Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)
1968-06-21 / 170. szám, péntek
E gy férfi futott a sziklák között. Sötét ruhában, nyakkendőben, kezében a kalapja. Apa kissé arrébb húzta a széket Hátranyúlt a sötétbe, leemelt egy süteményt a tányérról. Közben valakibe beleütközött a keze. — Bocsánat. — A kéz, a süteménnyel, visszavándorolt. — Tudtam! - Kuncogás a szoba mélyéből. — Ahogy elkezdődik a műsor, neki enni kell. Apa morgott valamit, hogy azért ezt még nem lehet éppen evésnek nevezni. Aztán csak a férfit nézte, aki még mindig a sziklák között futott. A tévé körül ültek: apa, anya és Vera. Apa elöl, a másik kettő kissé hátrább. — Ricardónak megy egy filmje — mondta délután Vera —, meghívtam néhány barátomat. — Ó, Ricardo! — mondta anya. Apa még a műsor előtt megkérdezte: — Hol vannak a barátaid? Vera helyett anya: — Majd ha elkezdődik a film! Véletlenül se tudnak előbb jönni, mégcsak véletlenül se. A film már elkezdődött, de még mindig nem csöngetett senki. Verával valami baj van, gondolta apa. Azelőtt ilyenkor már telefüstölték a szobát, feldöntötték a poharakat. Most pedig még Feri sincs sehol. Feri ütötte ki a nyeregből Szabolcsot. Az ember hazajött, és akit először meglátott, az Feri volt. Feri vajaskenyeret evett a konyhában, Feri az előszobában járkált, befőttes üvegeket adogatott a konyhában, bent olvasott a szobában. És aztán sehol. Egymásra dobált sziklák. Sehol egy bokor, egy szál fű. Sziklák, sziklák és sziklák. És a sziklák között a sötétruhás férfi. — Még mindig fut — sóhajtott apa. — Én nem tudom, hogy lehet annyit futni. — És hogy tartja a kalapját! Vera a sötétből: — Hogy tartja? Mégis, hogy kell egy kalapot tartani sziklák között? Persze, ti csak ezeket veszitek észre! Csönd: A sértődöttség csöndje. Apa érezte, hogy anya körül gomolyog, füstölög a sértődöttség. A férfi megállt egy hegyesen előreugró sziklánál. És akkor anya: — Mi az, tl, és mi az, hogy ezeket?! Apa keze megint elindult a sütemények felé, de aztán visszahúzta. Nem, most inkább nem. — Lehet, hogy végigfutja az egész filmet? — Lehet — mondta Vera —, nagyon könnyen lehet. És én igazán nem is bánnám. — De Vera, azért talán mégiscsak ... — Mit akarsz még? Sziklók, valaki fut a sziklák között. — A te Ricardód — szúrta be anya. — Az én Ricardóm? Ricardó váratlanul bent állt egy szobában. Nem is szobában. Kocsmában. Egy olyan falusi kocsmában. Az osztaloknál mindenféle furcsa alakok. Bizalmatlanul méregették Ricardót. — Mindjárt nekiugranak — bólintott apa. — De akkor a fiú elkalapálja őket. — Azt te valahol máshol láttad, apa. Azt te valamilyen cowboy filmben láttad. Ricardó valahogy nem szokott verekedni. — Szünet. — Mit akartál azzal, hogy oz én Ricardóm? Anya hallgatott. Majd hirtelen: — Tölthetek? Azt hiszem, úgysem, jön már senki. — Vártál valakit, anyuci? — Én nem vártam senkit, és nem is hívtam senkit. — Ricardó akkor se verekszik, ha behúznak neki egyet? — Nem tudom, apu, eddig még nem nagyon húztak be Ricardónak, valahogy erről nem volt szó. — De mégis, ha . . . Ricardó odament a pulthoz, nem is ment vánszorgott. Most látszott csak, hogy milyen fáradt. Az arca is olyan gyűrött. Apa keze szerényen elindult hátrafelé a sötétben. Talán csak beleütközik egy pohárba. Egy konyakos pohárba. Nem, semmi. Pusmogás hallatszott. A feleségé hangja, de mintha hirtelen megnáthásodott