Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)
1968-05-03 / 122. szám, péntek
C tara asszony, szokása szerint, ezen a napon is a parkba vitte ötesztendős kisfiát, a folyó partjáról. Délután három óra lehetett, az idő nem volt se szép, se csúnya, hol sütött a nap, hol elbújt, időnként egy kis szél kerekedett a víz felől. A gyerek se volt éppenséggel szép gyerek, sőt. Szánalmas, vézna kis kölyöknek volt inkább mondható, igen, vézna volt, cingár, és nagyon-nagyon sápadt. Már-már zöld. Olyannyira, hogy játszótársai Spenótnak csúfolták. A sápadt gyerekeknek rendszerint (mintegy kárpótlásul kapják ezt a természettől), nagy, fekete szemük van, melytől vértelen arcuk patetikus kifejezést nyer. A kis Dolfi azonban ettől is elesett: aprócska, jelentéktelen szeme volt, híjával minden személyes jellegzetességnek — azzal bámult erre-amarra. Ama napon a Spenótnak csúfolt fiúcska kis puskával jelent meg a pariiban. Afféle játékpuska volt, csöpp, veszélytelen golyókat lehetett kilőni vele. Mindenesetre puska volt. De Spenót nem kezdett játszani a többi gyerekkel, azok ugyanis mindegyre csak gúnyolták; inkább egyedül ócsorgott, ha le kellett J^S ^ is így mondania a ~ játékról. Mert az állat, nem ismervén az egyedüllét kínját, egymaga is eljátszik, az ember azonban képtelen erre, s ha mégis megpróbálkozik vele, csakhamar úgy elbúsul, hogy még rosszabbul érzi magát, mint annakelőtte. Mindazonáltal, amikor a többi gyerek arra ment, Dolfi lövésre emelte puskáját; sután, bátortalanul - inkább csak kínálkozás volt ez a mozdulat, akárha ezt mondta volna: látjátok, nekem is van puskám, én is katona vagyok, miért nem hívtok hát magatok közé játszani?... A többiek máris tovatűntek a fasorban. De észrevették Dolfi új puskáját, hogyne vették volna észre. Olcsó kis puska, de új, más, mint az övék; kell-e több ennél a kíváncsiságnak, irigységnek? - Láttátok? Spenótnak új puskája van - így szólt az egyik. Mire a másik: - Csok azért hozta ki a puskáját, hogy mutogassa, hogy bosszantson minket, nem játszik velünk, még egyedül se játszik. Spenót disznó. A puskája pedig vacak. — Azért nem játszik, mert fél tőlünk - jegyezte meg a harmadik, Mire az első: - Lehet. De akkor is disznó. Clara asszony egy padon ült s szorgalmasan kötögetett. A nap bágyadt fényt vetett rá. Gyermeke, Dolfi, bamba képpel ült mellette, nem mert nekivágni a sétánynak, csak forgatta kezében a puskáját, határozatlanul, csüggedten. Délután három óra lehetett körülbelül, a lombok közt a rengeteg madár (ki tudná megmondani, mifélék!) észbontó lármát csapott, tán annak jeléül, hogy közeleg az este. — Rajta, Dolfi, eredj játszani — nógatja a fiát Clara asszony, anélkül, hogy föltekintene a munkájából. — Kivel? — Ej, hát a többi kisfiúval. Végtére pajtások vagytok valamennyien! — Nem, nem vagyunk pajtások - mondja Dolfi. — Ha odamegyek hozzájuk, hogy játszanak velem, rögtön csúfolnak. — Ezt azért mondod, mert Spenótnak hívnak? — Nem akarom, hogy Spenótnak hívjanak. — Szerintem igazán kedves név. Éfi nem sértődnék meg tőle. Am a gyerek makacsul: — Nem akarom, hogy Spenótnak hívjanak. A többi gyerek rendszerint háborúsdit játszott, így ezen a napon is. Dolfi egy ízben megpróbált velük tartani, ám ők tüstént kiabálni kezdtek! Spenótl Spenót! s jót nevettek rajta. Ök szőkék valtak, szinte valamennyien, míg Dolfi fekete, homlokába hulló, vessző alakú kis tincscsel. Nekik jókötésű, izmos lábuk volt, az övé: vékony, kacsa. Amazok úgy futottak, ugrottak, akár a nyúl, ő ha majd megszakadt is bele, nem bírt lépést tartani velük, minduntalan lemaradt. Amazoknak volt