Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-28 / 177. szám, péntek

w Nos, mindjárt elmesélem, mondta az öreg Fulinus, hogyan született meg a Klára. Akkriban Lichtenberg herceg parkját rendeztem Lubenecben — meg kell mondanom, hogy az öreg herceg remekül értett hozzá: a fáit mind az angol Veitsch cég szállította, és csak hollandi hagymából tizenhétezer darabot vett; jó menjünk tovább. Egyszer egy vasárnap mentem az utcán Lubenecben, hát Klárával találkozom; tudja félnótás süketnéma ez, bárgyú bolond; azt kérdem Istenem, miért is olyan boldogok az effajta hülyék, mint ez? —Szóval, éppen odébb akartam állni, nehogy megcsókoljon, amikor hirtelen észreveszem, hogy csokrot szorongat a markában! Valami köményféle volt és más hitvány burjánok, de a közepén nem akármit láttam ám, a szakramentumát! Úgy éreztem, mintha mellbe vágtak volna. Az én féleszűm csokrában egy pomponkrizantém volt, de kék színű: Kék, uram! Majdnem ugyanolyan kék, mint a Phlox Lophami; kissé palaszínbe játszik, ó! de csak alig-alig, a széle selymes rózsaszín, a belseje pedig akár a Campanula turbinata, szép telt, de ez még mindig semmi: ez az árnyalat, uram, mindaddig, sőt mindmáig teljesen ismeretlen az indiai Chrysanthemum perennénél! Valamikor jártam az öreg Veitschnél: sir James eldicsekedett nekem, — de még hogy dicsekedett! —, hogy az előző évben kivirágzott egy krizantémja, amit egyenesen Kínából hozatott, és kissé olyan volt, mint ez, valamelyest lila, de a tél foiyamá^ sajnos elpusztult. És ez a makogó pojáf» itt olyan kék krizan • 'rvot szorongutott a'őt

fem a markában, om vet csuk áimáb m láthat az ember. Ekkor Klára vidám vakkantásokkal állhatatosan felém nyújtja a csokrát. Egy koronát adok neki, és a krizantémra mutatok: Klára, hol szedted ezt? Klára roppant büszkén makogott valamit, és hahotázva nevetett; semmi egyebet nem tudtam kihúzni belőle. Mindenáron meg akart csókolni. Az öreg herceghez szaladok az értékes kék krizantémmal: „Fenség, ez valahol itt nő a környéken; menjünk, keressük meg". Az öregúr befogat, és utasít, hogy Klárát is vigyük magunkkal. De Klára időközben eltűnt, és nem lehetett megtalálni. Ott álltunk a kocsi mellett, és egy jó órát szitkozódtunk — a herceg valaha a dragonyosoknál szolgált. Még nem csillapodtunk le, amikor lógó nyelvvel jön Klára, és egy ölre való frissen tépett kék krizantémot nyom a kezembe. A herceg százkoronás bankót akart adni neki, de Klára csalódott volt, és pityeregni kezdett: szegény feje életében nem látott még százkoronást. Kénytelen voltam egy koronát adni neki, hogy megvigasztaljam. Erre táncolni és rikoltozni kezdett, de felültettük a bakra, és megmutattuk neki a kék krizantémot: gyerünk, Klára vezess. Klára örömében szakadatlanul rikoltozott a bakon; el sem képzelheti, hogy fel volt háborodva a kocsis őexcellenciája, hogy mellette kell ülnie. Arról nem is szólva, hogy a lovak mindegyre megbokrosodtak a kotkodácsolástól és kukorékolástól; pokoli út volt, annyi szent. Másfél órát kocsikáztunk, mikor azt mondtam: „Fenség, legalább tizennégy kilométert megtettünk már." — Nem számít — dörmögte c herceg —, száz kilométert is, ha kell. Mire én: — Helyes, csakhogy Klára egy óra leforgása alatt megjött a második csokrával. Az a hely tehát nem lehet három kilométernél messzebb. — Klára — kiált rá a herceg, és a két krizantémra mutat —, hol nő ez? Valahol itt találtad? Klára ismét makogni kezdett, és folyton csak előre mutatott. Alighanem örömét lelte a kocsikázásban. Hallja, azt hiszem, a herceg képes lett volna megölni, uram Jézus, nem is csoda, hogy úgy feldühödött. A lovak szája habzott, Klára gágodott, a herceg káromkodott, a kocsis úgyszintén, amikor éppen nem óbégatott szégyenében, én pedig azt tervezgettem, hogyan találhatunk rá a