Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)
1968-05-09 / 128. szám, csütörtök
A széles folyó mozdulatlanná dermedt kátrányként csillogott a híd alatt; de a nő, aki a korlát fölött kihajolt, látta, hogy a víz nem áll, hanem méltóságteljesen hömpölyög a tenger felé. Megborzongott, noha langyos augusztusi éjszaka volt. Hátrább lépett a korláttól és felemelte tekintetét: a vastag acélkábelek kettészelték az eget és a várost. A látvány ismerős: húsz évvel ezelőtt látta először, amikor sóvárogva megérkezett New Yorkba. Akkor azt hitte megérkezett a paradicsomba. A kábelek sejtelmes halvány fényben derengtek. Mandy csak nézte, nézte azokat éS nem tudla tekintetét elfordítani, mert valami csodát remélt. Valamit, ami elűzi az éjszaka ijesztő árnyait, valamit, ami föloldja görccsé merevült szorongását. De az éjszaka csöndes és mozdulatlan volt. A hid fölött lógó fekete felhő mögül lassan előbújt a hold és ezüstös, sápadt fényt szórt a nőre. Amikor Mandy ügyetlenül fölkapaszkodott a korlátra, észrevette a vízen imbolygó árnyékát Az éjszaka láthatatlanná tette a bal partot, mint ahogy a feledés is elhomályosítja a gyermekkori emlékeket. Mandy csak a fekete színre emlékezett; kezdetben édesanyja viselte. Később ő is fekete ruhában járt — így akarták a rokonok. A puha csöndet rekedten bőgő ködkiirt szakította ketté; a hörgés felúszott a folyón, és szétporladt a híd alatt. „Kikötőt keres egy hajó" — gondolta. Aztán a jobb part felé fordította tekintetét; ahol a fények égtek. Aranyszínű gépkocsik csillogtak, zöldszínű palackok foszforeszkáltak, állandóan folyt belőlük ax alkohol. Óriási cigaretták parázslottak és szép, fiatal urak és hölgyek mosolyogtak. Mindig csak mosolyogtak és mindez villanykörtékből és neonból. Hamar kihúnyó csillogásból épített álomvilág, de Mandynak ide tilos volt belépnie. Hiába bolyongott éveken keresztül a New York-i vadonban, reménykedve, hogy rátalál valakire; az emberek vakok és hidegek voltak, mint a kőszobrok. Sokszor reménykedett, hogy valaki észreveszi, megáll, felé nyújtja kezét; de a rohanó emberek siettek, vakok voltak, vagy talán ő volt láthatatlan? Mandy nem tudta ezt. A következő emlék a kontinens szélére röpítette, ahol egy vörös téglabázban élt. Nappal aludt, éjjel dolgozott. A ház előtt vonultak a teherautók és megálltak a bejáratnál. A széles vállú, benzinszagú férfiak kikászálódtak a volán mögül; enni és inni kértek. Amíg tojást vert, vagy búst sütött, pénzt ejtettek a Wurlitzerbe. A dal mindig ngyanaz volt, és ugyanaz volt a férfiak mohó tekintete is, amint a fehér blúz alatt domborodó mellét kutatták, ót Mandynak becézték — amit nem szeretett — gyengéd szavakat sugdostak a fülébe. Evés után pénzt dobtak az asztalra, ismét beültek a kormánykerék sellé és elrobogtak. De egyszer az egyik férfi nem ment a zenegéphez, nem hangzott föl az ismert dal, és nem Mandynak, hanem Amandának szólította őt. — Ha karriert akar csinálni — mondta — New Yorkba kell mennie — aztán még hozzátette: — Elviszem, ha akarja ... Mandynak annyi ideje sem maradt, hogy letegye a kötényét és fehér bóbitáját. Együtt léptek ki az ajtón. A férfi gyorsan vezetett és a városka szélén egy szálloda előtt lefékezett. — Jó volna kinyújtózkodni — mondta —, még bosszú út áll előttünk ... Fél óra múlva Mandy halkan fölsikoltott és könnyes lett a szeme. Még a kocsiban is szipogott, amikor elhagyták a városkát. Elhúzódott a hallgatag férfi mellől; pedig akkor már szerette. Folyókat, tavakat, városokat hagytak maguk mögött. Egyszer a férfi előremutatott és rászaladtak egy acélkábeleken függő hídra. Éjszaka volt és Mandy látta, hogy a kábelek kettészelik az égboltot és a várost. — Ez New York — mondta a férfL >— Elviszem a kocsit a garázsba, addig várj itt rám ... Ez volt az utolsó emléke róla. A férfi sohasem jött vissza. 