Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-09 / 158. szám, vasárnap

tetni a jót o rossztól — teszi hozzá a maga módjón Sudák. A Komárombon készült hajó — szimbólum. Jókai városában jártam a minap, és azóta nagy kedvem van azt hinni, hogy az itt készült hajók — modernkori Noé-bárkák, amelyeken — a bibliai történettől eltérően — nem az állatvilágot kell megmenteni, hanem az emberi józanságot, a barátságot, az ötvenéves együttélés gyümölcsét. Kissé minden párhuzam és minden szimbólum sántít. Talán attól, hogy: ahány ember, annyiképpen értelmezi a jelképet. Sérelmek Vitázni különféleképpen lehet. Akadémiai szinten és kocsmában, a parlamentáris demokrácia betartásával és hordószónokként. Tessék, egy kocsmai vita jelszavai: Egy dél-szlovákiai kisváros sörözőjében voltam fültanúja: — A magyarok? Csellel elrabolták tőlünk Svätopluk birodalmát . . . Amire az illető vitatársa — egy mokány magyar — rákontrázott: — Negyvenhatban deportáltak bennünket... Ez a mondat is megtalálta a párját: — ... mert irredenták vagytok! Alig negyedóra múlva már illemhelyek falára kívánkozó mondatok röpködtek a levegőben. Én pedig magam elé képzeltem a földgömböt és azt kérdeztem: vajon Európában van Dél-Szlovákia? Mert az még csak hagyján, | hogy borgőzös fejjel az emberek légből kapott „érveket" vagdosnak egymás fejéhez, de az már nehezen érthető, hogy jónevű újságok publicistái is bekapcsolódtak a hecckampánynak is silány, polémiának semmiképpen sem nevezhető nemzetiségi uszításba. A vasmunkás véleménye Az öreg hajószerelő ma is úgy dolgozik, mint tíz, húsz, harmincöt esztendeje. És nagyjából ugyanazokkal a munkatársakkal. Kalapáccsal, hegesztőpákával a kezében alapos munkát végez. A hajóépítés — nem gyerekjáték. Viszont a nemzetek egymáshoz való viszonya — az sem gyerekjáték. Az öreg hajószerelő így szólt hozzám: — Menj el, barátom a Skultéty-brigádhoz. Ök már néhányszor — és nemcsak mostanában, .hanem régebben is — letették a 3arast. Megmutatták, hogyan kell ""embernek lenni Délen. Valahogy mindig ilyennek képzeltem a munkások országának emberét. A Skultéty-brigód — harminc ember. A részleg mestere magyar, a brigádvezető született szlovák. Klobucsnyík István hajószerelő — magyar ember. — A tizenhat év alatt — amióta itt dolgozik — a brigódv%zetővel volt-e komoly összetűzése? — Volt. — Haragszik még ró? A hojószerelő — úgy látszik az egykori összetűzés nem is hagyott benne oly túlságosan mély nyomokat — mosolyog. — Utólag kiderült, Skultétynak volt igaza. Skultéty nemcsak jó munkatárs, hanem jó haver is. Ügy történt a dolog, hogy ötvenháromban tapasztalatlan falusi legényként kerültem a gyárba. Százával dolgozott itt akkor hozzám hasonló, parasztból lett hajóépítő. A szakmához nem sokat konyítottunk, a gyárnak nem Sok öröme tellett bennünk. És a magamfajták sem voltak túlságosan boldogok, hiszen kontármun^káért a borítékba sem tettek túl sokat. Én ráadásul még meg is nősültem, házépítésbe kezdtem. Gondom — az igen sok volt, a házépítéshez szükséges pénz — annál kevesebb. Fizikailag is ki voltam merülve. Észrevette ezt rajtam a brigádvezető és azt mondta: „Pista, beléd csak hálni jár a lélek." Előbb azt hittem, rosszakaratúan mondja, így — összevesztünk. <— Ha örökké segédmunkás maradsz, a kereseted sem növekszik — mondta Skultéjy, amin elgondolkoztam. És rövidesen beiratkoztam egy továbbképző tanfolyamra, amit el is végeztem. Azóta is minden alkalmat megragadok a továbbtanulásra. Ez a mi „ellentétünk" hiteles története. Azóta is igen jó barátok vagyunk. — Pista pedig ma a brigád egyik támasza. Igen jól megtanulta a