Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-01 / 150. szám, szombat

KEVESEBB A BONYODALOM HA EGÉSZSÉGES AZ ÉLETSZEMLÉLET V

egyes érzelmekkel indultam el Szlovákia fővárosából az ország legkeletibb csücskébe. Ünnepnapon a megújhodást, a demokratizálódási folyamatot ki-belélegző fővárosból belecseppentem a keletszlovákiai síkságot lakó emberek életébe. Ott, a nagyobb részben mezőgazdaságban tevékenykedő emberek között ugyan milyen a hangulat? Hogyan értelmezik a demokratizálódást, illetve a párt akcióprogramjának teljesítését? Már az útmenti földek képe kezdte a válaszadást. Ha a fiatalok lelkesedésétől nem is volt olyan hangos a határ, mint néha a bratislavai utcák, azért egyik-másik répatáblában százötven-kétszáz ember is hajladozott. Sokan, — bizonyára nem a fiatalabbak, — térdenállva irtották a gyomot, egyelték a répát. Ki gyorsabban, ki lassabban, de valamennyien gondosan, mert a hektárhozam szerint kapják majd az elszámomolást. A Bodrogközben, a vékei határban megálltunk a szorgoskodó szövetkezetiek mellett. A répát, burgonyát és kukoricát már megkapálták, akkor éppen a dohányt ültették, mások a kertészetben, a szőlőben vagy a háztájiban végezték az időszerű munkákat. Tóth István elnök ezt egy szuszra mondta el, érzékeltetve, hogy erről nem érdemes beszélni, az ő igyekezetük mindennapi, természetes. — Inkább azt szeretném tudni, hogy arrafelé ml az újság, — kérdezte és kíváncsian fordult felém. — Ott is hansonló a szárazság, mint erre. Egyébként a Csallóközben és a Mátyusföldön is hasonlóképpen állnak a munkákkal, mint a Bodrogközben. — Nem erre gondoltam, hanem a politikára, a demokratizálódásra, egyáltalán az emberek hangulatára. Mostanában annyi mindent beszélnek, és az újságokban Is sok olyasmit olvashat az ember, ami megörvendeztet, de olyat is, ami nyugtalanít. — Például? — Hogy mi tetszik? Leginkább talán az, amit a7 akcióprogramból már részletesebben is magyaráznak az újságok. Gondolok itt a nyugdíj és a családi pótlék rendezésére, meg sok olyasmire, ami a falusi embert is érinti. Például a falu és a mezőgazdaság fejlesztése. Szabadabb kéz a beruházások eszközlésében. Inkább kevesebb, de jobb gépek. Társulás, amelyben egyenrangú partnerként szereplünk. Szünetet tartott, nem zavartam, hiszen láthattam, hogy még folytatni akarja. — őszintén szólva, nekem az tetszik a legjobban, hogy a környékünk dolgozói nem bonyolódtak annyira bele a megújhodási folyamatba, mint például a városi értelmiség egy része, már ahogy az újságokban közölt cikkekből és idézetekből erre a tényre következtetni lehet. Nálunk — szerintem — nagyon egészséges életszemlélet uralkodik. Nagyon egyszerű ez az egész. Tudatában vagyunk annak, hogy nekünk csak azért fizetnek, amit megtermeltünk. Látja, — mondta és a széles határra mutatott, — a mi szövetkezeti tagjaink így politizálnak. Meg úgy, hogy most is tízliteres a napi tejhozam tehenenként. Higgye el, az ilyen politikában kevesebb a bonyodalom. Olyan őszintén mondta, hogy elhittem. Nem esett nehezemre elhinni. De furdalt a kíváncsiság, mi az ebben a megújhodási folyamatban, ami Tóth István elnököt nyugtalanítja. Csak föl kellett eleveníteni a kérdést, máris kész volt a válaszszal. — Nekem nem tetszik, hogy az újságok annyit fecsegnek a nemzetiségi kérdésről. Nem azért, mert az emberek gyakran munkaközben is előszedik az újságot. Az az ő dolguk. Itt mindenki teljesítményre dolgozik, s láthatja, hogy a termeléssel nincs is semmi baj. De ez a sok beszéd megzavarhatja az emberek fejét. És ha sokáig így lesz, az a munka rovására mehet. Pedig látni kellene, hogy a mindennapi kenyeret sem a nacionalizmussal, sem a folyamatban levő demokratizálódással nem lehet helyettesíteni. A