0 a járda szélén állt, lábainál egy utcai vízcsap szivárgott, gyűrött, fehér bóbitáját a kezében szorongatta, mintha éppon az új állását foglalná el. Innét kezdve az emlékek elhomályosultak; noha találkozott ugyan fériiakkal, megosztotta velük magányosságát, de azok sohasem maradtak mellette. Éjszakai kávéházakban dolgozott, hallgatta a Wurlitzerből áradó dalokat, elbeszélgetett a futó vendégekkel. A dalok megríkatták, az álmok szétszabdalták, az emlékek, lassan-lassan köddé váltak- Eletében nem volt semmi vigasztaló; a múltban csak romok, hamvában holt vágyak a jövőben. Vadonban bolyongott, ami tele volt hideg szobákkal, hangos zenegépekkel. Mandy lehajtotta a lejét és a leketa habokat bámulta. Árnyékát már nem találta, mert az vízzé változott. „Az egyetlen megoldás" — gondolta szomorúan. Szerette volna önmaga előtt is igazolni, hogy már a korláton áll. Mandy feszülten figyelt, abban reménykedett, hátha erre jár valaki, aki észreveszi. Ez az utolsó lehetősége. DG a hld ebben a késői órában mindig kihalt volt. De ott, igen, ott valami mozog; a ködből, — egy lérfi körvonalai bontakoztak ki. „Tovább tog menni" — gondolta. A férfin kék ruha, fején sapka volt; amikor egyvonalba ért vele, megállt. Mandy ránézett, de tekintetük nem találkozott. — Azonnal jöjjön le! — mondta a férfi hangosan. „Vajon miért haragszik?" — töprengett a nő. — De nem ment tovább, ahogy ezt a többi járókelő tette volna.. . Mandy a lény leié iordult, hátat tordított a vízzé vált árnyékának. A kék kabátos előrelépett. — Másszon le, de gyorsan! Mandy nem tudta; kérés ez, vagy parancs. „Ugranom kell — motyogta — akkor talán nem megy tovább ..." — De nem volt bátorsága az utolsó mozdulatot megtenni. Lassan előrelépett. A rendőr habozott; csak tovább kell mennie és nem látott semmit. New Yorkban rengeteg az öngyilkosság, kiváltképp éjszaka. Ha sikerül ezt az öregedő, .csúnyácska nőt megmentenie — gondolta — a főnöke megdicséri. De az is lehet, hogy valamelyik lap közli a fényképét; akkor talán elő is léptetik. Ugrásra készült, de attól tartott, hogy a nő megelőzi, ezért más megoldást választott: előhúzta a revolverét. A legjobb módszer, erre tanították a hosszú kiképzés alatt. — Ha nem jön le, lövök! Érti? Háromig számolok ... Mandy úgy érezte: végre megtalálta a férfit, aki mindenre képes érte. Tétovázva megmozdult és rámosolygott a a kék kabátosra. A rendőr híven a tanultakhoz, azonnal tüzelt. Egyszer, kétszer ... Mandy a járdára znhant, végleg elszakadva a vízen úszó árnyékától. Fordította: Karácsonyi István Az öreg tengerész megpiszkálta pipáját, és megvetően kiköpött: — A háború - mondta - egyáltalán nem bonyolult dolog, nem nehéz megérteni. Megragadja az ember a puskát, belelő a másikba és kész. De nagyapámat nem tudták behúzni. Túlságosan furfangos volt. Pokolian módszeres volt a feje. A gyerekek mozdulatlanul ülték körül az öreget, aki tűnődve pöfékelt és mereven bámulta a tengert. Várták a folytatást. — Az erény nemesítéséért folytatott háború idején történt — mondta —, nagyon nagyon régen, még mielőtt ti születtetek. Nagyapámat a többi fiatalemberrel együtt besorozták. Az orvos belenézett a torkába, megkopogtatta a hátát és azt mondta, hogy a legrátermettebb példány az összes közül. Megfürdették egyenruhát adtak rá s a kezébe nyomtak egy puskát. — Most pedig készen vagy — mondták. — Készen? Mire? - kérdezte nagyapó. — Hogyhogy mire? - csodálkoztok. Készen arra,hogy lőni indulj. — És kit lőjek le? - tudakozódott nagyapó. — Micsoda kérdés — ámuldoztok. — Az ellenséget természetesen. — S az kicsoda? - kérdezte nagyapó. Ez a kérdés egy kicsit zavarba hozta őket. — Ha