hajóépítést — mondja a brigádvezető. Ján Sudák, a „harmadik elem" képviselője,, is közbeszólt. Családapa már, de kamaszosan, tréfálkozva mondja: — Hát ha éppen tudni akarja, én „csabai vagyok". De látszik ez rajtam? Nem látszik! Az viszont nagyon is szembetűnő, ha a munkáját valaki rosszul végzi, ha társai rovásóra lóg. Nálunk csak az ilyen ember kap letolást. Ha magyar, ha szlovák, számunkra az az ilyen esetben teljesen mindegy. Skultéty erre csak legyint. Valahogy így: „Hát még ezt is magyarázni kell?" — Az persze megtörténhet — mondja —, hogy ha a jó munkát számonkérő brigádvezető történetesen magyar, a lógós pedig véletlenül szlovák — vagy fordítva ->- a „sértett" fél nemzetiségi kérdést csinál az ügyből. — Csakhogy bennünket, melósokat, nem lehet átejteni. Mi igen jól meg tudjuk különbözA brigád munkahelyén a hqszadik század emberéhez méltó a hangulat. Az egyik szerelő viszont azt mondja: — Azért az élet — különösen a gyár kapuin kívül — enyhén szólva mégsem úrnapi körmenet. Senki se gondolja, hogy például az egyén és a hivatalok között nem akad konfliktus. Említsek néhányat? Például: Az anyám idősebb korú, szlovákul ő már sohasem tanul meg. A címére érkező hivatalos nyomtatványok miért ne lehetnének kétnyelvűek? Kezembe került a minap egy irat oz első köztársaságból. Két nyelven íródott. Véleményem szerint az ilyen apróság is a demokrácia egyik eleme. Azt tartom, hogy a szocialista köztársaság sem mérheti szűkmarkúbban a demokráciát, mint a burzsoá republika. A beszélgetés résztvevői erre a> kijelentésre nemzetiségre való tekintet nélkül bólintanak. Egyikük megjegyzi: — Okosan beszélsz, szakikám. Csakhogy minden szónak lehet párját találni. Ezúttal Skultéty, a brigádvezető találta meg. — Az apró-cseprő, a „másik" fél számára jelentéktelennek tűnő problémák is megkeserítik néha az ember életét. Egy példa: Ekelen az én családom az egyetlen szlovák família. Jómagam — mert fiatal vagyok — úgy-ahogy már megtanultam magyarul. Az édesanyám azonban idős aszszony, csak a háború után költözött le Délre. Ö már nehezen ért szót a magyar nyelvű szomszédokkal. Igy rosszul esik neki, ha a helyi hangszóró az őt is érintő dolgokat a lakossággal csak magyar nyelven közli. — Véleménye szerint, helyes megoldás mi lenne? — A demokráciába az is beletartozik, hogy ha egy faluban négy-öt különféle nemzetiség él, — akárcsak egy család is — akkor a hangszóró négy-öt különféle nyelven tájékoztassa a lakosságot. Persze ezt az elvet nemcsak a szlovákok szempontjából kell igazságosan érvényesíteni. A községi tisztviselőket azért fizetjük, hogy azok szükség esetén ilyen munkát is végezzenek. Tudja, az emberek — magyar, szlovák, cseh egyaránt — kényesek az ilyen dolgokra. És rendkívül érzékenyek. A körülöttünk állók újra csak azt mondták: — Okosan beszél a brigadéros. * • * Mielőtt a riportot megírtam volna, elbeszélgettem a Komáromban tapasztalt dolgokról egy újságíró kollégával. — Ügy beszélsz, barátom — mondotta — mintha Délen a helyzet ideális lenne. Olvasd csak el az újságokat és meggyőződhetsz róla: a helyzet egyáltalában nem rózsás. Mit mondhattam volna erre mást, mint a következőt: — Ne sajnáld a fáradságot, látogass meg néhány, a Skultétybrigódhoz hasonló munkacsoportot. Úgy vélem, hogy a hajóépítők igazsága mégiscsak nagyobb darab igazság, mint a hordószónokoké. n 968 9. A miniszter javaslatai A Komáromban készült hajó — szimbólum. Modernkori Noé bárkája, ahol a holnap számára átmentik az emberséget, a józanságot. TÓTH MIHÁLY Klobucsnyík István a najogyarban lelt szakember. Szlovákok, magyarok egyaránt segítségére voltak