Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-02 / 212. szám, péntek

A férfi hiába próbálta, felderíteni, honnan és ki beszél hozzá. Ész­revett maga mellett egv hasadékot, dobta volna magát arra, amikor az előbb sima, lágy hang fele ittant. — Ne mozdulj I — Jk kurtán, élesen azt parancsolta: — OT^Jtözni. Aztán hozzátok be. A barlang viszonylag lakályos volt: vastag szénaréteg szolgált a sarokban fekhelyül, egy tűzhelyféle állt a bejá­rat mellett, két, különböző átmérőjű fatörzsből asztalt, padot eszkábáltak össze az egyik fal mentén. A tűz mel­lett fegyverek hevernek a földön. Sza­kállas, lágy arcú férfi lépkedett át raj­tuk. — jól van Péter — mondta. A férfi megismerte a hangját. — Tegyétek le. Ki küldött? — A megszállók ruháját hordja — kezdte a Péternek szólított, de a sza­kállas elhallgattatta. Közönyös, vagy inkább jóindulatú volt a hangja. Per­sze, ez lehet gúny ls. — Utánunk kémkedsz? Jobb, ha fe­lelsz. — Nem tudom, kik vagytok, hogyan kémkednék utánatok? — mondta visz­szautasítóan a férfi. A tűz perzselte az oldalát. Fáradt volt, reménytelen. — A magam dolgában járok. — Itt, a magad dolgában? — A sza­kállas nevetett, halkan, szinte elége­detten. — Ha szabad tudnom, mi az? — Ez rám tartozik. — Ekkor egy kés villant meg a szeme előtt, és a feje mögül egy hangot hallott. — És ha egy kicsit elnyiszáljuk a torkod, az meg ránk. De a szakállas jól kézben tartotta a csapatát, szólnia sem kellett, csak fel­nézett. A késsel fenyegetőző visszahú­zódott a fatörzs-asztalhoz, leült. A szakállas körüljárta a férfit, fi­gyelmesen nézegette. Közben beszélt, ugyanazon a kissé mesterséges lágy hangon, mint a sziklák között. — Szerencséd van, ma a születés­napomat ünnepeljük, ezért egy kissé szelídebb hangulatban vagyok. Ha teg­nap jössz, mostanra már csak annyi a gondunk, hogy hová kaparjunk el, ahol nem leszel belátható időn belül nagyon büdös. De ma jó hangulatban vagyok. Tekintettel a harmincadik születésna­pomra. Bár már ezt mondtam, ugye? — Gratuláljak? — kérdezte nyugod­tan a férfi. — Ne gúnyolódj. Nekünk itt fenn csak ilyen ünnepeink vannak. Ha nem ugrálsz, megnézem a sebed. Bár nem vagyok hivatásos orvos, nem szoktak panaszkodni a pácienseim. — Nem kell, nem veszélyes. — Te tudod — mondta udvariasan a szakállas. — Megkérhetnélek, hogy felelj néhány kérdésemre? — Nyomós indokaid vannak, hogy elvárd a feleletet — mutatott körbe a férfi. — Kérlek. A völgyből jöttem: nem tartozom a megszállókhoz, csak az ő ruhájukban menekültem. Az egész pén­zem az volt, amit elvettetek: ha csak erre volt szükségtek, akár meg ls öl­hettek már, vagy elengedhettek. Nem megyek vissza a völgybe, attól nem kell félnetek, hogy elárullak titeket, Túl drága árat fizetnék érte. — Kicsit szemtelen vagy, de azért megjárja — mondta a szakállas nyu­godtan. — És miért menekültél? — Ez az én dolgom. — Mégis csak ki kellene nyírni — mondta az asztal mellől az, aki az előbb a kését szedte elő. — Még mi­előtt telehazudja a fejünket. Nincs iga­zam? A szakállas nem nézett hátra, fel sem emelte a hangját. — Szögezzük le, tizedszer, de remé­lem, utoljára: a döntések rám tartoz­nak. , így állapodtunk meg, nem igaz? Ne ítéljetek, én sem akarok rendőrkéz­re kerülni. Szóval, valóban nem tudod kik vagyunk? Nem is sejted? A férfi Körülnézett, de inkább csak a