kék krizantémra; „Fenség, mondom, ez így nem megy. Klára nélkül kell megkeresni. Körzővel háromkilométeres kört húzunk a térképen, körzetekre osztjuk, és házról házra átkutatjuk." — Ugyan kedvesem — mondja — a herceg —, Lubenectől három kilométerre nincs semmiféle park. — Nagyon hslyes — feleltem —, a parkban nem is találna semmit, legfeljebb, ha ageratumot vagy cannát keresne. Nézze csak, itt a szár alján egy darabka föld van: nem humuszos, vastag, sárga, valószínűleg emberi ürüléktől, gondolom. Olyan helyet kell keresni, ahol sok a galamb; a levelek tele vannak madártrágyával. Valószínűleg hántolatlan fatörzsekből ácsolt kerítés közelében nő, mert itt egy levél kocsányán kis darab levált lucfenyő-kéreg van. Ez biztos útmutató. — Mihez mutat utat? — kérdi a herceg. — Persze — mondom — csak ahhoz, hogy minden házat körüljárunk háromkilométeres körzetben; négy csoportban vágunk neki: ön, jómagam, az ön kertésze, a segédem, Vencel és kész. Jó; másnap reggel az volt az első, hogy Klára hozott nekem még egy csokor kék krizantémot. Aztán átkutattam a körzetemet, minden kocsmában ittam langyos sört, ettem néhány falat sajtot és a kék krizantémról kérdezősködtem Uram, ne is kérdezze, milyen kólikát kaptam a sok sajttól, nagyon meleg volt, ami megesik néha szeptember végén; minden házba bementem, és temérdek gorombaságot kellett lenyelnem, mert az emberek bolondnak, szélhámosnak, vagy adóhivatalnoknak néztek. Estére azonban egyvalami bizonyos volt: semmiféle kék krizantém nem nőtt a körzetemben. A másik háromban sem találtak semmit. Csak Klára hozott újabb kék krizantémcsokrot, amelyet maga szedett. Tudja, ez a herceg nagy úr, megmondom úgy, ahogy van; ekkor a csendőrökhöz fordult: egy-egy kék krizantémot adott mindegyiknek a kezébe, és Isten tudja, mit ígért nekik, ha megtalálják a helyet, ahol nő. A csendőrök művelt emberek, uram, újságot olvasnak meg minden; ráadásul ismernek minden kavicsot, és óriási a tekintélyük. Uram, képzelje el, hogy aznap hat csendőr, a mezőőrök, a községi bírók, az iskolások tanítóstul, meg egy csapat cigány minden irányban feltúrták a vidéket, kiszaggattak mindent, ami csak nőtt, és a kastélyba hordták. Uram Jézus! Űrnapján hitte volna magát az ember; de kék krizantém, képzelje csak, egy szál se. Egy álló napig figyeltettük Klárát; éjjel kereket oldott és éjfél után ölnyi kék krizantémot hozott nekem. Nyomban az őrszobára vitettük, nehogy az utolsó szálig leszedje; de azt se tudtuk már, melyik szenthez fohászkodjunk. Szavamra, olyan volt az egész, mint valami boszorkányság; gondolja csak el: egy ilyen tenyérnyi területen! Látja, az embernek szabad gorombáskodni, ha nagy baja van, ha pórul járt; tudom én ezt; de mikor a herceg mérgében azt mondta nekem, hogy éppen olyan hülye vagyok, mint Klára, azt feleltem, egy ilyen vén agyalágyulttól nem tűröm el, hogy sértegessen, és egyenesen kimentem a vonathoz; azóta se voltam többet Lubenecben. De mikor beültem egy fülkébe és a vonat elindult, úgy elbőgtem magam, uram, mint egy gyerek, arra a gondolatra, hogy nem látom többet a kék krizantémot, és hogy ebben a percben örökre megválók tőle. És ahogy sírva bámultam ki az ablakon, a vasút mellett valami kéket veszek észre. Capek úr, ezt nem bírtam ki; meghúztam a vészféket — jóformán nem is tudtam, mit csinálok; a vonat megrázkódott a fékezéstől, én a szemben lévő ülésre estem — mellesleg el is törtem ezt az ujjamat Mikor berohant a kalauz, olyasmit ha dartam, hogy Lubenecben felejtettem va lamit, és cudar bírságot kellett fizetnem Uram, úgy lihegtem visszafelé, mint a tol vaj, amint a vasút mentén botorkáltam, hogy megtaláljam azt a kék tüneményt. Mi a fenét csinálsz, mondom magamban, ha kiderül, hogy holmi őszirózsa, vagy más kék vacak, és te annyi pénzt dobsz