szükséges, hogy lelőjek egy embert — folytatta nagyapó —, akkor úgy gondolom, le is lövöm. De kiről van szó? Hogy hívják? Nős vagy agglegény? Vannak-e gyermekei? Mi a mestersége? Hány éves? A lelövés ellen semmi kifogásom, de nem kívánhatják, hogy olyan ember bőrét lyukasszam ki, aki számomra teljesen idegent Az érv logikus volt, és a tábornokok nem utasíthatták vissza. Mit tehettek egyebet, elővették az ellenség adatait tartalmazó űrlapokat, hogy kiválasszanak egy áldozatot nagyapám számára. — Ime - mondták —, itt van például ez az ipse. Fogd a zsoldkönyvét, fénykép is van benne. Vidd haza, olvasd el figyelmesen. Amikor alaposan megismerted, gyere vissza s azonnal kiküldünk a frontra, hogy lelődd. Nagyapó már másnap visszajött — Nem megy — mondta. Nem tudom megölni. Sohasem hallottam rendesebb emberről. Úgy megszerettem, mintha tulajdon testvérem lenne. Oliver Schmaltznak hívják és biciklijovítókácerája van, felesége és három kicsi gyermeke. Szabad idejében a Kedvesem, a bimbók virágba szöktek című dalt hegedüli. Nekem is ez a kedvenc nótám, hogy aszongya: Kedvesem, a bimbók virágba szöktek. Töröld le a könnyedet, Mosolyogj édesen és csókolj, csókolj. Mielőtt a halálba küldenek. Mosolyogj édesen és csókolj, csókolj, Mielőtt a halálba küldenek. — Elég - mondta a tábornok, mert szintén egészen elérzékenyült. — Megértem, hogy mit érzel és nem Ítéllek el. Majd átpasszolom másvalakinek, hogy az végezzen vele. Aztán a tábornok ismét a dossziékhoz folyamodott és hosszasan tanulmányozta az ellenséges katonák űrlapjait. Végül is rátalált egyre, amely megfelelőnek látszott. — Ime — szólott. - Itt van egy semmirekellő, akit bárki boldogan lepuffantana. Eredj haza és tanulmányozd az adatait. Ha eléggé megismerted, gyere vissza és azonnal lelőheted. Nagyapó hazavitte a dokumentációt és hosszasan, lelkiismeretesen tanulmányozta. Valóban aljas és jellemtelen volt a fickó. Oskar Finklernek hívták, naphosszat a kocsmákban kártyázott, este pedig verte a feleségét. A valc koldusok kalapjából kilopta a könyöradomány-garasokat, ez volt fő jövedelmi forrása. Kicsinyes volt, izgága, büdös, becstelen, durva, felületes és pontatlan. Késő éjszakáig tanulmányozta nagyapó a katonakönyvet, s másnap reggel visszaadta a tábornoknak. — Ez az ember kétségtelenül egy mocskos tetű — mondta nagyapó. — Valóban semmi okot sem látok, amely megakadályozhatna, Hogy lelőjem. A legnyomorultabb csirkefogó, akiről valaha is hallottam. — Nagyszerű — örvendezett a tábornok. — Itt a puska. Indulj azonnal a frontra és végezz vele. — Várjunk egy kicsit - mondta nagyapó. — Egy utolsó tetűnek is joga van ahhoz, hogy nyílt kártyákkal játsszunk vele. Itt a levél, amelyet személyesen írtam neki, szívhezszólóan, mint férfi a férfinek. Elhatároztam, adok neki még egy utolsó lehetőséget. Hathónapos határidőt szabtam meg, hogy észhez térjen és megkomolyodjon. Ha ezalatt nem javul meg, lelövöm, mint egy kutyátl Kétségtelenül korrekt ajánlat volt, ezt a tábornoknak is el kellett ismernie, fgy aztán a nagyapó hazament és várt. Az öreg tengerész elhallgatott és tűnődve pöfékelt. Amikor mór úgy látszott, hogy nem folytatja elbeszélését, egy kislány megkérdezte: — S a rossz ember megjavult? — Nem olyan fajta volt - legyintett az öreg tengerész. — Két hónapra rá holtrészegen leesett a lépcsőházban, kitörte a nyakát és megboldogult. — S a bácsi nagypapája? — kérdezte egy fiúcska. - A bácsi nagypapája mit csinált? — Mit tehetett volna - mondta az öreg tengerész —, egy halottat nem lehet lelőni. Nem volt más kiút, kénytelenek voltak felmentést adni nagyapónak a háború alóli T.L. fordítása (U.J S üss fel, süss fel, süss fel, énekli az öregasszony, és közben perdül-fordul, takaros-lassacskán, megfontoltan, és