Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-14 / 163. szám, péntek

„Őfelsége a munkásosztály" Az utóbbi évek politikai gyakorlatának egyik legnagyobb fogyatékossága, hogy nem tartott igényt a társadalom megismerésére. Az intézmények százai mindenféle hasznos és haszontalan dologról a listák és kimutatások ezreit gyártották, de nem voltak kíváncsiak magára a társadalmi közösségre, az emberekre. Nem rajtuk múlott, nem az ő vétkük. Azoké, akik az ország ügyeiben döntöttek. De nekik előnyösebbek, kényelmesebbek voltak saját dogmáig, irreális elképzeléseik, mint a valóság és a közvélemény. A maguk alkotta hamis mércének könnyű volt megfelelni. Sajnos, sokáig nem tudtuk, hogy hamis a mérce, s azt sem, milyen a valóság. A tényeket kevesen ismerték — ha egyáltalán ismerték — s még kevesebben a közösség sokféle nézetét, igényét. Igy nem volt nehéz kialakítani és elhitetni a politikai egyöntetűségről, a meghirdetett programokkal való teljes egyetértésről szóló frázisokat. Ezt vagy azt akarja a nép, ilyen vagy olyan a munkásosztály, a parasztság a szocialista értelmiség érdeke — hangoztatták a politikusok, a különféle rendű és rangú vezetők, holott a nép sokszor egészen mást akart. Most tapasztalhatjuk. „Őfelsége a munkásosztály nevében ..." — mondogatta például magabiztosan Miroslav Pastýfik, a szakszervezetek volt elnöke. Ma már tudjuk: jogtalanul és méltatlanul érvelt a munkásosztály nevében, mert nemcsak az érdekeit nem védte, követeléseit sem ismerte igazán. Rossz vért szült ez az embernemismerés. Nagy munka lesz minden áldatlan következményét felszámolni, ele legfőbb ideje, hogy hozzáfogjunk. Két napot töltöttem a bratislavai Teslában. Közel ötven emberrel beszéltem, két jegyzetfüzetet teleírtam. Az igazságot kerestem, de nem vagyok biztos benne, hogy megtaláltam. Nem csoda. Közel háromezer ember, és társadalmi valóság igazáról van szó. Sokféle igazság ez, innét nézve fehér, onnét nézve fekete. Az egyik azt mondja, mindent megtett, ami kötelessége volt, a másik a hibás. A másik ezt mondja az egyikre. Az egyik erre elismeri: követtem el hibát, de itt voltak a többiek is. Ok is bűnrészesek. A másik ezt viszszautasítja: én csak az elsőnek az utasításait hajtottam végre, neki eddig is tudnia kellett, jól végzem-e a munkám vagy sem. Lábdázgatás a felelősséggel. Milyen méltatlan, mennyire helytelen állásponti Szégyellnivalóan megalázó azokra, akiknek az a megtiszteltetés jutott, hogy ezrek munkáját irányíthatják. A Tesla vezetőiről van szó. Róluk, mert ebben a mai demokratizálódásban kemény bírálat érte szinte valamennyiüket. A felgyülemlett termelési nehézségekért, a mindennap fájó problémák megoldásának sokéves halogatásáért, a gyárban ezek miatt eluralkodott nyomasztó, feszült légkörért a véleménynyilvánítási szabadság beköszöntése után egyszerre rájuk zúdult a kritika lavinája. Persze, azért ők sem tehetnek mindenről. A központosított gazdasági Irányítási rendszer sok tekintetben parancsokat gépiesen végrehajtó bábukká degradálta őket. Akaratuknak határa volt, kezüket megkötötte a sok szabály és rendelet. Hiába láttak, ha látniuk nem volt szabad, vagy hallottak, ha hallani sem volt szabad. Azaz lehetett ezt \ azt is, de kockázattal járt. Voltak, akik vállalták a kockázatot, de többen voltak, akik inkább sem nem láttak, sem nem hallottak. Ezek a többek aztán fokozatosan elszigetelődtek; ami szavuk volt az utasítás volt — utasítás egyetlen cél érdekében: valóra váltani az előző utasításokat, bármilyen áron. A Tesla harmincéves gyár. A hatvanas évek eleje óta ugrásszerűen megnőtt a termelése. 