nnyira belemelegedett a mondanivalóba, hogy jobbnak láttam egyelőre többet nem kérdezni. De kérdezés nélkül sem fért meg benne a vélemény. — Az embereknek a biztonságérzet úgy kell, mint a falat kenyér. A földművelő soha nem tudott csupán egyik napról a másikra élni. Távlat kell neki. Mi például most is biztosan tudjuk, hogy a jelenlegi 15 hektárról 1970-ig 60 hektárra bővítjük a szőlőtermő területet. Mert ha a környéken nem épül gyár, magunknak kell a munkalehetőségről gondoskodni. Még nagyobb terveink is vannak. Öntözés nélkül elképzelhetetlen a belterjesség fokozása. Ha Bolytól Körtvélyesig kitisztítjuk a Ticcét, abban legalább másfél millió köbméter vizet tárolhatunk. A kelet-szlovákiai vízrendszer megépítésére nincs mit várnunk ... — Tetszik nekem ez a merész, de megvalósítható terv. Csak azt nem értem, milyen összefüggésben van az elnök elvtárs korábbi gondolatival. Például: mi nyugtalanítja? — Ha nem kérdezi, akkor is elmondtam volna. Amint láthatja, mi évekre előre tudjuk, hogy mit akarunk. És még csak nem is szégyenkezünk emiatt a paraszti sajátosság miatt. Hiszen mivé lennénk, ha nem így tennénk. Nekünk már tavaly el kellett vetni azt a búzát, amelyikből a jövő évi kenyér készül. Nos, hogy a lényegre térjek. Gyakran megfordulok a járáson. Tőlem nemcsak a falubeliek, hanem a szomszédos falvak lakosai is gyakran megkérdezik, mi lesz már az új járással. Mármint azzal, hogy Nagykapos környéke és a Bodrogköz egy, a régi király helmeci járásnál jóval nagyobb járást alkotna, s az ügyintézés miatt nem kellene oda-vissza 120—140 kilométert utazni. Ahányszor Terebesre megyek, annyiszor megkérdezem az illetékeseket. Nem tudnak rá válaszolni. — Elgondolkodott, majd folylatta. — Mi lenne, ha a termelés terén mi sem tudnánk, hogy mit akarunk. T

óth István, meg a társaságban levők sok mindenről szóltak még, minduntalan hangsúlyozva, hogy nálunk sem a nemzetiségi probléma nem okoz zavart, sem a termeléssel nincs baj. Ugyanezt tapasztaltam Kistárkányban, Bélyen, Szolnocskán és másutt. Még azt is mosolyogva mesélték, hogy eddig minden május elsején magyarul (vagy magyarul és szlovákul is) mondták el az ünnepi beszédet a Királyhelmecen összesereglett május elsejét ünneplő embereknek. Az idén csak szlovákul. Hát nem lelkesedtek, de nem is háborogtak. Higgadtságuk olyasmit sejtet, hogy bár távol vannak az utóbbi hónapokban lezajlott eseményektől, de azért van érzékük a politikához, és egyáltalán nem titkolják, hogy átmeneti jellegűnek tartják azokat az egyesek részéről nyilvánosságra hozott nagy hangokat, amelyek felkorbácsolták a szenvedélyeket. Mert a lényeg nem lehet más, minthogy termelni kell. Elgondolkodva ültem a királyhelmeci cukrászda egyik asztalánál. Valaki a vállamra csapott. Leczo Tibi volt, az egykori iskolatárs. — Talán csak nem Ilyen ráncos homlokkal köszöntöd a demokratizálódást? — kérdezte. — Inkább azon töröm a fejem, — mondtam, — hogy ebben a sokrétű folyamatban honnan veszik ezek a bodrogközi emberek azt a nagy energiát, amellyel úgyszólván minden termelési szakaszon munkába vetették magukat. — Hogy ne sokat magyarázzak, — mondta rövid gondolkodás után, — bár nem mindegyikük olvasta József Attila sorait, de azért ez az életfilozófiájuk: Dolgozni csak pontosan. szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. M

egkönnyebbülten lélegeztem fel. Mert úgy sejtettem, hogy valahol itt van a lényeg. HARASZTI GYULA A TIZENÖT ÉVES TANULOK előtt rövidesen kitárul az élet kapuja, a gyermekek életük komoly dilemmája előtt állnak, elértek az első fontos akadályhoz, amikor jövőjükről dönteniük kell. A pályaválasztás a gyermek életének egyik legfontosabb mozzanata, éppen ezért nem lehet közömbös számunkra a döntés, mely hatással van további életükre. A tét tehát nagy, mert a tanuló, ha nem találja meg az adottságainak és képességeinek legmegfelelőbb életpályát, nehezen illeszkedik be a társadalomba. Elsősorban a szülők feladata, hogy a gyermekeket segítsék tudásuk, képességeik reális megítélésében, mert csak adottságaik és rátermettségük ismerete biztosíthatja a helyes választást. Ez nem jelenti azt, hogy a pályaválasztásban a szülő döntsön gyermeke helyett. E felelősségteljes lépésben a legfőbb segítséget az iskola, a tanuló osztályfőnöke és a pedagógusok nyújthatják. A nevelőknek — az egyéni és a társadalmi érdeknek megfelelően — tudatosan kell irányítaniuk a fiatalok pályaválasztását, hiszen rendszerint jobban, közelebbről ismerik a gyermeket illetve érdeklődési körét, mint a szülő. A pedagógusnak, a szaktantárgyak oktatásán keresztül lehetővé válik, hogy a tanulókat céltudatosan előkészítse a pályaválasztásra, eljövendő hivatásukra. A választást gyakran nehezíti a lehetőségek sokfélesége. A gyermeknek önmagának kell eldöntenie, milyen szakma vagy pálya felel meg leginkább ambícióinak, képességeinek, alkati adottságainak. A pályaválasztásban kifejezésre jut az egyén és a társadalom közti összhang vagy ellentmondásokkal terhes viszony, társadalmi jelentősége tehát abban rejlik, hogy az egyén törekvéseit összehangoljuk a társadalom szükségleteivel. Szlovákiai viszonylatban ez évben mintegy 92 ezer tizenöt éves fiatal elhelyezéséről kell gondoskodniuk az illetékeseknek, ami mérhetetlenül nagy felelősséggel jár. Az alapiskolákon működő pályaválasztási tanácsadók (tagja az iskolaigazgató, az osztályfőnök, a szülői munkaközösség, a szakszervezeti bizottság, a pionírszervezet, a helyi nemzeti bizottság képviselője) e téren igen hasznosnak bizonyulnak, hiszen a lehetőségek ismertetésével, helyes pályaválasztási propagandával, a fiatalok irányításával segítséget nyújtanak a döntés előtt álló, különféle pályaválasztási problémákkal küzdő tanulóknak. Tekintve, hogy a pályaválasztás társadalmi ügy, szükséges, hogy a társadalmi erők minél szélesebb körű beVálaszúton a 15 éves ifiúsá vonásával egyre hatékonyabb formákban történjék a fiatalok ilyen jellegű segítése és irányítása. A pályaválasztási bizottságok legfőbb feladata, hogy a helyi problémák megoldásával és az adott helyzet figyelembevételével összhangot teremtsenek a helyi igények közt. Az egyes szakbizottságok az elmúlt év tapasztalataiból kiindulva munkatervet készítettek, s ennek alapján helyezik el a tanulókat. A szaktanácsadókon kívül ajánlatos lenne — járási méretekben is — pályaválasztási központok létesítése, melyek pszichológusok közreműködésével segítenék az egyént pályaválasztásában, bővítenék a tájékoztatás hálózatát, a lélektan segítségévei hozzájárulnának a fiatal munkára való előkészítéséhez, s feladatuk lenne a pszichológiai alkalmasságvizsgálat kiterjesztése. SZLOVÁKIÁBAN az említett 92 ezer tanuló közül (8150 a magyar alapiskolák tanulóinak száma) 30 ezer (32,5 százalék) kíván továbbtanulni általános illetve szakközépiskolában. A legjobb előmenetelűek a 2. ciklusú iskolákon folytatják tanulmányaikat. Közülük mintegy 14 ezer általános műveltséget nyújtó középiskolába jelentkezett, megközelítőleg 16 ezren viszont szakközépiskolát választottak. Az általános középiskolák iránt aránylag még mindig kevés az érdeklődés, ez idén ismét kevesebb a jelentkező, mint a férőhely. Fiataljaink körében — az előző évekhez hasonlón — még ma is hódítanak a szakközépiskolák, melyeket az utóbbi időben igen megkedveltek és a szülők szívesen adják ide gyerekeiket. Az előzetes adatok azt bizonyítják, hogy továbbra is meglehetősen egyenetlen a pályázók megoszlása. Egyes szakközépiskolákon — például a pedagógiai, ökonómiai, egészségügyi iskolában és néhány technikumban — több mint két-háromszoros a túljelentkezök száma, az igények meghaladják a felvételi lehetőségeket. E téren a jövő tanévtől kezdődően némi javulás várható, tekintve, hogy egyes általános középiskolák az 1968/69-es tanévben szakképesítést (pl. gép- és gyorsírást) is nyújtanak, ezáltal részben érdekeltté tették a tanulókat. Az érdeklődést figyelembe véve azonban megjegyezhetjük, hogy több, főleg magyar szakközépiskolára lenne szükség, mivel az ismeretek elsajátítása a legbiztosabban az anyanyelven történő oktatásra építhető. Meg kell jegyeznünk azonban azt is, még mindig nem sikerült összhangot teremteni az érdeklődés és a szükségletek közt, így aztán a választott iskolába többen nem nyernek felvételt. AZ 19B8/69-es tanévben 48 