volna. — És ha a Müller Icával jár a Tóni? Miért mondtad ezt nekem? — Semmi, anyu, csak ha esetleg ... szóval rá már nem nagyon lehet számítani. — Ki számít a Szakács Tónira? — Szakács Tóni? — Apa még mindig a sötétben matatott. Az ujjai még reménykedtek, hogy majd csak beleütköznek egy pohárba. Náthás, sértődött suttogás: — Ki számít a Tónira? — Ó, csak éppen, ha ma este nem tudna feljönni. — Hát, ha a Müller Ica úgy ráakaszkodik. — Nem akaszkodik rá. Tóni nagyon örül, ha ... — Minek örül a Tóni? — Apa visszahúzta a kezét. — Ricardó a puthoz dőlt, ivott. Hirtelen felnézett a kocsmárosra. — Nem látott Itt egy lányt? Egy lányt, forradással a nyakán? — Azt hajkurássza — bólintott apa —, azt a forradásos lányt. Á, ő már csak simogatni tud. - Vera nyújtózott egyet, előrehajolt. — Mit beszélsz? — Nyugalom anyuci, nyugalom. Ez azt hiszem téged igazán ... — Vera! — Vera! Vera, mintha csak bele akarná potytyantani a fejét az ölébe. Nézte, ahogy Ricardó lassan kimegy az ivóból. — Hát a sok filmezés ... és akkor még ott van rieki a színház. Mit gondoltok, micsoda idegfeszültség! — Az biztos — dünnyögött apa. — Idegfeszültség. — Ricardó sose dobja a szerepet, még a legvacakabb szerepet se, és ez bizony kikészíti egy kicsit. Mire anya: — Csak tudnám, hogy ezt már megint kitől hallottad? Én meg úgy tudom, hogy Ricardónak felesége van, felesége és két fia. — Még régről. — Hogyhogy régről? — Apa féloldalasan felállt. Elcsúszott a tévé előtt — hátFeltünt Ricardo. Egy autóból integetett a lánynak. A lány nem intett viszsza. — Hát ha egyszer Ricardó csak simogatni tud. — Apa a fejét ingatta. — Ugyan, ezt Vera csak úgy kitalálta. Majd éppen vele közlik az ilyesmit. Különben is őrzi Ricardó képét. — Nem őrzöm, csak megvan. Szeretem az intellektusát. — Az intellektusát! — Engedjétek el a magyarázó szöveget. — Elengedjük, Vera! Mert nekünk úgyse érdemes, mert mi úgyse . . . — Szóval, Feri hozzád jár panaszkodni? — Vera előregörnyedt. — Apa, legjobb, ha mindjárt magad elé veszed az üveget. — Nem jár hozzám panaszkodni — mondta anya —, de azért, mert elbukott a felvételin ... ra a kis szekrényhez, Kiemelte a konyakos üveget. — Ne csörömpölj. Apa töltött, ivott. Ricardo felé pislogott. De Ricardo egyszerűen eltűnt. Egy lányt lehetett látni, ahogy megy az utcán. A nyakán sál. Biztosan a forradás miatt. Valamit mormol maga elé, úgy fojtottan. „Nem tudsz hitet adni, nem tudsz hitet adni." Dehiszen ez a felesége! — Igen, igen, Vera azért marad el mellőled mindenki .— Az asszony hangja felerősödött. — Mert az teljesen lehetetlen, hogy örökké csak ... — Ne foglalkozz velem. — Aztán tessék, a végén nem jön senki. — Hiányzik valaki? — Nodehát Vera. — Apa, kezében a pohárral előrejött. — Semmi, apu, dehát anyu annyira szereti a társaságot. És ma este nagyon számított egy olyan meghitt, kis tévé társaságra. — Ha jól emlékszem, neked ígérték meg. A te barátaid. — Fölnézett a férjére. — Mindenkit lehervaszt. Vera anélkül, hogy hátrafordulna: — Feri panaszkodott? — Nem panaszkodott, de ő se jön már legalább két hete. — Ez a legokosabb, amit tehet — Nem bukott el. Nem is indult. Nem is adott be rajzot. — Na, és ha nem megy a képzőművészetire?! — Oda akart menni? — Apa a konyakos üveggel bolyongott — Nem ülnél le végre? És nekem is tölthetsz. Koszi szépen. — Elvette a poharat, ivott. — A