységes béke nem is adhat semmit. Remény most, remény aztán — mindig egyformán. Mi az én első szerelmem? Már semmit se szeretek. Csak egy kissé enyhülne a fájdalom a hasamban. Ki emlékezik meg rólam? Nővéreimnek vannak unokáik, azoknak eszébe se jutok. Azt se tudják, hogy Matrka vagyok. A nővéreim unokái számára bácsi vagyok. Halál, szabadíts meg a fájdalomtól. Legalább egy órányi egészséget! Aztán bocsásd rám örök csendedet. Valami már közeleg rejtjelzett üzenet formájában. Ozenet az energetika ama világából, ahol a szépség és béke születik. Az említett világgal való egyszer s mindenkorra megszakított összeköttetést csak a halál újítja fel, a források és őserő világától megfosztották az embert. A történelem tőrvetései és gyors folyása mindörökre kimerítette az emberiséget. Az extázisban érzékelt tiszta források már sosem válnak az emberiség hasznára. A sivár földeken szikkasztó szél kergetőzik. Az öröm tovatűnt, kinn álljak bosszút?! Száz esztendő alatt mi sem változott. És mégis — mennyi apróságot fedezett fel a szorgos műszaki szellem. Hívság és por, rozsda és rák, bánat és melankólia. Fájdalom nélkül mind csak képmutatás... á. . . és a hasfájás, amelytől az embernek még a nyaka is viszket. . . á, hogy felsóhajtanék ... viszsza kellene tartanom a lélegzetemet. Visszatartom . . . csak ne haljak meg . .. ne fulladjak meg. Némi reményem még maradt, hogy holnap reggel felöltözve kimegyek az udvarra és körültekintek. Ám már ma búcsút kellene vennem, most azonnal: ha nem gyötörne a fájdalom, nem búcsúzkodnék. És miért búcsúzkodjam holnap, ha jól fogom magam érezni? Ilyen fájdalmas halálra senki sem készül fel. Mindenki azt hiszi, hogy angyali karok fognak neki énekelni. Hogy a halál mélabús koszorút fon -a homloka köré. Én azonban nem békében halok meg, én ugyanolyan értelmetlenül halok meg, mint az agyonszurkált katona. Életem hetedrészét katonaként éltem át. Honnan sejthettem volna, hogy a béke ilyen szörnyűséges pontig jut? Kiért harcolok most? Halálom annak idején valamelyik fél hasznára válhatott volna. Kinek a hasznára válik most? A fájdalom csok a háborúban számít? Számítsátok be ezt a haldoklást is. Már nem kell megokolnom gyűlöletemet. Gyűlölöm hiteteket és szereteteteket, minden emberi kapcsolatotokat és azokat az eszközöket, amelyekkel megszépítitek az életet. Átkozottak legyenek szerveitek, átkozott legyen szexualitásotok, hiábavaló és fényűző értelmetek. Átkozott legyen az első boncolás és minden félfedezés, zsigereitek, csöveitek és visszacsatolásaitok, rflinden természetes és humánus, minden végrendelet és testamentum, minden kormány és hadsereg, forradalom és szent.. . Eladnám a lelkem az ördögnek is, csak ne erezzek semmit. Semmisíts már meg, halál. Lehelj rám. Hát kértem én a gyomromat? Ki adta testemet ezzel a nyomorúságos hassal? Ki merészelt nemzeni!? Legyen átkozott az elhatározása... Ó, jól van, rendben van, mindenkinek megbocsátok. Csak ne gyötrődjem már. Aki ellopta az órámat, most jöhetne. Jöhetne és meggyilkolhatna, rám szánhatná a kegyelemlövést. Már tudom, mire valók a gyilkosok. Megmentik az embert a fájdalomtól.. az ember egész életén át tanul . . . vagyont kellett volna harácsolnom és valamilyen mérget szereznem ... s lehet, hogy le is nyeltem valamilyen mérget. Hát lehetséges egyáltalán, hogy meghaljak? De hisz nem halhatok meg, nem tudom elképzelni, az ember nem hal meg. Mások meghaltak, de én nem halok meg. A rejtjelzett üzenet eltűnt szemem elől. Már babérkoszorút fonnak köré s az énekes madarak csicsereanek. Már ültetik a dohányt, ezt a aondolkodó növényt. Már közelea az örök béke, a fájdalom nélküli béke. A új. békés államban olyan nevetséges mesterség is van mint az órásmesterséq, de a katona is polqárrá válik és meatanul békéhen élni. Ki hallia mea kiáltásaimai?! Ó, galamb. Ennek is meg kellett jelennie — a béke ősrégi jelképének. Miiven enyhén jelentkezett a fájdalom, és miiven qonoszul végződik. A qyűlölettel kezHődött és a meqbocsátással ér véqet. Méa néhány ütést akartam adni, most oedig már magamra idézem o csaoást. Mennyire vágytam arra, hoqy leleplezzem a tolvajt, hogy magamhoz öleliem Gyurka kedvesét. . . már semmire se vágyom. Hisz már kiáltani se tudok. Nap, ments meg! A háború megacélozta jellememet abban az értelemben, hogy egész életemben gyűlöltem eqyes embereket s magam se tudtam, miért. Babos László fordítása