puskájuk, kardjuk, parittyájuk, íjjuk, fúvócsövük, sisakjuk, a Weiss mérnök fiának még tükörfényes vértje is volt, akár a páncélos lovagoknak. Amazok, noha körülbelül egyidősek vele, jó néhány durva szót tudtak, amit ő semmiképpen sem mert utánuk mondani. Amazok erősek voltak, ő gyenge. De most ő is puskával jött. Igy hát rövid tanácskozás után odamentek hozzá. — Szép puskád van - mondta Max, a Weiss mérnök fia. - Mutasd. Dolfi nem eresztette el kincsét, de hagyta, hogy amaz megvizsgálja. — Nem rossz — jelentette ki szakavatotton Max; neki légpuska lógott a vállán, az legalább hússzor annyiba került. Dolfit mintha hájjal kenegették volna. — Ezzel a puskával te is részt vehetsz a háborúban — mondta Walter, s nyájasan, bátorítón rákacsintott. — Az ám, ezzel a puskával kapitány lehetnél - mondta egy harmadik. Dolfi ámulva hallgatta őket. Ma még egyetlen egyszer se nevezték Spenótnak. Kezdett bátorságra kapni. Elmagyarázták neki, hogyan fognak aznap háborúsdit játszani. Max generális hadserege fent tanyázik a hegyekben, Walter generális hadserege pedig megpróbál áttörni a hágón. Két füves, bozótos bucka képviselte a hegyeket, a hágót pedig egy lefelé kanyargó kis ösvény. Dolfit Walter seregébe osztották, be, kapitányi rangban. Ezután elváltok egymástól az alakulatok, hogy ki-ki titokban kidolgozhassa haditervét. Először fordult elő, hogy Dolfi úgy látta, komolyan veszi őt a többi fiú. Walter rendkívül felelősségteljes feladatot bízott rá: ő lett az elővéd parancsnoka. Adtak melléje csakugyan két, meglehetősen sunyi képű, parittyával felfegyverzett kis kölyköt, s már útnak is indították a csapat élén, azzal a megbízatással, hogy derítse fel az átjárót Walter is, a többiek is nyájasan mosolyogtak rá. Szinte túl nyájasan. Dolfi kiállt hát a meredeken lejtő kis ösvényre. Jobbról, balról a két cserjével, bozóttal rendetlenül benőtt halom. A Max vezette ellenség feltehetően a bokrok között rejtőzködött, onnan lesett rájuk. — Rajta, Dolfi kapitány, indulj rohamra! Azok, úgy látszik, még nem készültek föl... - adta ki a parancsot Walter, ugyancsak bizalmas hangon. Alighogy leértél, mi is megyünk, mi leszünk a felmentő sereg... De fuss, fuss, ahogy csak bírsz, sosem lehet tudni ... ! Dolfi megfordult, hogy szembenézzen vele még egyszer. S föltűnt neki, hogy fura mosoly játszadozik mind Walter, mind a többi „bajtárs" ajkán. Egy pillanatig habozott. - Mi az? - kérdezte. — Rajta, kapitány, rohamra! — parancsolt a tábornok. Ebben a pillanatban a folyón túl katonabartda trombitája harsant. A csodás lüktető hangzatok életeiixírként hatoltak Dolfi szívébe: ünnepélyesen magához szorította nevetséges kis puskáját, s úgy érezte, a halhatatlan dicsőség várja odalent. — Rohamra, fiúk! — kiáltotta, ahogyan sosem merte volna azelőtt kiáltani. Azzal futásnak eredt lefelé a meredek ösvényen. Ugyanebben a pillanatban vad röhej csattant a háta mögött. De már nem bírt megfordulni, a lendület nem engedte, különben is késő lett volna; valami hirtelen megragadta a lábát, földre rántotta, Madzagot feszítettek ki előtte, tíz centiméterrel a föld felett. Fejjel bukott előre, alaposan beverte az orrát. A puska elröpült. A rezesbanda pattogó, tüzes ritmusába üvöltözés, tompa puffanások zavaros egyvelege vegyült, Feltápászkodott, de a bokrok közül már elő is bukkant az ellenség, irtózatos sárgolyó-pergőtüzet zúditva reá. Mind őt lőtte. Az egyik rosszcsontnak sikerült f ültövön találnia; megint elvágódott. Erre ráugrottak, ütötték-verték Walter is, a tábornoka, meg a bajtársai is. — Nesze, nesze, Spenót kapitány! Végre otthagyták, kereket oldottak. A zene is elhalt odaát, a folyó