képzőművészeti nem érdekes. Marad kirakatrendező. Jó, rendben van. — Hát akkor? — Apa lassan leereszkedett az üveggel. — Nem érted? Igazán nem érted? Meghátrál! — Vera az apja felé fordult Szikrázott az arca a tévé fehér fényében. — Meghátrált valami elől. Apa hallgatott, és anya se szólt. Ricardó autója bekanyarodott egy mellékutcába, aztán másik mellékutcába. — A nő nem ült be — mondta apa. — Az a forradásos. — Mindenki kerülhet olyan helyzetbe — kezdte anya nagyon csöndesen. — Apád is került már olyan helyzetbe. — De apa nem hátrált meg. — Honnan tudod, Vera? — Apa nem hátrált meg. — Honnan tudod? Apa ledöntött egy kis konyakot, a képernyőre meredt. Most majd mindjárt hozzáfordul a lánya, és akkor... Vera éppencsak megérintette a kezét mire félszegen elmosolyodott. Anya pedig harmadszor is megkérdezte: — Honnan tudod? Ott ültek a televízió előtt. Elöl apa és Vera, anya valamivel hátrább. Mellettük konyakos pohár, aprósütemény, pogácsa. Ricardó meg otthagyta a kocsiját, az utón mászkált. Olykor megállt, visszafordult — Azt a nőt keresi. — Apa töltött. — Dehát egyszer már összeakadt vele, láthatta, hogy . .. Csöngetés. Vera félig fölemelkedett, de akkor anya már kivágtatott. Az előszobából hallatszott az éles, meglepett hangja. — üzenet? Miféle üzenet? — Miféle üzenet? — Most már Vera is állt. Felcsapódott az ajtó. Anya, kezében egy centiivei: — Lent van a Palackban. — Ki van lent a Palackban? — Hát a Feri. Égett a villany, és mintha szétdobták volna a szobát. Vera valami olyasfélét kiabált, hogy ezt utálja a legjobban. — Nem meri feltolni a képét! Lent iszik, és szenved, nahát ettől aztán igazán .. . — Nem hagyhatod egyedül. Nem biztos, hogy egyedül van. Ilyenkor kell egy kis közönség. Egyedül van. — Akkor egyedül is marad. — Dehát, nem hagyhatod. — Miért nem hagyhatom?! És éppen a Palack? Ki jár a Palackba? — Megrázta a fejét. — Szabolcs sose ült volna be a Palackba. — Szabolcs? — Csönd lett. Mintha egy őslény lépett volna be a szobába. — Mit akarsz Szabolccsal? — Ugyan, anya! Ricardó a vállát vonogatta a sápadt fényben Egy terem közepén állt, szemben apával. Mondott is valamit, de csak anyát lehetett hallani. — Feri nem szokott inni, és ha ő egyszer beül egy ilyen helyre . . . — Ö szegénykém! — Mit nem tudsz neki megbocsátanií Most azt mondd meg, hogy mit nem tudsz neki megbocsátani? — Az előbb már elmondtam, és különben is .. . — Nem mész le? — Idefigyelj anyu . . . — Undok vagy, tudd meg, egy undok kis felfuvalkodott. . — Felfuvalkodott?! — Vera nem felfuvalkodott. - Erre már apa is megfordult. — Hát tudd meg, hogy ha nem mész le... — Ha fel mered hozni, ha ide mered hozni... anyuuuu . .. ! Dobogás, vágtatás, ajtócsapkodás. Apa felemelkedett, de már egyedül volt. Végig nyitott ajtók, az egész lakásban. Kiment az előszobába. Az ajtóból még látta a két nőt. Mintha egy megvadult liften ereszkedtek volna le. Aztán már csak a lépcsők. A sötét, üres lépcsők. És most? Felhozzák Ferit? Felhozzá Ferit, Müller Icát, Szakács Tónit, Ciklont,' Palkovics Paját és a többieket? Vagy lent maradnak? Utánuk kéne menni. A sötét lépcsőket nézte. Becsukta az ajtót, visszabaktatott. Ricardó várta odabent a szétlökdösött székek, konyakospoharak, aprósütemények között. Ö meg leült, egy pogácsát rágcsált, és töltött. — Igyunk valamit NAGY JÓZSEF: TAJ SOROMPOVAl (PVC-metszet, 1967) 1968