1960ban hetvenötezer rádiókészüléket gyártottak, 1967-ben már háromszázötezret. 1968-ban háromszázhatvanezret akarnak. A hangsúly azon van, hogy akarnak. Eddig is ezen volt. Ez a háromszázhatvanezer ugyanis már mintegy százezerrel meghaladja a tervezett kapacitást. Mi következik ebből? Az* hogy a tervet csak rendkívüli erőfeszítéssel lehet teljesíteni. A szereldék agyonzsúfoltak, szinte minden gombostűfejnyi helyen munkapad van, a berendezést, a felszerelést a végsőkig igénybe veszik, s ugyanígy saját magukat, vagy legalábbis a munkásokat. A gyárban tízegynéhány év alatt hatszorosára nőtt a munkatermelékenység, de nem műszaki fejlesztés, nem automatizálás révén, hanem elsősorban a nagyobb munkaintenzitás révén. Am ha rendjén menne minden, talán még ez sem volna baj. Csakhogy nem megy. A Teslának mintegy négyszáz üzem szállít nyersanyagot, alkatrészeket. Akinek fogalma van arról, mit jelent manapság nálunk négyszáz szállítóval kooperálni, az el tudja képzelni, milyen ebben a gyárban az anyagellátás. Csaknem napirenden van, hogy késik ez, vagy nem jött meg az. A futószalag mellett pedig elég, ha csak egy közönséges, két-három fillért érő ellenállás hiányzik. Leállíthatják a termelést, hazaküldhetik az embereket. Meg is teszik. Sokszor, majdnem rendszeresen. De ml történik a tervvel? A tervben ilyesmire nincs hely, a terv szinte percről percre szól, s nagy a tekitélye. A kereset, a prémium függ tőle. A kereset, amely amúgysem nagy, s a prémium, amely amúgysem biztos. Nincs más hátra, holnap, holnapután és azután hosszabbított műszak következik: tizenkét órás, esetleg tizenhat órás. Tizenkét óra, tizenhat óra zsúfolt munkahelyen, tenyérni asztalka fölé görnyedve, ugyanazt a műveletet ismételve, fémgőzöktől nehéz levegőjű, nyáron elviselhetetlen hőségű, rosszul szellőztetett munkacsarnokban. Még nem is húszéves lányok, többgyermekes anyák, őszillő asszonyok. Erre nem tudok mást mondani, csak azt, amit Jozef Bolebruch, az egyik rokonszenves mester: „Mindegyiküknek kezet kellene csókolni, hogy tlyen munkafeltételek mellett Igy dolgoznak ÍGY KÉSZÜL A TRANZISZTOROS RADIÚ. Milyen vezető ez? Utána kell nézni! Bolebruch mesternek azért, azt hiszem, hálásak lesznek a lányok. Együttérző emberséges hang ez. Ha minden vezetőjük így vélekednék, most kevesebb lenne a keserűségük. Csakhogy a kézcsökelmélet — ahogy tapasztaltam — nem nagyon népszerű ebben a gyárban. A vezetőket „szorítja" a terv. A terv nem teljesítésének áldatlan következményei vannak „fentről" ls, „lentről" ls. Milyen vezető az, aki nem tudja biztosítani a 'erv teljesítését? Utána kell nézni. Milyen vezető az, aki úgy irányítja a munkát, hogy a hónap végén nincs prémium! Utána kell nézni, örlődés két malom között. Mi hát a teendő? A tervteljesítés biztosítása. Ahogy lehet. Olyan módszerekkel, amilyenek hatásosak. Kényszerrel ís, fenyegetőzéssel is, ha kell. És kell? Anyaghiány, rossz felszerelés, hosszabított műszakok ... Kell! Küzdelem, mindennapos harc, csatatér. A vezetők a parancsnokok. S mit csinál az okos parancsnok, ha két ellenség közt hadakozik? Arra veszi az irányt, amerre a harc könnyebbnek ígérkezik. A Tesla vezetői okos parancsnokok, Így választottak. A munkásokat választották, őket könnyebben „le lehet fegyverezni", mint a felsőbb