ebben. Számára a nemzetiségi kérdés megoldása nem elméleti probléma. Készül a bajú, a nemzetek együttélésének jelképe. \ JT0TH MIHÁLY felvételei) (Folytatás az 1. oldalról.) sa, mint valóra váltásuk. Ugyanakkor azonban azt is tudjuk, hogy fogadkozásokkal ma már nem sokra mennénk ígéretek helyett tettekre van szükség. — Mindezeknek a szem előtt tartásával kijelenthetem, hogy a fogyatékosságok kiküszöbölhetők és orvosolhatók. Nem egyszerre ugyan, mert ez máról holnapra lehetetlen volna, de fokozatosan. Igy pl. a törvény által is biztosított szabad orvosválasztásról még mindig sok szó esik. Nyilván azért, mert gyakorlati megoldása nem elégíti ki az igényeket. • Hol a hiba? Véleményem szerint ott, hogy a törvény nincs tekintettel a szabad orvosválasztást elősegítő anyagi szempontokra. A szabad orvosválasztás szerintem ugyan aligha mondható alapvető fontosságú kérdésnek, mégis lényegesnek tartom, mert kétségtelen, hogy a gyógykezelés sikerének egyik feltétele a beteg és kezelőorvosa közötti kölcsönös bizalom. A legégetőbb problémák közé tartozik pl. az egészségügyi munkahelyek (kórházak és ambulanciák) többnyire elavult felszerelése és berendezése, sokszor olyan meg nem felelő épületekben, melyek nemcsak az orvosok és az egészségügyi személyzet munkáját nehezítik meg, vagy teszik jóformán- lehetetlenné, hanem nyomasztóan hatnak a betegek lelkiállapotára is. — Az egészségügy akcióprogramja ezekkel a problémákkal ugyanúgy foglalkozik (bár a megoldás módjáról, tekintettel arra, hogy javaslatainak egykét kivételtől eltekintve még nem öltöttek konkrét formát — egyelőre még nem beszélhetek), mint mondjuk azzal, hogy megszüntesse a téves felfogást, mely szerint a gyógykezelést sokan a lakosságnak nyújtandó többi szolgáltatáshoz hasonlítják. Ez a minősítés helytelen és igazságtalan. Lebecsüli mind az egészségügyet, mind az orvosok rendkívüli, felelősségteljes munkáját. — Szerintem ezzel magyarázható a gazdasági szerveknek az egészségüggyel szemben tanúsított szűkkeblűsége is. A törvényes intézkedések értelmében nyújtandó anyagi hozzájárulásaikat ezért igyekeznek a minimumra csökkenteni. Nyilván nem értették meg, milyen életbevágóan fontos célt szolgálnak juttatásaik valamennyiünk érdekében. • Egészségügyünk külföldön is elismert magas színvonaláról már beszéltünk. Ez minden bizonnyal kitűnő orvosaink érdeme ... Természetesen. Am ne feledjük, hogy puszta kézzel — ismét a korszerű berendezések és gépek hiányára gondolok — a legjobb orvos sem tud csodát tenni. Márpedig köztudomású, hogy az orvostudomány mai fejlődésével a világban enélkül lehetetlen lépést tartani. • Értesüléseink szerint kevés nálunk az orvos. Igaz ez? — Ha ezzel a megállapítással megelégednénk, úgy ahogyan mondja, akkor eléggé pontatlanul vázolnánk a tényleges helyzetet. A segédszemélyzetben valóban nem bővelkedünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenütt az országban orvoshiány van. Hiszen számuk már 1965-ben 29 150-re, 1967-ben pedig 31 571-re rúgott, ami azt jelenti, hogy egy-egy orvosra csupán 454 lakos jut. Ennek a rendkívül kedvező helyzetnek köszönhetjük, hogy világviszonylatban ezen a téren a harmadik helyre kerültünk. — De sokszor csal a látszat, mert más kérdés az orvosok elosztása az országban, ezzel már nem lehetünk oly elégedettek. Vannak ugyanis járásaink, ahol 4000 lakosra jut egy-egy orvos. Mondanom sem kell, hogy ez az arány nem megnyugtató. Ilyen esetben aligha várhatunk az orvostól lelkiismeretes munkát, és nem csoda, ha sok esetben összeroppan kötelességeinek súlya alatt. — A legnagyobb baj tehát, amint azt az