Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)
1968-07-26 / 205. szám, péntek
VIII Nacionalizmus, anocionaiizmus, internacionalizmus Nagyszerű alkalmunk van közös dolgaink rendezésére. A bizalom jegyében álltunk sorompóba s üdvözöltük a szabad sajtót, mely lehetővé teszi a problémák nyílt feltárását — tehát megoldását is. Sose járt úton indultunk el, és tudatában voltunk a veszélynek, hogy a demokratizálódás folyamatával visszaélhetnek a szocializmus ideológiai ellenfelei". Így rögzítette le ezt a CSKP akcióprogramja, s ugyancsak a CSKP akcióprogramjában található a következő kijelentés: „Hazánk feltételei között, a fejlődés jelenlegi szakaszában azonban érvényes az az elv, hogy a burzsoá ideológiával szemben az egész nép színe előtt, nyílt eszmei harcban győzhetünk." Az akcióprogramnak ugyanez a szakasza szól arról is, hogy fokozni kell az összes párttag és haladó dolgozó aktivitását valamennyi tájékoztató eszközben annak érdekében, hogy utat törjünk a szocializmus eszméinek, valamint a Nemzeti Front és az állam politikája számára. Március óta különös tapasztalatban volt részünk. Az ember szinte borzongva veszi tudomásul, hogy mindmáig kommunistának és internacionalistának vélt újságíró kollégája milyen szemérmetlenül veti le eddigi magatartását, s megfújja az acsarkodó, uszító, huhogó demagógia csatakürtjét. Az ember az első pillanatban nem tudja, mi történt tulajdonképpen. Talán az eddig elhallgatott, agyonhallgatott, . tabuizált kérdések felszínre kerülése okozza az arányok eltorzítását. Az emberek nem változtak, nem fordítottak köpönyeget, inkább pszichológiai vagy pszichopatológiai tünetről van szó: politikánk, magatartásunk tegnapi deformációja és egyoldalúsága most egy ellenkező előjelű egyoldalúságban való tobzódáshoz vezetett. Ha így van, akkor átmeneti, tiszavirágéletü tünetről van szó, vigasztalná magát az ember, csakhogy közben szinte halálos sebeket kapott, mert tőrdöfésnek, orvtámadásnak kénytelen minősíteni, ha egy sereg sajtóorgánum összehangolt zenekarként fújja ugyanazt a nőtát: Irredenták, Irredenták, irredenták! A bizalmatlanság, az arrogáns fölény és erő tudata szólalhatott meg így, ilyen leplezetlenül, magabiztosan és bűnbakot keresve. Ez a hang végzetesen az ötvenes évek elejére és közepére emlékeztet bennünket, mikor akármilyen ürügy jó volt arra, hogy főbenjáró vádakat koholjanak bizonyos körök, s megszervezték hozzá a sajtófullajtárok kétes hadát. Csakhogy ma 1968-at írunk s épp ezért olyan kétségbeejtő, vigasztalan ténynek kell elkönyvelnünk azt a körülményt, hogy ez épp manapság esett és eshetett meg, s kételyeinket még az sem oszlathatja el, hogy a jó érzésű Michal Chorvát, Laco Novomeský s mások nem tudtak egyetérteni e demagógia úgynevezett érveivel. Csakhogy mit érünk e néhány elszigetelt hang jóleső biztatásával, hiszen tudván tudjuk, hogy volt egy pillanat, mikor a mozgalom, mely épp a költő nevét tűzte zászlajára, úgy látszott, magára hagyta őt, s a szlovákiai írók konferenciáján a reálisan látó Alexander Matuška így volt kénytelen jellemezni a helyzetet: „A mór megtette kötelességét, a mór mehet." Jól tudjuk, hogy a felszabadult sajtóban az elszabadult tolnokok időszakonként rendkívül torz tükröt állítanak a valóságnak. Mondhatjuk és állíthatjuk ezt nyugodt szívvel, mert benne élünk ebben a valóságban, s tudjuk nem olyan vigasztalan, mint annak tükörképe. Am mit mondjon az, aki a kívülálló szemével, s csak ennek a sajtónak a tükrében szemlélheti azokat a folyamatokat, amelyek társadalmunkban végbemennek, különösen akkor, ha tényleges aggodalom hatja át egész lényét, mert felelősséget érez