válasz módját fontolgatta. — Sejtem. — Hallottál rólunk? — Valamit hallottam, de nem sokat Keveset hallani rólatok. — Ne hazudj, te — mondta dölyfö­sen, egy kissé mekegő hangú, nagy da­rab ember a kijáratnál. — Itt a völgy­ben mindenki tud rólunk. Mindenki minket emleget. — Azt hiszem — tűnődött nyugodtan a férfi —, ti is beleestetek abba a hi­bába, amibe a világtörténelem kezdete óta minden, a társadalom egészétől szükségszerűen elzárt, ellenálló csoport beleesett: kicsit túlbecsülitek, a maga­tok jelentőségét az emberek szemé­ben. Vigyázzatok, nehogy komolyan ve­gyétek, ami nem igaz; szerencsétlen­ségekhez vezet. — Ök komolyan vehetik — mondta halkan a szakállas —, sőt, komolyan ls kell venniük. Szükségünk van rá, ezzel könnyebben viselik el ezt az éle­tet. Nem olyan jajdekönnyű ám Itt él­ni, noha viszonylag biztonságban va­gyunk. Én meg úgy ís tudom, mi a helyzet és a terveket én készítem. A férfi egy pilanatra zavarba jött. — Lehet. Ezt az oldalát még nem gondoltam végig a dolognak. A szakállas hátrament a barlang sö­tétebb részébe: amikor visszajött, ke­nyeret, húst hozott. — Kicsit rágós, de azért megteszi. Egyél. Megmondhatnád, hogy miért me­nekülsz? A férfi sokáig rágta a falatot: lenyel­te, megvonta a vállát. — Megöltem közülük kettőt. — Mit csináltál? — hajolt előre ér­deklődve a szakállas. Kis hitetlenke­dés volt a hangjában. — Tegnapelőtt kinyírtam a körzeti parancsnokot és az adjunktusát, — tagolta lassan a férfi. A szakállas fel­állt, jól megnézte. Hátrakiáltott. — Simon, Máté, gyertek ide. Nézzé­tek meg jól. Gondolkozzatok. Te meg felelj: hol történt az eset? És hogyan csináltad? Tévedésének lehetősége, s ennek kö­vetkezményei elszomorították a férfi torkát. De aztán, mikor rájött, hogy semmiféle visszaút nincsen, hetyke lett és nemtörődöm. — Tegnapelőtt este, éjfél körül meg­öltem a századost, aki a körzet pa­rancsnoka volt. A patak hídjánál has­baszúrtam, mikor az adjutánsa bement a bokrok közé. Kiáltott, erre odarohant az adjutánsa, őt meg hátbaszúrtam. Most akár... Azt akarta mondani; most, akár ti is megcsinálhatjátok ve­lem, de nem bírta. — Nos, ezen tudunk segíteni. Van­nak bizonyos nyugati gyógyszerek ki­csit bonyolult a kezelésmódja, de biz­tos. Arról beszélj, mi a szándékod? Ho­vá indultál? — Két napja töprengek, hogy mit csináljak. Gondolom, azóta már rájöt­tek, mi történt: ők sem teljesen hülyék. — Köröznek, ez világos — bólintott a szakállas. — Talán, ha végigmennék, itt a hegy­ségen ... — Ehhez karaván szükséges: lovak, emberek, védelem. Van néhány banda idefenn, akik minden létező és jövő társadalomból kirekesztették már ma­gukat: előbb elvennék a pénzed, aztán kiszolgáltatnának a vérdíjért. Jó eset­ben elvágnák a torkodat azonnal. — Ezek szerint — nézett szinte vidá­man a férfi a szakállasra — nem na­gyon válogathatok. Vagy kint döglöm meg valahol, feltéve, ha elengedtek; vagy visszamegyek és akkor ... A szakállas nem nevetett vissza. — Van még más lehetőséged is — mondta kurtán, de nem jelölte meg, mire gondol. A férfi azért így ls meg­értette; elgondolkodott. — Hát igen, aligha választhatok Várkonyi Mihály: RÉG TORTENET — Aztán mit csináltál; — kérdezte a szakállas ridegen. — Elmenekültem. Mikor elindultam velük, már tudtam, hogy megcsiná­lom ... Levettem az adjutáns köpenyét, mert hűvös