Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-09 / 128. szám, csütörtök

AZ EMBERI JOGOK es az eltitkolt határozatok 19B8. V. 9. Államunk húsz évvel ezelőtt kötelezettséget vállalt, hogy az .Egyesült Nemzetek Szervezetével együttműködve biztosítja az emberi Jogok és az alapvető szabadságok teljes elismerését és betartását. A kötelezettségvállalás tökéletes teljesítése érdekében rendkívül nagy jelentősége van az említett Jogok és szabadságok azonos értelmezésének, ezért az ENSZ közgyűlése kinyilatkoztatta az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációját minden nemzet és minden állam közös céljaként, hogy „a társadalom valamennyi tagja és szerve szüntelenül szem előtt tartva ezt a Deklarációt, oktatással és neveléssel Igyekezzék terjeszteni ezen jogok és szabadságok tiszteletben tartását, s fokozatos belügyi és nemzetközi Intézkedésekkel biztosítani azok általános és hathatós elismerését és betartását mind a tagállamok saját lakossága, mind pedig azon területek lakossága körében, amelyek a tagállamok fennhatósága alá tartoznak." Hazánkban az elmúlt két évtizedben annyi torz intézkedés látott napvilágot, hogy Időbe telik, míg a társadalom valamennyi tagja számára biztosítani lehet az emberi Jogok és szabadságok teljes elismerését és betartását. Sajnos, nálunk még most is vannak érvényben olyan rendelkezések, melyek alapján megkülönböztetésben részesítik az ország polgárait, pedig a Deklaráció 1. cikkelye szerint „minden ember szabadnak és egyenlőnek születik." Nem akarom felszaggatni a nehezen behegett sebeket, de gondolataim akaratlanul is vlssza-visszaszállnak a közelmúltba. Még most sem akarom elhinni, hogy a huszadik század közepén százezreket lehetett faji és nemzetiségi alapon megkülönböztetni Európa szívében. Sajnos, ennek maradványai lépten-nyomon még ma is fellelhetők. Milyen formában? Vegyünk csak kézbe néhány okmányt és nyomtatvényt, s győződjünk meg róla saját szemünkkel. Szükséges-e a nemzetiség feltüntetése? Kezdjük a személyi igazolvánnyal. Nyissuk ki az első oldalon. Az 5. pont a nemzetiséget tünteti fel. S éppen ez szolgált az elmúlt években annyi súrlódás és torzsalkodás alapjául. Egyúttal azt ls vizsgáljuk meg, vajon van-e mindennek törvényes alapja? Az 1957. december 19-én kiadott 75. számú törvény 1. §-nak rendelkezése szerint a személyt Igazolvány okirat, mellyel a Csehszlovák Köztársaság polgára igazolja személyazonosságát, csehszlovák állampolgárságát, lakhelyét és egyéb, a személyi Igazolványban bejegyzett lényeges jogi és nyilvántartási tényeket. A személyt Igazolvány hivatalos mintáját a Belügyminisztérium határozza meg. E szerint tehát sem az idézett törvény, sem pedig annak végrehajtási utasítása (az 1958. évi 5. számú hirdetmény) nem sorolja fel azokat az adatokat, melyeket a személyi igazolványnak tartalmaznia kell. Kérdezem, a nemzetiség Ismerete feltétlenül szükséges-e a személyazonosság megállapításához? Nézetem szerint éppúgy nincs rá szükség, mint ahogy felesleges a faj, a vallás avagy a bőr színének Ismerete. Ha pedig felesleges, akkor minek kell feltüntetni az Igazolványban? Csupán azért, hogy az állam polgárait nyilvántartásba vegyék nemzetiségi hovatartozása szerint is? Gondolom, erre a célra teljesen elégséges lenne a tíz évenként megismétlődő népszámlálás. A további vita tárgyát a nemzetiség feltüntetése képezi a káderlapokon. Az állások eddigi betöltésénél nem egy ember került hátrányos helyzetbe csupán azért, mert az előadó a nemzetiség szerint is elbírálta kérvényét. A napokban csomagot akartam feladni külföldre. Tekintettel arra, hogy száz koronán felüli értékről volt szó, kiviteli engedélyt kellett beszereznem a kerületi vámhivatalban. A nyomtatványon ismét fel kellett tüntetni a nemzetiséget. Eddig azonban még senki sem tudta nekem megmagyarázni, hogy ezeknek a kérelmeknek elbírálásánál miért kell ismerni a kérelmezők nemzetiségét