szerveket. Nem kell hozzá sok, csak egy kicsit fékezni, egy kicsit elnyomni a bírálatot. Másutt is ezt tették, „fönt" is ezt tették. Miért csinálnák éppen ők másképpen? Nem csinálták. S egész biztosan ma sem csinálnák, ha nem jött volna el 1968 tavasza. Ez a tavasz újra felfegyverezte a munkásságot a Teslában ls. Április 9-én lezajlott az első csata: a nyilvános pártgyűlésen eldördültek a fegyverek: a kritikák. A vezetőség hallhatta, amit eddig nem akart hallani: miért kell anynyit túlórázni, miért nem korszerűbb a berendezés, miért nincsenek szociális létesítmények, miért nem kapunk túlórapénzt és veszélyességi pótlékot? Miért van olyan igazgatónk, akinek nincs elektrotechnikai szakképzettsége? Miért nem fogadja a köszönésünket...? Lavina. Bírálatzuhatag. És követelés: mondjon le az igazgató, mondjon le a szakszervezeti bizottság elnöke. Választ kérünk, feleljeneki A szakszervezeti bizottság lemondott, a vezetők maradtak. • — Több mint három éve vagyok a gyárban, azóta a tervet mindig telejsítettük — mondja dr. Ján P e c e n igazgató. — Jobb lett volna, ha nem teljesítjük. Legalább felfigyeltek volna arra, milyen körülmények között dolgozunk — mondja Anton T u r k o v i C igazgatóhelyettes. — Kifogásolták, hogy rossz a műszaki felszerelés, lemaradt a műszaki fejlesztés. Amikor a rádiókészülékek gyártását a mi gyárunkban összpontosították, kiszámítottuk, hogy nálunk hatvan műszaki káderral kevesebb van, mint azokban a gyárakban, ahol a rádiókat addig készítették. Figyelmeztettem a felsőbb szerveket erre, mégsem történt intézkedés. Én azonban engedélyt adtam arra, hogy a műszaki részleg tíz emberrel túllépje a tervezett létszámot. Kettőt vettek fel, miért? — mondja az igazgató. — Nem találtunk megfelelő embereket. Négy lakást is felkínáltunk, de csak két jelentkező volt — mondia Jozef l e 1 i x mérnök, a műszaki tudományok kandidátusa, igazgatóhelyettes. — Meglepetéssszerűen jött a bírálat, nem tudtuk, hogy itt ennyi probléma van — mondja az igazgató, — A pártbizottság már tavaly májusban is figyelmeztette a vezetőséget, hogy így nem mehet tovább, a problémákat meg kell oldani. Később — talán októberben — megkérdeztük, mit tettek a javulás érdekében? Kiderült, hogy semmit — mondja Viliam S k r í p, az üzemi pártbizottság elnöke. — En vagyok itt az ötödik igazgató, de eddig mindegyik rossz volt, egyikkel sem voltak megelégedve — mondja dr. Ján P e c e n. — A mi gyárunkat eddig még sohasem becsülték annyira, hogy olyan igazgatót állítottak volna az élére, aki érti is a szakmát. Nincs kifogásom az igazgató személye ellen, de az az érzésem, hogy lebecsülte ezt a gyárat. Azt hitte, elég, ha igazgató — mondja Peter C a 11 o š osztályvezető. — Igen, előfordult, hogy a helyetteseim nem teljesítettek valamilyen feladatot. De eddig még nem büntettem meg egyiküket sem. Amikor a gyárba jöttem, két helyettest lecseréltem. Most sem vagyok egyformán megelégedve mindegyikkel. Ha igazgató maradok, sokkal határozottabbnak és erélyesebbnek kell lennem — mondja Ján P e c e n. — Nem jó az együttműködés az igazgatóhelyettesek között. Konfliktusaikban az igazgató sokszor nem tud határozottan dönteni, ezért könnyebben megegyeznek nélküle — mondja Milan S v i t o k mérnök, a pártbizottság alelnöke. — Egyszer bejött hozzám egy munkás. Azt mondja, csináljak rendet az üzemi bizottságon (a szakszervezetin) mert az elnök kidobálja az embereket. Mit szólhattam erre? Hát nem az ő dolguk