volt és mert úgy gondol­tam, így könnyebben menekülök. Ez a köpeny az, ami rajtam van. A szakállas bólintott, aztán a két másikra nézett. — Pontosan így történt. Az arcát nem láttuk — mondta Máté. A sza­kállas elküldte őket. — Ezért tetted? — varázsolta elő valahonnan a pénzköteget, amit a mo­tozáskor találtak a férfinál. — Életében nem látott ennyi pénzt az a... Ez a saját pénzem. Akkor vet­tem magamhoz, mikor elhatároztam, hogy megölöm őket. — Hát akkor? — A férfi nem vála­szolt, a szakállas leült, egy mozdulat­tal szembeparancsolta a férfit. — Tíz perccel megelőztél minket. Mi is rájuk vártunk, de te fürgébb voltál. Kicsit csodálkoztunk is. Miért csináltad? A férfi csak most könnyebbült meg előbbi félelmétől: sóhajtott. — Hosszú lenne elmondani. — Nagyon sok időnk van. — Ez me­gint csak utasítás volt. — Kérlek. Először is talán, mert... kiderült, hogy otthon felesége van. Ná­lunk vacsorázott, elszólta magát. — Beszélj, nem értem. — Nos, hát... a húgom gyereket vár. Tőle. Amióta csak van ez a dolog, azzal főzte őt is, az apámat is, hogy nehezen adják meg a házassági enge­délyt ... hát ezért. — Először ezért, rendben van. Az­tán? — Nincs aztán. — A szakállas nem szólt erre semmit. — Illetve van. Ml kereskedők vagyunk, kétszáz éve mar­hákkal foglalkozunk. Az apám jelentős összegeket áldozott azért, hogy fenn tudja tartani az üzletet. Engedélyek, a szükséges védelem és a többi. Teg­nap, vacsora közben a százados beje­lentette, hogy nem tudja biztosítani to­vább az engedélyünket. Állítólag fel­sőbb utasításra a riválisunk keresked­het csupán ebben a körzetben ... ami­ből annyi az igazság, hogy az többet tu­dott fizetni neki, mint mi. — Erről hallgass — mondta gyorsan és halkan a szakállas. — A fiúk nem nagyon imádják azokat, akik együttmű­ködnek a megszállókkal. És mit akarsz most csinálni? Figyelmeztetlek, hogy a sebed üszkösödni kezd. Legjobban ez győzött meg arról, hogy nem provoká­tor vagy. Sebesülten még elengedtek volna, talán meg is sebesítenek, hogy Jobban higyjünk neked: üszkös sebbel aligha. — Igen — felelt fáradtan a férfi —, észrevettem. Fázom ls állandóan. mást. Feltéve, hogy komolyan gondo­lod. — Nem szoktam játszani a szavaim­mal — mondta kissé visszautasítóan a szakállas. Most ő gondolkodott. — Azt hiszem, szükségünk is volna rád. — Igen. Ámbár ... legalább azt sze­retném tudni, mit vállalok. Ehhez, gon­dolom jogom van. — Természetesen. Bár azt hittem, már rájöttél. — Harcoltok az elnyomók ellen? Igen? — Minden elnyomás ellen — bólin­tott a szakállas. A férfi finoman el­mosolyodott, megrázta a fejét, mint aki nem jól hallotta. — Ügy érted: a megszállók ellen. — Minden zsarnokság ellen — mondta most már nyomatékosabban a szakállas. — A megszállók elleni harc csak a kezdet. Ha győzünk ellenük, én és az embereim ugyanolyan földönfutó nyomorultak maradhatunk, mint vol­tunk. Arról nem is beszélve, hogy akad­nának, akik visszahívnák a megszálló­kat, ellenünk. Mintahogy vannak, akik mindent megtesznek, hogy itt maradja­nak: ugyancsak ellenünk. — Értelek — próbált könnyed lenni a férfi, bár maga is érezte, hogy ez aligha sikerül neki. — Csakhogy elfe­lejtkezel egy apróságról. Szabad kér­deznem, mi az apád? — Acs — felelte a szakállas nyu­godtan. — Vándorló ácsmester. — Az enyém viszont nagykereskedő. — El kell