ls? Vagy miért szükséges feltüntetni a kérvényen, hogy valaki cseh, szlovák, magyar, német avagy ukrán, ha egy iskolásgyermek a napközi otthon menzáján szeretne étkezni? Csak néhány esetet ismertettem a sok közül. Nem hiszem, hogy erre az adatra valóban szükség volna a mindennapi életben. Ezért azt javasolom, hogy az illetékesek sürgősen vizsgálják felül a leggyakrabban használt nyomtatványokat és Igazolványokat, s azok adatainak leegyszerűsítésével mellőzzék a nemzetiség feltüntetését (éppúgy mint az ötvenes évek derekán a vallásét), mert ez a nemzetiségi túltengés eddig semmi jóra sem vezetett. Az ember akaratlanul is kétségbe vonja az egyenjogúságot, ha az állam polgárait jogai gyakorlásában lépten-nyomon megkülönböztetik. Az utóbbi évtizedben az a fonák helyzet élit elő, hogy bár az Alkotmány 20. cikkelye szerint nemzetiségre és fajra való tekintet nélkül minden állampolgár egyenjogúsága biztosítva van, ugyanakkor az embereket polgári jogaik tényleges gyakorlásában lépten-nyomon megkülönböztetik éppen nemzetiségük szerint. Az igazolványok és nyomtatványok szerzői bizonyára nem ismerték és azért nem is vették figyelembe a Deklaráció 2. cikkelyét, amely szerint mindenkinek megvan a Deklarációban felsorolt valamennyi joga és szabadsága, fajtája, bőrének színe, neve, nyelve, vallása, politikai vagy egyéb meggyőződése, nemzetiségi vagy szociális származása, vagyona, családja, vagy egyéb pozíciója bárminemű megkülönböztetése nélkül. Határozatok helyett tételes jogszabályok! Végre elérkezett a törvénysértések alkonya. A csehszlovák törvénytárból el kell tehát távolítani minden olyan jogszabályt, mely ellentétben áll az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjával. Ez a megállapításom vonatkozik a magyar nemzeti kisebbséggel kapcsolatos rendelkezésekre ls. Az 1945. évi teljes jogfosztottság óta azonban még sok-sok tennivaló lesz, hogy az egyenjogúság valóságos legyen. Ezt igyekszik elősegíteni a CSEMADOK március 15-i nyilatkozata és javaslata ls. Talán, ha annak idején tételes jogszabályokba foglalták volna a párt- és az állami szervek eddig kiadott intézkedéseit a nemzeti kisebbségek jogainak rendezésével kapcsolatban, és azokat annak rendje s módja szerint publikálták volna a hivatalos lapban vagy a sajtóban, ma már az említett javaslat megvalósításának nem akadna annyi kerékkötője. Bár a helyzet és a magyarlakta vidéken uralkodó viszonyok bonyolultak voltak, a SZLKP Központi Bizottságának Elnöksége már 1950. Január 6-i ülésén tárgyalt a magyar lakosságot érintő kérdésekről. A helyes tájékozódás kedvéért tekintsük át legalább a legfontosabb intézkedéseket, melyek megvalósítására az Elnökség saját tagjait és a SZNT megbízottait utasította: • dolgozzanak ki jelentést a dél-szlovákiai beruházási programról, • helyezzék el kellőképpen az ún. „toborzottakat", • a magyar lakosságú falvakban a hirdetményeket tegyék közzé magyar nyelven is, H figyelmeztessék a népművelési felügyelőket, hogy minden csehszlovák állampolgár tagja lehet a CSEMADOK-nak, tehát a reszlovakizáltak is, H vizsgáljanak ki minden olyan esetet, és gondoskodjanak a bűnösök megbüntetéséről, amikor magyar nemzetiségű lakosokat üldöztek nemzeti hovatartozásuk miatt, illetve CSEMADOK tagságuk miatt, Q akadályozzanak meg minden soviniszta agitációt, illetve mindennemű nyomást az 1950. évi népszámlálással kapcsolatban, • bizonyos filmeket lássanak el magyar feliratokkal. A fogyatékosságok kiküszöbölése érdekében újabb határozatok ls születtek, de ezekről a nép továbbra sem szerezhetett tudomást, mert nem tették közzé. Igy azok betartását és megvalósítását sem tudta ellenőrizni. Az egyenjogúsítást folyamat Ismerjük meg még röviden a volt Megbízottak Testületének 1952. évi július 2-t határozatát is (akkor még nem számozták a határozatokat). Ez az államigazgatási szerv az 1952. május 17-én kelt kormányhatározat végrehajtásával kapcsolatban