a szocializmus sorsáért. Aki aggódik, az természetesen az aggasztó jelenségeket figyeli elsősorban, s így — és csakis így érthető, hogy a varsói értekezlet résztvevőinek levelében ilyen sorokra bukkanunk: „A szocializmus ellen törő és revizionista erők kezükbe kaparintották a sajtót, a rádiót és a televíziót. Ezeket az eszközöket a kommunista párt elleni támadás, a munkásosztály és valamennyi dolgozó félrevezetése, a féktelen szocializmusellenes demagógia szószékévé változtatták, felhasználták a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a többi szocialista ország közötti baráti kapcsolatok aláásására." Mi tudjuk, hogy a CSKP KB elnöksége másképp értékelte a sajtót és a helyzetet, s azt is tudjuk, hogy joga volt ehhez, mert a helyzet ismeretében tette. Szabad sajtónk nem ad okot olyan egyértelmű következtetésre, mint ahogy a levélben találjuk. A negatív és patologikus tünetek egyoldalú fölmérése csak egyoldalú következtetésre vezethet. Ennek ellenére úgy vélem, itt az ideje, hogy elgondolkodjunk saját tevékenységünk és állapotunk felett. Egy bizonyos, nem az új sajtótörvény alapján intézményesített sajtószabadságot kell hibáztatni, hanem azt a felelőtlen magatartást, mely nem vette tudomásul a párt akcióprogramjának alapvető követelményét, hogy: „ ... fokozni kell a kiadóvállalatok, a főszerkesztők, az összes párttag és haladó dolgozók aktivitását és felelősségét valamennyi tájékoztatási eszközben"... Sajtónkat s a többi tájékoztatást eszközt nem revizionisták kaparintották meg. Többnyire ugyanazok az emberek ülnek a szerkesztőségi íróasztalok mögött, mint Január előtt. A sajtószabadság viszonyai között eddig kénytelenül leplezett gondolataik és indulataik is napvilágot látnak. Ebből ered az aránytorzltás és a valóságéirajzolás elsődleges hulláma. Ha ez Így van, akkor ezt a növekedés és a belső felszabadulás gyermekbetegségeként kell elkönyvelni. Ám ezzel az állapottal nem elégedhetünk meg. A gyermekbetegséget nem lehet állandó állapotként elfogadni, s még kevésbé lehet eltűrni azt az állapotot, hogy a sajtó ne szálljon vitába a valóban ellenséges és téves nézetekkel, mert ezt már nem feltétlenül gyermekbetegségnek, vagy a sajtószabadságból eredő megittasodásnak nézik az emberek. Nem tekintik annak saját olvasói sem, s ezt eléggé gyakran éles hangú levelekben és tiltakozásokban adták tudomásukra a szerkesztőségeknek, olyanynyira — hogy a különféle feszültségekért magát a sajtót okolták. Ha a saját valóságukban élő emberek így látják olykor a helyzetet, annál inkább így látják a kívülálló megfigyelők, s ezen nem segít az sem, ha szuverenitásunkat védelmezve vitába szállunk rigorózus ítéletük kel. A sajtó dolgozói egyetlen módon járulhatnak hozzá ténylegesen szuverenitásunk megvédéséhez, hogy mindennapi gyakorlatukban külön parancsolat nélkül, saját kommunista világnézetükhöz igazodva mérlegelik a napi eseményeket, ha ténylegesen kiállnak a párt határozataiért, akcióprogramjáért, s annak megvalósítását sürgetik. Minden mellébeszélés, minden meddő vita, melynek nem az álláspontok tisztázása és a helyes cselekvésre való ösztönzés a célja, végzetes félreértésekre adhat okot. Sajtószabadságunk, a január óta létrejött állapotok, kilátásaink, mindez túlságosan fiatal ahhoz, hogy végzetes félreértések áldozatául essen. Épp azért jól jön minden figyelmeztetés, különösen akkor, ha barátaink figyelmeztetnek arra, hogy ideje a dolgokat helyes mederbe terelni. Nem tudom, és nem is akarom elhinni, hogy a varsói levél, bár következtetései egy-1 részt félreértések következményei, egy „Informbüro 1968"ként jelzett címkével intézhető el, El