ez, a tagságé és a bizottságé? — mondja az Igazgató. — A vezetőség, de különösen az üzemi bizottság nem támogatta a fiatalok kezdeményezését, sőt inkább gátolta. Gyárunk fennállásának 30. évfordulóján pl. találkozót akartunk rendezni a Tesla-gyárak fiataljaival. Nem sikerült, mert a vezetőség nem tudott előteremteni erre a célra tízezer koronát. Niiná Oraván, a tv-gyárban ilyen akcióra szó nélkül adtak huszonötezret — mondja Emília S v i t k o v á, a CSISZ üzemi bizottságának volt elnöke. — Funkciómat még áprilisban a vezérigazgatóság rendelkezésére bocsátottam. Megígérték, értékelni fogják munkámat, és legkésőbb Július l-ig döntenek — mondja az igazgató. — A pártbizottság azért javasolta az igazgató lemondását, mert meggyőződőse, hogy nem felel meg erre a tisztségre. Határozatunkat megküldtük a várost, a kerületi és a Központi Bizottságnak. Választ még sehonnan sem kaptunk, pedig úgy véljük, azoknak kellene őt felmenteni, akik idehelyezték. Pecen elvtárs azelőtt az SZLKP Központi Bizottságán dolgozott — mondja Viliam Š k r í p. — Április őta a dolgozók megtalálták hozzám az utat. Tény, hogy ezelőtt nem végeztünk megfelelő tömegpolitikai munkát, ezen változtatni kell. Különben azt hiszem, hogy akárki lett volna itt az igazgató, most mindenképpen bírálták volna — mondja Ján Pecen. — A legfontosabb, hogy lehetőséget kapjanak azok, akik tudnak. Sokan vannak Ilyenek, s ha érvényesülhetnek, segíteni fognak rajtunk — mondja Peter C a t1 o š. — Lehet, hogy sokszor szigorúbb voltam, mint kellett volna, de ha teljesíteni akartuk a tervet, nem lehetett másként — mondja az Igazgató. — Előfordult, hogy a hosszabbított műszakban rosszul lettem. Elmentem. Nem szóltam senkinek, mert tudtam, hogy úgysem engednének el. Ezért levonták a prémiumomból. Máskor meg azért is levontak, mert a részlegvezető parancsára nem ugortam azonnal összesöpörni a szemetet. Ugyanis külföldi vendégek jöttek látogatóba. Hát vannak itt takarítónők, akiket azért fizetnek, hogy söpörjenek — mondja Mária T ő t h o v á munkásnő. — Az az érzésem, hogy aki tisztességesen elvégzi a munkáját, annak nincs baja a vezetőkkel. Meg kell csinálni, amit mondanak — mondja Mária Hoppán o v á munkásnő. Vannak kinyilatkoztatások, amelyeket fölösleges kommentálni. A bratislavai Teslában az elmúlt harminc év alatt több mint kétmillió-hatszázezer rádiókészüléket gyártottak. Jókat és kevésbé Jókat. Most gyártanak olyat is, — a Dolly védjegyűt —, amely meghódította a nyugati piacot. Kétszázötvenezer darab készül ebből a típusból ebben az évben, de kétszer enynyi is elkelne. Ez nagy érdemük. A vezetőké, a munkásoké, az igazgatóé, a szerelőnőké. Eredményeik, érdemeik tehát elvitathatatlanok. Dicséret és köszönet Jár értük. Bírálat és korholás jár azonban a hibákért, az önkényeskedésért, a hanyagságért, a baklövésekért. Azért, hogy rosszak a munkafeltételek, hogy nem volt lehetőség a kezdeményezők, a tudók érvényesülésére, azért, hogy elkenték, halmozódni hagyták a problémákat, hogy feszült és nyomasztó a légkör a gyárban. A hibák keresik gazdájukat, s minél előbb megtalálják, annál jobn a gyárnak, a közösségnek. Ha a tömeg nézeteit, igényelt, problémáit eddig nem ismertük, most Itt az alkalom rá, hogy megismerjük. Saját maga ismertet meg velük, s elvárja, hogy akiket illet, azok tudomásul vegyék. Dönteni kell. Megfontoltan, Igazságosan, de haladéktalanul. A Tesla mindennapi élete most ezt köVet

e* SZABÓ GÉZA