felülvizsgálta a magyar nemzetiségű lakosság politikai egyenjogúsításának folyamatát, és határozattál utasította az egyes megbízottakat olyan Intézkedések megtételére, melyek még 15 év múlva is követelések tárgyát képezik. Ezek szerint a helyi viszonyokhoz és a szükséghez képest biztosítani kellett volna, hogy a nemzeti bizottságokban, azok szerveiben és apparátusában megüresedő helyeket magyar nemzetiségű polgárokkal kellett volna betölteni a vegyes lakosságú járásokban. Intézkedni kellett volna a magyarlakta területek községei és városát elnevezésének magyar nyelven váló megjelöléséről is. A kerületekben, a járásokban és a községekben, ahol magyar lakosság él, biztosítani kellett volna a magyar nemzetiségű polgárok érvényesülését a nemzeti bizottságokban (a vezető tisztségekben és az alkalmazottak soraiban egyaránt), a földműves-szövetkezetekben, a felvásárlőszervekben, az állami gépállomásokon, az állami gazdaságokban, a nemzeti és kommunális vállalatokban, a közlekedésben, s a megbízotti hivataloknak alárendelt valamennyi ágazatban, mégpedig a gazdasági, a kulturális és a közélet minden terén. A vegyes nemzetiségű területeken lehetővé kellett volna tenniük a magyar nyelv használatát a nemzeti bizottságokban, a hivatalokban és a bíróságokon. Biztosítani kellett volna, hogy a nemzeti bizottságoknak szóló Irányelveket, utasításokat, körleveleket és hirdetményeket a vegyes nemzetiségű területeken magyar nyelven ls adják kl. Hasonlóképpen kellett volna törődniük azzal ls, hogy a magyarlakta községekben és Járásokban a nemzeti bizottságok, a gazdasági, a kultúrális és egyéb intézmények magyar nyelven adják kt a magyar lakosoknak szóló határozatokat, végzéseket, rendeleteket, felhívásokat, bizonylatokat stb. Gondoskodniuk kellett volna arról, hogy a vegyes nemzetiségű járásokban és községekben az állami, köz- ős gazdasági épületeket, létesítményeket, üzleteket magyar nyelven is jelöljék meg. A magyarlakta járásokban a vasúti állomásokon, útkereszteződéseknél, autóbuszmegállókon, középületeken, üzletekben és általában a nyilvánosságnak hozzáférhető helyeken magyar nyelvű táblákat és figyelmeztetéseket ls fel kellett volna szereltetni vagy akasztatni. A hivatalokban és intézményekben a magyarul előterjesztett vagy magyarul írt beadványokat, átiratokat, leveleket, panaszokat stb. kellő Időben és helyesen kellett volna és kellene ma is elintéznL Ezek után egész sor helyi jellegű Intézkedésre került sor a kétnyelvűség biztosítása ügyében. Sajnos, a Megbízottak Testületének említett határozatát nagyrészt csak a funkcionáriusok Ismerté k. A lakosság széles tömegei nem szerezhettek róla tudomást. Idővel irattárba került és ott lepi a por. Részleges elégtétel Ne higyjük azonban, hogy az említett hiányosságok nem ismétlődtek meg. Előfordultak még az utóbbi évek folyamán is annak ellenére, hogy a csehszlovákiai magyar sajtóban több figyelmeztetés is napvilágot látott. Néhányan még emlékeznek a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége 1965. évi január 23án kelt nagy jelentőségű 17. számú határozatára. E szerint méltánylást érdemlő esetekben a járási nemzeti bizottságok tanácsai hatályon kívül helyezhetik a vagyonelkobzást, melyet az SZNT 1948. évi 1. számú hirdetményével közzétett 1945. évi 104. számú rendelet 1 §-a 1. bek. c) pontja értelmében foganatosítottak. Az említett határozat szerint a volt tulajdonos (esetleg örökös) kérvénye alapján megszüntethetik a családi házak konfiskáciőját (a hozzájuk tartozó kerttel és udvarral együtt), ha a volt tulajdonos (örökös) • még benne lakik és eddig azt nem adták el másnak, • csehszlovák állampolgár, s nem követett el súlyosabb bűncselekményt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság ellen, vagy a cseh és a szlovák nép ellen, a felszabadulás után aktív munkával vette kl részét a szocializmus építéséből s fgy bebizonyította a köztársaság Iránti hűségét, • az államnak megtéríti azokat a kiadásokat, melyek az elkobzott ingatlan karbantartása folytán keletkeztek. Ennek a határozatnak is az a nagy hibája, hogy nem közölték a hivatalos lapban vagy a sajtóban. Titkos jellegét is csak 1965. február 23-én szüntették meg. Az érintett személyek tehát valamennyien a mai napig sem tudták beadni kérvényüket. Régi vagy új elnevezések Sok szó esik mostanában szerte az országban a községek és a városok nevének megváltoztat ásáróL Az SZLKP Központi Bizottsága Irodája már 1959. Január 19-én foglalkozott ezzel a problémával. A jelentés I. részében ezt olvashatjuk sző szerinti Ami a magyar nemzetiségű többséggel rendelkező községek elnevezését illeti, amelyeket a burzsoá nacionalisták elszlovákosítottak, a helyi lakosságnak és az államhatalom helyi szervetnek módjában áll, hogy az elnevezést megváltoztassák az érvényes előírások betartásával és azt normális úton kérjék az illetékes közigazgatási szervektől. Annak idején a Belügyi Megbízotti Hivatal volt Illetékes, ma a kerületi nemzeti bizottságok. Tehát semmi akadálya annak, hogy valamelyik helyi nemzeti bizottság — természetesen a lakosság véleményének meghallgatása után — felterjessze Javaslatát az Illetékes kerületi nemzeti bizottsághoz. A múltban már voltak ugyan efféle kísérletek, de nem mindenütt találkoztak megértéssel. A nagymegyeriek például a városuk alapításának 500. évfordulója alkalmából javaslattal fordultak a felettes hatósághoz, de az a mai napig még válaszra sem méltatta őket. Mi történt volna azonban, ha a kerületi képviselő felszólalt volna a plenáris ülésen vagy felvilágosítást kért volna az Illetékes ügyosztály vezetőjétől? Minden valószínűség szerint a felterjesztést nem hevertetnék még ma is valamelyik fiókban. A nemzeti bizottságokról szóló törvény 15. §-nak b) pontja szerint ugyanis a képviselők kérdéseire haladéktalanul, legkésőbb 30 napon belül kell választ adni. Amint látjuk az „agyonhallgatásra" ls akad orvosság. A jelenlegi helyzet mélyreható elemzése után láthatjuk, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásánál nem kellett volna előnyben részesíteni a párt- és állami szervek eltitkolt határozatait, s akkor ennek a „kényes" kérdésnek megoldására foganatosított Intézkedések sem sikkadtak volna el az íróasztalok fiókjaiban és nem adnának okot semmilyen félreértésekre. Tehát minden másképp alakulhatott volna, s nem kellene mindent élőiről kezdeni. Ma a CSEMADOK-nak sem kellene azoknak a Jogoknak törvénybe Iktatását követelnie, melyeket részben már az 1920. évi alkotmánylevél és az ennek alapján kiadott nyelvtörvény, illetve az utóbbi húsz év alatt kiadott párt- és állami szervek határozatai biztosítottak a nemzetiségek számára. Ha ez régebben történt volna meg, akkor ma nem kellene arra hivatkoznunk, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 30. cikkelye szerint az említett Deklaráció egyetlen pontját sem szabad senkinek úgy magyaráznia, hogy az bármely államnak, bármilyen csoportnak vagy személynek bárminő jogot is nyújtson arra, hogy olyan tevékenységet fejtsen kl, vagy olyan tetteket kövessen el, amelyek a Deklarációban foglalt fogok vagy szabadságok valamelyikének elnyomására irányulhatnának. Mindebből láthatjuk, hogy amit a CSEMADOK Javasolt a magyar nemzetiségű kisebbség jogainak törvényes rendezésével kapcsolatban, azt lényegében mér régóta tartalmazzák vezető politikai és állami szerveink határozatai. Ha azonban összehasonlítjuk őket, arról ls meggyőződhetünk, hogy a CSEMADOK javaslatában nem az „elszakadási szándék" nyilvánul meg, hanem az említett határozatokban foglaltak (melyeket eddig senki sem helyezett hatályon kívül) törvénybe iktatása s azok maradéktalan végrehajtása saját nemzeti szervek és intézmények révén, valamint az eddigi deformációk megszűntetése, hogy hazánkban az egyenjogúság mindenki számára valóság legyen a Jövőben. GYÖNYÖR JŰZSEF,