elmondottakból ls megítélhetjük, a rossz munkaszervezés. Ez abban is riiegnyiU vánul, hogy az orvosokra a gyógykezelésen kívül egyéb kötelességek is hárulnak. A munkabeosztás ellenőrzése és a többi adminisztrációs teendők intézése — eltekintve attól, hogy erre a célra olcsóbb munkaerők is megfelelnének — naponta több órát vesz igénybe. Érthetetlen, miért kívánunk ráadásul még ilyen időrabló teljesítményeket azoktól, akiktől jogosan csak azt várhatnánk el, hogy visszaadják betegeik egészségét, s ennek az érdekében állandóan továbbképezzék magukat. — Ez utóbbi egyike a legfontosabb követelményeinknek, hiszen a jó orvosnak feltétlenül haladnia kell a korral, tudnia kell, mi történik a világban, milyen új módszerekkel gyógyítának. Am mégis szép számban vannak azok, akik a kimerítő napi hajsza után nem is gondolhatnak a tanulásra ... • Mi következik mindebből? — Az, hogy az orvosokat is embernek kell tekintenünk, nem pedig gépeknek. Emellett nem szabad elfelejtenünk, hogy a legtökéletesebb gép is kíméletes * bánásmódot igényel, ha nem akarjuk, hogy elromoljon vagy idő előtt tönkre menjen. Az orvosok munkája valamenynyiünk számára felbecsülhetetlen érték, s ezért olyan társadalmi pozíciót kell biztosítanunk nekik, amilyen megilleti őket s amilyet a fejlett államokban ma már kivétel nélkül minden orvos betölt. • Az akcióprogram szerint melyek az egészségügyben a legsürgősebb teendők? — Több feladatról, mint pl. az orvos és a páciens közötti kölcsönös bizalom helyreállításáról, vagy az egészségügyi berendezések megfelelő kibővítéséről, a munkahelyek korszerűsítéséről már beszéltünk. Mindehhez pénz kell, sok, nagyon sok pénz, hiszen csupán a beruházások óriási anyagi eszközöket emésztenek fel. A probléma: honnan, miből merítsünk a legszükségesebbekre, hogy megszűnjenek a panaszok és biztosítsuk az általános elégedettséget, vagyis, hogy a mostanában oly gyakran használt, divatossá vált kifejezéssel éljek: rehabilitáljuk egészségügyünket? — Fogas kérdés, annyi bizonyos, de szerintem nem megoldhatatlan. A különféle takarékoskodás! intézkedéseken kívül több javaslatom is van, melyek közül legalább az egyik jóváhagyása lényeges javulást jelentene. Egészségügyünk költségvetése az 1968. évre 9,5 milliárdot tesz ki. Számításaink szerint ez az összeg tetemesen növelhető volna, ha ... — Mindenekelőtt a munkabérekből rendszeresen levonásra kerülő összeg körül kellene rendet teremteni. A béradóból, mely úgy tudom a levont öszszegnek kb. a felét teszi, (a másik felét az úgynevezelt társadalombiztosítási illetékre fordítják, és ennek egy részéből fedezik a mi költségvetésünket) többet kellene juttatni az egészségügynek, s ezt a vállalatok hozzájárulásával, illetve állami dotációkkal lehetne tetézni. Ez volna az egyik megoldás, mely magában véve is — azt hiszem — kielégítő eredménnyel járhatna. De szerintem nem kétséges, hogy polgáraink a további megoldásba is beletörődnének, mely abban állna, hogy az egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos költségek egy részét — a nyugdíjasok kivételével a betegek viselnék. Ha pedig ez a javaslat nem volna megvalósítható, jelentős segítségnek tartanám, ha legalább a kórházi ellátásért fizetnének a páciensek. — Mindkét javaslatom célja, egészségügyünk színvonalának emelése. Ez azonban, bármenynyire érdeke is valamennyiünknek, az egyéneknek éppen úgy, mint népgazdaságunknak, hiszen a munkaerők reprodukálásáról van szó, áldozatok nélkül elképzelhetetlen. Merem állítani, hogy ha polgárainknak megmagyarázzuk a helyzetet, megértéssel és jóindulattal segítségünkre lesznek. KARDOS MARTA