ki érte az ablakon! Mintegy ötszáz métert mehettem; már kezdtem mondogatni magamban, hogy az a kék izé nem is lehet ilyen messzi, hogy túlhaladtam rajta, vagy egyszerűen csak képzelődtem, amikor egy kis töltésfélén pályaőrházat látok, és a kert palánkjának a túlsó oldalán azt a bizonyos kéket. Két bokor kék krizantém volt. Uram, egy gyerek is megmondhatná, mi van egy ilyen pályaőr kertjében. Káposztán és dinnyén kívül rendszerint még napraforgó, néhány piros rózsa, mályva, sarkantyúvirág és néhány dália; ennek semmi ilyesmije nem volt, hanem csak krumplija, borsója, fekete bodzája és egyik sarokban két kék krizantémja. — Hé, öreg! — szólok át a kerítésen — honnan szerezte ezt a kék virágot? — Ezt a virágot itt — mondja az őr: — A, igen! a néhai Cermak után maradt, aki pályaőr volt előttem. De a vágányon nem szabad járni, uram. Ott a tábla: „A vágányon átjárni tilos." Mi keresnivalója van ott? — öregem — mondom —, hol lehet átmenni magóhoz? Mire az őr: — A vágányon. De ott nem szabad járni senkinek. Mit akar? Hordja el magát, félkótya, de eszébe ne jusson akár csak fél lábbal is a vágányra lépni ! — Akkor hát — mondom —, merre hordjam el magam? — Nekem egykutya — ordítja az őr —, csak ne a vágányon keresztül, és ezzel elég! Erre leülök a töltés szélére, és azt mondom: „Ide hallgasson, kisapám, adja el nekem ezt a kék virágot." — Nem adom el — mordul rám az őr. — Keljen fel és álljon odébb. Ott nem szabad ülni! — Miért ne volna? — mondom. — Azt nem írja semmiféle tábla, hogy nem szabad ülni. Csak járni nem szabad* és én nem is járok. Az őr meghökkent, és beérte azzal, hogy néhány szitkot vetett oda a palánk fölött. De alighanem egyedül álló ember volt, egyszer csak abbahagyta a szitkozódást, és tanakodni kezdett magában. Negyedóra múlva előjött, hogy ellenőrizze a pályát. — Nos — és megáll mellettem —, elmegy már innen, vagy nem? — Nem mehetek — mondom: — a vágányon tilos átjárni, más út pedig nincs, hogy elmenjek innen. Az őr egy percig gondolkozott. „Tudja mit — mondja aztán —, amíg végigjárom a töltést, tűnjön el innen a vágányon keresztül; én nem látok semmit". Melegen megköszöntem, és amíg végigjárta a töltést, a palánk alatt bemásztam a kertjébe, és tulajdon ásójával kiástam a két kék krizantémot. Elloptam, uram. Becsületes ember vagyok, összesen hétszer loptam életemben, akkor is mindig virágot. Alig egy órával később már vonaton ültem, és hazafelé vittem az ellopott kék krizantémot. Mikor a vonat elhaladt a pályaőr házikója előtt, kis zászlójával kint állt és pokolian dühös arcot vágott. Meglengettem neki a kalapomat, de azt hiszem, nem ismert rám. Látja uram; mivel volt ott egy tábla „átjárni tilos" felirattal, se mi, se a csendőrök, se a cigányok, se a gyerekek, soha senki nem merészkedett volna oda, hogy ott keresse a kék krizantémot. Ilyen nagy hatalma van, uram, egy tiltó táblának. Lehet, hogy ilyen örházikók mellett kék kankalin nő, vagy akár a tudás fája, vagy akár aranypáfrány, de nem fog rábukkanni senki, mert szigorúan tilos a vágányon átjárni, és kész! Egyedül a bolond Klára vetődött el oda, mert féleszű volt, és nem tudott olvasni. Ezért adtam a kék krizantémnak a Klára nevet. Már tizenöt éve bajlódom vele. De alighanem ártottam neki azzal, hogy rendesen öntözött, jó termőföldbe tettem — az a barom pályaőr sohasem öntözte, és olyan agyagföldje volt, mint az ólom, szóval, tavasszal kibomlik, nyáron megpenészedik és augusztusban elfonynyad. Hát mondja meg, a világon egyedül nekem van kék krizantémom, és nem mutathatom be a közönségnek! Bretagne? Anasztázia? Ugyan már, egy kicsit lilába játszanak, de a Klára, uram, ha egy nap az én Klárám kivirágzik, akkor az egész világ beszélni fog róla. PÉCHY GYÖRGY fordítása 3 > O Ni u 2 oz O t tilKM 1968 VI. 28. 10