kell fogadnunk, hogy va-. lóban az internacionalista fele/ lősségtudat és aggodalom szülte, mintahogy a CSKP KB el-< nökségének levelét a helyzet / és a valóság ismerete ihlette. ^ Országon belül is csak a nemzetek és nemzetiségek önkéntességén és egyetértésén alapuló erkölcspolitikai egység oldhatja meg az elmúlt korszakból eredő válságot. Külpolitikai viszonylatban, főleg a szocialista testvérországokhoz fűződő viszonylatunkban sem hanyagolhatjuk el az internacionalizmus alapvető elvét, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy csak a szocialista világ országaival való egyetértésben építhetjük saját jövőnket. A felkínált, kétoldali tárgyalások a legjobb alkalom arra, hogy tisztázzunk minden félreértést. BABI TIBOR KOTAI ERNŐ: T 0 P A R T V. MAJAKOVSZKIJ: Egyetemes válasz (A napokban emlékeztünk V. Majakoszkii születésének 75. évfordulójára. Ebből az alkalomból közöljük az alábbi verset.) A jegyzékzápor förgeteges, sok szónak az alja sok: ónt lármájukra egyetemes választ javasolok. Ha belénk köt ez vagy az a pimasz, hogy háborúba rántson, a gaz, feleletünk mindig legyen a Nemi De ha, akár bicskanyitó ügyben, tárgyalni hív a szó, feleletünk mindig legyen: Igenl Ha ránk reccsen valamely hatalom s ultimátum-riadalom, feleletem: Nem: De ha, nem ígérve szörnyű vészt, becsület kér kártérítést, feleletem mindig: Igenl Ha ravasz pénz, hálózza be a munkást, trükk vagy mifene. TOMPA MIHÁLY: feleletem: Nem! De ha erszényt nyit s kölcsönösen forgalmat ajánl a kereskedelem, feleletem mindig: Igen! Ha olyasmibe ütnék orrukat, hogy kire csukódjék s kire nem, lakat, feleletem: Nem! De ha kérik, szívből, egyszerűen: „Tökfilkó volt, — mentse kegyelem!..." feleletem mindig: Igen! Curzon, Poincaré s mind, aki még úgy öntőd a jegyzékek özönét, mielőtt tollad új tintába téved, olvasd el — a versikémet! Szabó Lőrinc fordítása (1923) Forr a viiag (A napokban lesz száz éve, hogy meghalt Tompa Mihály/ Forr a világ, forr, mint a tenger. Amelyet a vész ostromol; Küzd a hajós, hogy partra kössön; S nem tudja, mint? nem tudja, hol? lm, itt tátong az éhes örvény. Ott bősz habok torlása van ... Forr a világ, forr, mint a tenger. Izgalmasan, borzalmasan. S mi járunk bátran, csüggedetlen. Ez ingatag, vészes mezőn. Ezer szem függ a messzeségen. Ezer kéz nyom az evezőn. Hajónk nyugodtan állt sokáig, Vagy kémkedett a part körül; A mélyre most, isten nevében I Vagy révbe jut, vagy elmerül. Meg-megkerestük jó tanácsért A büszke észt, a tudományt; De óva-intve tett sugalma Vont jobbra, balra egyaránt. Magunk gyújtsunk-e fényt, vagy várjunk. Míg jő a lassú virradat? Kérdők nagyhírű bölcseinket; De nyelvök ínyökhöz ragadt. S míg nincs határ, irány, vagy ösvény. Mit a bölcsesség ujja húz, Tűzoszlopként, a titkos ösztön, Az érzelem lett kalauz, Mely nem merül mély számításba, S tán a magast nem éri fel, De annyi szívet lángra lobbant. És arra int, hogy menni kell I S megyünk, megyünk! hozzánk az élet S halál nem volt még ily közel. Tudjuk, hogy vész van a villámban, Mely útainkra fényt lövel... Szellőt, orkánt felfog vitorlánk. Arcunk fagyott, szívünk repes, E lenni-vágyó a veszni-kész nép Oly szép, nagy és rettenetes! S ha a viharban tépve, rontva. Elérjük majd a kikötőt, Es a mienk leend örökre Az ígéret szerinti föld, S mely tétlenül szemlélte harcunk. Hévvel jön a világ felénk: Némán esünk egymás nyakába S megborzadunk, hogy mit merénk ... S ha tán mindez hiába lészen, A könny s a vér s az áldozat; Akkor, ha győző is legyőzött Az ítéletben számot ad; Történetünk megrendítő lész. Mint a sír-irat a kövön: Ezek a sorssal birkózónak. Örök dicsőség nevökön! (1861)