hagynod az apádat és a tieidet, — mondta változatlan nyuga­lommal a szakállas. A férfi egy kicsit dühbe jött ettől. — Ki kényszeríthet engem erre? — Te magad kényszerítetted ma­gadat — válaszolta hűvösen a szakál­las. — A körzetparancsnok megölése a mi akciónk lett volna: figyelmezteté­sül, hogy vagyunk, reménykeltésül, hogy készülünk. Azáltal, hogy te ölted meg, akartad, nem akartad, részt vál­laltál a mi feladatunkból. — Van benne valami — ismerte be kényszeredetten a férfi. — Jó logikád van. — Ha nem lennél értelmes ember, nem győzködnélek — vont vállat a sza­kállas a dicséretre. — Remélem, hogy megérted: ráléptél egy útra. Amit tet­tél, az mindenféle megegyezést kizár a megszállókkal. Közénk tartozol: mi sem egyezünk meg velük. Ahogy mondtad: számodra nincs vagy-vagy. Ha életben akarsz maradni, vállalsz minket: a cél­jainkat. — Harcban minden zsarnokság el­len — mondta kissé kiábrándultan a férfi. — Hát, igen, lehet, hogy nem te­hetek mást? — Tehát — kérdezte a szakállas és felállt. A férfi is felállt: kicsit szisze­gett, de elhárította a másik segítő ajánlkozását. — Kérdezhetek valamit? — Tessék. — Miért van szükséged rám? Egy kezdő bérgyilkos lényegesen ügyesebb nálam. Sebesült is vagyok: és amint látod, kissé még kételkedő a magam szándékait illetően. A szakállas bólintott. — Elsősorban miattuk kellesz — in­tett barlang háta felé. — Látniuk kell, hogy nem vagyunk elszigetelve. Ahány­szor téged látnak majd, annyiszor jut eszükbe, hogy a városból jöttél, tehát, ott is vannak, akik rokonszenveznek az elveinkkel. Akik várnak ránk. Rájuk. Másodszor: szükség van a kétkedésed­re is. Kell valaki, aki erre is vállalko­zik. Aki elég értelmes erre. És vé­gül ... de ez mindegy. A férfi azonban könyörtelen volt. — Végül, mert ők kitűnően megvan­nak a maguk társaságában, azonban neked is kell a közösségben némi von­zást, kapcsolatot találnod, a parancs­nok-beosztott viszonyon kívül: ezt akar­tad mondani. — Értelmes vagy — mondta válasz helyett a szakállas — Hát akkor? A férfi halványan elmosolyodott. — Gondolom, az embereid eléggé zo­kon vennék, ha futni engednél, nem igaz? Talán még ellened is szegülné­nek. — Nem valószínű — töprengett a szakállas —, de azért meglehet. — Megegyeztünk. Nem baj, hogy nem nagyon lelkesedek? — Ne gúnyolódj — figyelmeztette a szakállas kurtán. — Majd megérted az igazságot és túlteszed magad az olyan véletleneken, mint a születés, meg a nevelés. Értelmes ember vagy: idő kérdése az egész. — Reméljük — mondta a férfi. — Akkor és most majd bemutatlak nekik. Holnap részt kell venned a be­avatási szertartáson. Ne húzd az or­rod emiatt, az ilyesmire nekik van szükségük, akik nem filozófiailag értet­ték meg, csak érzik az igazságot. — Rendben van. — Mi egymás között sem használjuk a valódi nevünket. Konspirációs okai vannak: ha elkapnának'vaTakit és áru­lóvá vernék, a családunk szenvedné meg, hogy itt vagyunk. — Megértettelek: helyes. — Engem, mert én vagyok a pa­rancsnok, általában Mesternek hívnak. Van másik nevem is: a Názáreti. Vá­lassz magadnak egy fedőnevet te is. Egy falu nevét, vagy egy városrészt... vagy, amit akarsz. A férfi eltűnődött, bólintott. — Hát, talán... Iskárióti. Jó lesz? -is— ">" K a j á r i Gyula KIHUNYT A LANG 19BC. VIII. 2. 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom