Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-29 / 178. szám, szombat

tem »K. talr m K T

öbb mint negyven esztendeje dolgozik a filmszakmában és mindig a sikerek legmagasabb lépcsőfokán járt. Háború előtti filmjei közül felejthetetlen maradt a „Fiúk az intézetben", a „Szerelem gyöngyei", a „Fantasztikus szimfónia", a háború utániakból a „Pármai kolostor", a „Királylány a feleségem", „Ha a világon mindenki ilyen volna", a „Szókimondó asszonyság", a „Fekete tulipán" és sok más. Máig százötvenöt filmet rendezett, most készül a százötvenhatodikra. Középmagas, széles arcú ember, jellegzetes párizsi. Egyszerű, közvetlen, barátságos. — Ön Christian-laque-ként lett világhírű, de az újságírók azt mondják, útlevelében egészen más név áll. Vajon miért? — Egy romantikus, sokak számára talán szentimentálisnak tűnő történet miatt. Sok-sok éve, sőt évtizede, a 20-as évek közepén, amikor képzőművészeti főiskolára jártam, összekerültem egy másik fiatalemberrel, aki — a szó Igazi értelmében — barátom lett. Később együtt végeztünk az építészeti karon, majd az iparművészeti főiskolán. Szegények voltunk, mint a legtöbb diák, azonban divatosabb ruhákat szerettünk volna. Elhatároztuk, hogy közösen keresünk valami munkát. Cimborám megismerkedett egy filmcég tulajdonosával, aki szerény munkát adott: megbízott bennünket egy vadnyugati témájú filmplakát megrajzolásával. A plakát elkészült, azonban mint „rangos" akadémiák növendékei szégyeltük, hogy „ilyen" munkát kell végeznünk, elhatároztuk, összevonjuk keresztneveinket. Ez a kettős keresztnév nemcsak közös munkánk, de barátságunk szimbóluma lett. Christian Maudetnek hívnak, ő Jaque Chabraíson, így lettem Christian-Jaque. A plakát sikert tt és újabb megbízásokat kap«K. Égy nap azonban utaink elváltak. Engem meghívtak díszlettervezőnek a legnagyobb párizsi filmstúdióba, barátom pedig Nyugat-Franciaországba költözött. Tervezőirodát nyitott, mely az ország egyik leghíresebb építészeti irodája. A barátság a távolság ellenére se szakadt meg. „Vidd és őrizd meg közös nevünket, akár sikered lesz, akár nem, én mindig veled és melletted vagyok" — mondta a barátom. Nevessenek ki, nevezzenek szentimentálisnak, romantikusnak, vagy aminek akarnak, de én hü maradtam ehhez a barátsághoz, és díszlettervezőként, majd mint aszszisztens és filmrendező ls, mindig ezen a néven szerepeltem. Cimborám ls hű maradt ígéretéhez: mindig mellettem állt és áll. Egy-egy alkotásom bemutatója után felhív telefonon. Ilyenkor többeszámban beszél, mintha a film az ő munkája is lenne: „Nem tudom Christian, hogy a nagy szerelmi jelentet jól csináltuk-e. Az embereknek tetszik, de a krtikusok bírálnak bennünket" — mondta például legutóbb. És én mindig könnyekig meghatódom... Nos, ez ChristianJaque-ságom históriája. — Ezt a történetet már biztosan sokszor elmesélte. — Nagyon kevésszer. Franciaországban talán kinevetnének érte. Különösen most a fiatalok rendkívül erősen bírálják a szentimentalizmust és a romantikát, helyette a lélekelemzés, a gondolat analizálása mellett törnek lándzsát. Talán igazuk szonra a „Babette háborúba megy", a „Királylány a feleségem" és a többi. A legbüszkébb vagyok talán mégis az 1952-ben készült „Elragadó teremtmények" című alkotásomra, amely nemcsak új sztárt (Martine Caroltj adott a francia filmnek, hanem ezen a területen az első olyan munkám volt, amely nemcsak elemezte a hölgyek természetrajzát, de meg is magyarázta. Ezt a stílust később folytattam, s mivel a téma kimeríthetetlen és érdekes, ma is azzal a gondolattal foglalkozom, hogy ismét egy híres aszA párizsi romantikus BESZÉLGETÉS CHRISTIAN-JAQUE-KAL van, ez a jövő útja. Én azonban nem tudom ezt az álláspontot elfogadni. Szerintem a film az attrakciók művészete, egyszerű és hétköznapi munkát követel. Ellenzem a hideg elemzéseket, jobban szeretem a szív művészeit. Kedvenc filmem a „Ha a világon mindenki ilyen volna". Talán ismerik. A világ összefog, hogy egy bajbajutottnak megszerezzen és eljuttasson bizonyos orvosságot. Azokat a témákat kedvelem, melyek a/. embe

j rekről, emberségről és a határtalan segítőkészségről szólnak. — Ha eddigi filmjei után visszapillant pályájára, hogyan összegezné tematikai törekvéseit? — Ez ravasz és nehéz kérdés. Most, amikor már túlléptem a hatodik X-et, egészen őszinte lehetek. Tulajdonképpen majdnem minden filmemben a nők élete iránti érdeklődés, az asszonyi lélek tanulmányozásának vagy persziflálásának vágya jelentkezett. Szerettem volna megérteni és megértetni a híres asszonyokat. Ezért készítettem filmet a hírhedt Lucrezia Borgiá-ról, ezért filmesítettem meg Zola népszerű regényét, a „Naná-t", így került filmvászonyról, Lady Hamiltonról készítsék filmet. — Mi indokolja, hogy Korda Sándor, Laurence Olivier és Vivien Leigh 1937-ben készült remeke után ez a téma ismét filmvászonra kerüljön? — A romantika iránti vonzalom és a tényanyag. Korda „Lady Hamilton"ja — melyet sokan, közöttük én is — klasszikus alkotásnak tartunk, Laurence Olivier nagyszerű játéka révén tulajdonképpen nem is Lady Hamiltonról, hanem Nelson admirálisról szól. Emellett a film, éppen Vivien Leigh egyéniségéből következően Lady Hamiltont valami megnemesedett finom úriasszonynak, történelmi személyiségek múzsájának ábrázolta, holott az igazi Lady Hamilton nagyravágyó, harsány és közönséges parasztlány volt, az élet eseményeivel sodródó ember. Ügy nőtt fel az eseményekhez, ahogy rájött, s néni kevés számú gáláns kalandjai révén bizonyos befolyásra tett szert magasan felette álló embereken, s mindig az ő révükön igyekezett előbbre jutni. Igazi sikerei akkor kezdődtek, amikor pártfogóra talált az öregedő — vele szemben inkább apai hajlamainak, mint férji jogainak áldozó —i Lord Hamilton személyében. Hogy aztán a bölcs pártfogó ellenére ez az élet végül is megrázó tragédiába torkollott, ez olyan befejezés, amely különösen izgat ebben az esetben és éppen azt szeretném megmutatni az embereknek, hogyan és miért történt ez így. Láthatja, különös filmet tervezek. Egyrészt Lord és Lady Hamiltont, valamint Nelsont komolyan veszem, s velük igazi drámát játszatok, másrészt meg kívánom mutatni azl a bolond, szinte fejetetejére állított világot, amely ezt a kamaradrámát körülvette. Könnyű nők, laza erkölcsök, mérhetetlen felelőtlenség, a szegény emberek brutális elnyomása, jogaik tiprása, korrupció és néhány magányos nagy elme világa ez. Korda megoldásánál lényegesen nagyobb figyelmet szentelek a nápolyi udvar légkörének bemutatására, s bár Nelson az én filmemben is főszereplő, mégsem olyan fontos egyéniség, mint Korda filmjében volt. Röviden: nem a történelmi személyek, hanem egy asszony lélekrajzát szeretném bemutatni, s éppen abban fejezném ki nagyságát és tragédiáját, hogy megmutatnám, mennyiben azonosult és később mennyiben különbözött a körülötte és tettei mögött tomboló világ cselekedeteitől. — Milyen műfajú filmnek nevezné a tervezett új „Lady Hamilton"-t? — Szatirikus, látványos esszé, egy korról és az asszonyokról, amely azonban tragikusan végződik. Ezért egy kor és egy kor szellemének bírálata is ... — Egyéb tervei? — A közönség ízlésének megfelelő filmeket szeretnék alkotni. A siker számomra nem öncélú. Mint javíthatatlan romantikus, még ma is hiszem, hogy ami sok-sok embernek tetszik, az maradandó. Nem vágyom halhatatlanságra, csak az emlékezéshez ragaszkodom, amely ott él a nézőkben, akik egy pillanatig talán jól érzik magukat, ha egy lexikonban vagy újságcikkben találkoznak nevemmel, Illetve egy-egy számukra emlékezetesebb filmem címével. Én ennek a kicsi „halhatatlanságnak" vagyok a híve... Erősen figyeli az arcomat. Szinte lesi, nem nevetem-e ki. De miért nevetném? Láttam a tervezett film forgatókönyvét, jelmezterveit. Akár könyvben is kiadhatná őket: rajzos, festett, olykor csak felvázolt remekművek. Christian-Jaque páratlan lelkiismeretességgel készül minden forgatásra, s mindent előre megfontol. Nemcsak művész, mérnök ls. Szemérmes ember, s eddigi filmjei alapjan biztosra veszem, hogy új müvében mélyebb filozófiát szemléltet majd, mint amilyenről hajlandó volt nyilatkozni. FENYVES GYÖRGY Június második felében két Jelentős, de küldetésükben merőben eltérő, sajátos jellegű nemzetközi pop-zenei esemény zajlott le hazánkban: a négy napig tartó Bratislavai Líra s a csupán egy estét igénylő Aranykulcs Intervízió-fesztivál Karlovy Varyban. Könnyűzenei életünk két legrangosabb, nemzetközileg is ismert rendezvényei ezek. Míg a Bratislavai Líra gerincét a csehszlovákiai nemzeti verseny alkotja, addig a Karlovy Vary-i Aranykulcs, kaput nyitva a nyugati énekeseknek ls, ez idén új színnel gazdagodott. A külföldieknek a „líra" és a „kulcs" egyaránt Kiváló tájékozódási, bepillantást alkalmat nyújt pop-zenénkbe, számunkra ugyancsak a számvetés lehetőségét kínálja. Ez idén ismét bebizonyosodott, hogy a Bratislavai Líra a hazai nemzeti verseny nélkül, komersz jellegű dalfesztivállá alakítva elvesztené eredeti küldetését, sajátos arcélét. Az sem titok továbbá, hogy az utóbbi években részben éppen a „líra" révén vált pop-zenénk Európaszerte ismertté. Az itt győzelmeskedő dalok ugyauis rendszerint néhány rövid hőt múltán megjelennek a nyugati slágerpiacon is, ami e könnyűzenei műfaj mai bő választékában nem kis elismerési Helyes hát, hogy a bratislavai fesztivál évről évre új klfejezési-érvényesülési lehetőségeket keres, rugalmasan reagálva a világviszonylatban követendő pop-zenei áramlatokra, ez viszont kissé zavarólag hat annak dramaturgiai egészére. A pozsonyi dalversenyen hallott számos szakbeszélgetés tömör magva is ezt bizonyítja. Ebből a szemnontból problematikusnak mutatkozik — többek között — a külföldi versenyen kívüli vendégszereplésével fémjelzett két napig tartó elődöntők kérdése. Idén például nemcsak, hogy Millie, /. b. Próby, az Eisebyetsegyüttes stb. szereplése bontotta meg a nemzeti verseny egységét, de ráadásul úgy tűnt, mintha a meghívottak minden körültekintés nélkül csupán véletlenszerűen lettek volna kiválogatva. Gondolom, célszerűbb lenne az előzetes zsűri által kiválasztott húsz versenydal meghallgatása, melyet másnap rögtön a döntő követne. Ezzel egy másik probléma is megoldódna s a versenydalok elődöntőkbelí „rajtolási" sorrendjét immár hagyományosan sorsolás útján határozzák meg. Éppen ennek a vitatható gyakorlatnak a rovására írható, hogy a gyengébb és színvonalasabb számok külön-külön csoportba kerültek, — természetesen — az utóbbiak rovására. Nem valószínű ügyanis, hogy egy húsz dalt felvonultató elődöntőben — ahol sokkal nagyobb lehetőség kínálkozik az összehasonlításra, mint a tíz-tíz dalt tartalmazó elődöntőben — érvényesült volna az átlagos Mezítlábas király (énekelte f. Laufer), vagy a Szép ismeretlen (Petr fanda és Magasabb mérce A BRATISLAVAI LÍRA ÉS AZ ARANYKULCS MARGÓJÁRA az Olympik együttes