ezer tizenöt éves fiatal (51,8 százalék) kerül iparitanuló viszonyba. A szakmunkásképző intézetekbe többnyire csak a gyengébb előmenetelűek jelentkeznek. A továbbtanulás, s ez egyes iskolatípusok megválasztása terén észlelhető aránytalanságok az iparitanuló intézzetekben is jelentkeznek, különösen a divatos szakmák esetében. Ennek következtében egyes szakmunkásképző iskolákban — mint például a bányaiparban, mezőgazdaságban — jelentős hiány van. Sok alapiskolát végzett tanuló szeretne autó-, motor-, villany-, rádió-, televízió-szerelő, javító, stb. szakmát tanulni, ugyanakkor kevés az érdeklődés — az említetteken kívül — az építőés közlekedésipari szakmacsoportok iránt. , Kétségtelen, hogy az egyes szakmák megválasztásánál közrejátszik az anyagi érdekeltség is, a szakma jövedelmezősége, másrészt a szülők biztos megélhetést jelentő kenyeret akarnak gyermekeik kezébe adni. A szülők gyermekeik szakmaválasztásánál a gyors „megtérülés", a gazdaságosság elvét tartják szem előtt, s ha továbbtanulásra szánják őket, olyan iskolatípust választanak, melynek elvégzése után viszonylag rövid időn belül aránylag magas kereseti lehetőség van kilátásban. S ezt a szakközépiskolák illetve egynéhány magas jövedelmet ígérő iparitanuló iskola biztosítja. Sok türelmes beszélgetést, érvelést és meggyőzést kívánnak a pedagógustól az olyan esetek, amikor a szülő csak azt a szempontot tartja elsődlegesnek, hogy a gyerek minél előbb pénzt keressen. Csakhogy Szlovákia magyarlakta területe kimondottan mezőgazdasági jellegű, s ebből adódik, hogy ezen a vidéken meglehetősen kevés az ilyen iskolák száma. Az SZNT Oktatásügyi Megbízotti Hivatala az akcióprogram-tervezet kidolgozásánál ezt a szempontot is figyelembe véve — népgazdaságunk szükségleteinek megfelelően — gondoskodik több magyar tannyelvű tanonciskola létesítéséről is. JELENLEG A LEGSÚLYOSABB GOND a lányok foglalkoztatása, szakmai képzése illetve elhelyezése. Ugyanis még nem sikerült teljesen leküzdeni az idegenkedést a csak „fiúknak" fenntartott szakmáktól. A továbbtanulni óhajtó lányok tömegesen jelentkeznek ökonómiai, pedagógiai és egészségügyi szakközépiskolába, ezáltal meglehetősen minimális a felvételi esélyük. Másrészt problémát okoz az is, hogy a szülőknek leánygyermekeikkel szemben fenntartásaik vannak, nem szívesen engedik őket el a háztól. Ennek következtében — főleg vidéken — számottevő részük gyakran elkallódik, holott nem ritkán rátermett tanulók, akiket nem lenne szabad hagyni zsákutcába jutni. TIZENÖT ÉVESEINK 8,6 százaléka, vagyis megközelítőleg 8 ezer tanuló, az alapiskolát befejezve vagy az alsóbb évfolyamokból kimaradva munkaviszonyba lép. Tekintve, hogy ezek semmilyen szakmai képesítéssel nem rendelkeznek, s továbbtanulni sem akarnak, többnyire csak alkalmi munkásként helyezkedhetnek el építkezéseken vagy a szövetkezetekben, esetenként mint Idénymunkások. Az ifjúság elenyésző töredékrésze az abszolút érdektelenség vagy a szülők „makacssága", helytelen álláspontja miatt otthon marad, s élősködik a szülei illetve a társadalom nyakán. Sajnos, ezekkel szemben mind az iskola, mind a munkaügyi hivatal tehetetlen. Végezetül leszögezhetjük, hogy az ember csak olyan munkát végez szívesen, kedvvel, odaadással, tehát eredményesen, mely megfelel képességeinek, személyi adottságainak. Az egyén és a társadalom közös érdeke, hogy az ember munkakörében megtalálja hivatását, a munka örömét, ne megélhetési kényszert jelentsen számára. A hasznos, kedvvel végzett munka kielégíti az embert, elősegíti, hogy megtalálja helyét a közösségben. KILENCVENKÉTEZER fiatal elhelyezése, emberré formálása nem kis gondot okoz, hiszen olyan egyénekké kell őket alakítanunk, akik képesek lesznek a munkára, akik egykor helyünkbe lépnek. Immár társadalmi törvényszerűséggé vált az az igyekezetünk, hogy a serdülő ifjúságot minden úton-módon, minden eszközzel munkaszeretetre neveljük, hogy megismerje az alkotómunkát, s megtalálja helyét a társadalomban. TŰLGYESSY MÁRIA 1SB8. VI. 1. 4