most leperdíti lábáról a facipôket, ni, csak úgy repülnek, egészen a kerítésig, az öregasszony pedig egyszeriben gyorsabban forog az almafácska körül. Süss fel, nap, fényes nap, énekelgeti hozzá. Felgyűrte a blúza ujfát ls, ide-oda lóbálja meztelen karját a fácska ágairól vékonyka árnyékok potyognak, fénylő dél van, és az öregasszony apró lépésekkel forog, Süss fel, süss fel, süss fel. Benn a házban, az asztalon egy levél hever. Amerikából. A levélben ez olvasható: „Kedves Édesanyám! Tudatom Veled, hogy nem fövünk. Pedig csak pár nap volna az egész, mondtam a feleségemnek, márts ott lennénk, aztán megint egy pár nap, Alice, mondtam neki, és már Itthon is vagyunk. És hát meg vagyon írva: tiszteld apádat és anyádat, ámbár édesapám már meghalt, de akkor ts, a str, az ott van, no meg édesanyám is öreg, mondtam neki, és ha most nem utazunk, akkor sohasem utazunk. Mire a feleségem azt mondja nekem, ide flBV&U I°hn, mivelhogy 0 Johnnak hío, ott biztosan minden nagyon szép, hiszen te mesélted, dehát mikor volt az, régen. Az ember meg vagy fiatal vagy öreg, mondta nekem a feleségem, akt fiatal, nem tudja, hogy és mint lesz, mire megöregszik, t álló. Az Istálló ts fehér. És emitt van a kert. A szomszéd tanya valamicskével lejjebb van a hegyoldalon, utána már a falu következik, a folyó mentén, az országút ts ide kanyarodik, aztán mendegél egy darabig, aztán JoJiann«2f Bobrowikís és az öreg nem tudja, hogy és mint volt fiatal korában. Belőled Itt lett valaki, és te már nem vagy többé odavaló. Hát ezt mondta a feleségem. Igaza van. Az apja ránk íratta a boltját, hiszen tudod, egészen jót megy. Azt mondja a feleségem: hívd Ide az anyádat. Csak hát Te megírtad már, Édesanyám, hogy te nem jöhetsz, mivel egyvalakinek mégiscsak muszáj ott maradni, ha már egyszer ml mindnyájan elmentünk onnan". A levél persze, hosszabb. Amerikából jött. Es ahol befejeződik, ez áll: „szerető fiad, Jons." Fénylő dél van, és szép itt. A ház fehér. Az oldalánál ismég egyszer lehajlik a folyóhoz, aztán megint visszabújik az erdőbe. Szép Itt. Es fénylő dél van. Az almafácska alatt pörög-forog az öregasszony. Ide-oda lóbálja meztelen karját. Süss fel nap, fényes nap. A szobában mennyezeten himbálódzik, hűvös van. A ürmöcsokor zümmögnek benne a legyek. Az öregaszszony felveszt az asztalról a levelet, összehajtogatja és kiviszi a konyhába a tűzhelyre. Aztán visszamegy a szobába. A két ablak között lóg a tükör, s a tükrön, a bal alsó sarokban, a keret és az üveg között egy kép. Egy fénykép, Amerikából. Az öregasszony kiveszi a képet, leül az asztalhoz és ráírja a kép hátára: Ez az én jons fiam. Es ez az én Alice lányom. Es még ezt is odaírja, alája: Erdmunthe Gauptate, született Attalle. Leráncigálja a blúza ujját, szépen kisimogatja. Csinos, fehér anyag, kis, kék pöttyökkel. Amerikából. S az öregasszony fel' áll, s míg a tűzhelyhez megy, melengeti egy kicsit a képet a levegőben. Amikor Antus idejött Tauroggenböl, annakidején, és itt maradt, annakidején, emiatt a két kar miatt van az egész, azt mondta, ilyen fehér kar nincs is sehol, sem ott jenn, ahonnan Idejött, de itt sem, ahol aztán megmaradt. És harminc esztendőn át erről beszélt. Bizony, az Antus. Az ember vagy fiatal, vagy öreg. Ugyan, mire is volna szüksége az embernek, ha öreg? A nappal fénye egyre sötétebb, az árnyékok egyre világosabbak, az éjszaka egyre kevésbé jó az alvásra, és egyre rövidülnek az utak. Két-három út van hátra már csak, a legvégére egy marad. Az öregasszony a tűzhelyre teszt a képet, az összehajtogatott levél mellé. Aztán kiveszi a gyufát a szekrényből, és azt ts odarakja. No, forraljuk fel a tejecskét, mondja, és kimegy fáért. Sárközi Elga fordítása Hűlj 1968. V. 9. 10