j. A döntőt harmadnap — most már joggal — egy nagyszabású nemzetközi gálaest követhetné, amely így nem hatna zavarólag a hazai nemzeti versenyre. Minden valószínűség szerint lövőre isméi visszakerül a szlovák fővárosba az idén nyugati énekesek felvonultatásával maga előtt új távlatokat nyitott Aranykulcs, melyre, a „bratislavai könnyűzenei ünnepek" méltó kicsúcsosodásaként, a fesztivál negyedik napján kerülhetne sor. Az imént említett távlatok mellett felelőtlenség lenne azonban nem szólni az idei „líra" két komoly fogyatékosságáról. Az első, az elődöntőbe került húsz dal minőségi színvonala. Egyetlen oly kifejező számot sem hallottunk például, mim tavaly- a Requiem volt, a dalok többségének szövege mesterkéltnek tűnt, s egyetlen olyan „esélyes" szára sem akadt, amelyet dallamossága és megkapó egyszerűsége révén lépten-nyomon fütyörészni hallana az ember az utcán... A szerzők inkább egy-egy befutott énekesre „szabják" versenydalaikat, melynek sikere aztán Xénekes vagy Y-énekesnő népszerűségétől függ. Egy mondatban tehát: egy-egy bemutatott szám további sorsát elsősorban annak interpretálója befolyásolta, holott a „líra" a dalok verseny el Nem egész egy héttel a III. bratislavai nemzetközi táncdalfesztivál befejezése után, ezúttal a világhírű fürdőváros — Karlovy Vary volt a színhelye az Aranykulcs Intervízió-dalversenynek, amelynek szerkezetében a múlthoz viszonyítva szerencsés módosításokat eszközölt nemzetközi és hazai szempontból is a rendezőség. Első ízben tették lehetővé a világ bármelyik tévétársaságának benevezni az Aranykulcsba. Hazai szempontból újdonság volt, hogy nem a tratislavai nemzeti verseny győztese, de a széles körű ankét útján választott Karel Gott indult Csehszlovákia képviseletében. Gott győzelme bizonyítja: ez is szerencsés megoldás volt. Ráadásul elejét vettük azoknak a támadásoknak, melyeket évről évre a külföldi versenypartnerek intéztek az Aranykulcs dramatur

T giája ellen, mondván: szabálytalannak tartják, hogy ők még tavasszal benyújtják nevezésüket, a vendéglátó ország képviseletében induló énekes kiléte azonban csak 24 órával a vetr seny előtt dől el.. Tagadhatatlan; ellenvetéseik nem voltak jogtalanok... Természetesen ez utóbbi dalversenyen is akad móg megoldandó probléma. Ogy tűnik, mintha néhány országban ma is kissé félkézzel kezelnék az Intervlzió-fesztivált. Aligha valószínű ugyanis, hogy a pop-zene gyors fejlődése, népszerűsödése mellett a lengyelek vigy a románok (tavaly a szovjetek és a magyarok is) nem tudtak volna jobb, rutinosabb énekest; illetve színvonalasabb számot küldeni, mint ez idén Georgi Mincsev, Maryla Rodowicz, vagy Aurélian And^eescu személyében ... Külön említést érdemel a zsűri, amely immár hagyományosan „váratlanul" ítélkezik. Talán némileg ludas ebben az énekesek pontozásának mai kulcsa (5—3—1) is, melyet az ötöstől egyenként lefelé csökkenő számsor rendszerére kellene átalakítani. Gondolom, így minden bizonnyal jobban kifejezné az énekesek közötti tudásszint árnyalatait. A zsűri munkájának másik, új kínálkozó módja a Grand Prix Eurovisión-on már hagyományosan bevált pontozási rendszer átvétele lehetne^ MIKLÓSI PÉTER