túlpartján. Dolfit kétségbeesett zokogás rázta. Körülnézett, kereste a puskáját. Ott hevert néhány lépésnyire tőle. Lehajolt érte, fölvette. Ócska csonkot tartott a kezében. Valamelyik gézengúz letörte a csövét, nem volt az már semmire se já. így került végül a sétány padján üldögélő anyukája elé, kezében a fájdalmas ronccsal, felhorzsolt térddel, vérző orral, tetőtől-talpig mocskosan. — Szentisten, Dolfi, mit csináltál?! Nem azt kérdezte, hogy mit csináltak vele, hanem, hogy ő mit csinált. A háziasszony ösztönös felfortyanása volt ez: egy ruha teljesen tönkrement. De benne volt az anya keserűsége, megaláztatása is: micsoda szánalmas alak lesz ebből a szerencsétlen gyerekből! Milyen nyomorult sors vár reá! Miért ne«n tudott ő is szőke, keménykötésű kis fickót szülni, olyat, amilyenek ezek itt, akik benépesítik a parkot? Miért fejlődik az ő fia ilyen nehezen? Miért ilyen sápadt mindig? Miért ily kevéssé rokonszenves? Miért folyik káposztáié az ereiben, miért hagyja mindig, hogy a többiek legyűrjék? Megpróbálta elképzelni, milyen lesz Dolfi tizenöt, húsz év múlva. Szerette volna egyenruhában látni lelki szemeivel, délceg lovascsapat élén vagy karonfogva egy remek lánnyal vagy egy nagy áruház tulajdonosaként vagy tengerészkapitónyként. - De nem sikerült. Mindig csak tollal a kezében látta, előtte óriási irathalmaz, lám ott görnyed az iskolapadban, az otthoni íróasztala mögött, poros hivatali íróasztalok mögött. Szürke, pedáns hivatalnok, bürokrata. Szánalmas, nyomorult féreg lesz, igen, akit eltiport az élet. — Jaj, szegény gyerek! - sajnálkozott az elegáns fiatal hölgy, aki épp Clara asszonnyal csevegett. S fejcsóválva megsimogatta Dolfi rémült arcocskáját. A kisfiú hálásan nézett fel, igyekezett mosolyogni. S egy pillanatra mintha valami fény is átsuhant volna e sápadt arcon: egy törékeny, ártatlan, megalázott és védtelen gyermek keserű magányának visszfénye; kétségbeesett vágy egy kis vigasz után; valami tiszta, fájdalmas és gyönyörű érzés - nem, lehetetlen pontosabban meghatározni. Egy pillanatra - életében utoljára - szelíd kisfiú volt, gyöngéd, lágy, meggyötört, aki nem érti a világot maga körül, s egy kis jóságért eseng. De ez csupán egy pillanatig tartott. — Na gyere, Dolfi, ruhát kell váltanod! förmedt rá az anyja, erélyesen karonragadta, s elindult vele hazafelé. Ekkor a gyermek újra zokogásba tört ki, dühödt zokogásban, arca máris eltorzult, csúnya lett, két kemény, durva ránc vésődött szája köré. — Istenem, mennyi baj van ezekkel a gyerekekkel! — sóhajtott fel résztvevőn a fiatal hölgy, mojd elbúcsúzott: — Viszontlátásra, Hitlernél Telegdi Polgár István fordítása A brauslavci Szlovák Nemzeti Színházban vasárnap, április 28-án mutatták be Szergej Prokofjev Rómeó és Júlia című balettjét Tóth Károly rendezésében. (M. Borodáčavá felv. - CTK) KIRÁLY DEZSŐ: A vicc mint koronatanú Fiatal barátaim négy éve házasok. Akár hiszik, akár nem, Szabóéknak hívják őket. Szeretik egymást. Van egy édes kislányuk és keresnek annyit, hogy telik gépesített háztartásra, öltözködésre, szórakozásra. Elégedett, tehát boldog emberek. Annál feltűnőbb volt, hogy gondterhes ábrázattal fogadtak. Szabó ingerülten mondotta: — Kovácsékat várjuk, a sógoromékat. — A mama miatt jönnek — tette hozzá ideges vibrálással Szabóné, férje pedig elcsukló hangon folytatta: — Az anyósom ugyanis ez idő szerint nálunk lakik. — Hát akkor én megyek — mondottam, mert nem szeretem a családi jeleneteket. Ismerem az ilyesmit. Szabóék Kovácsékra akarják tukmálni a mamát, azok meg nem kérnek belőle. Hány családi belviszálynak voltam tanúja több évtizedes, viharvert, agglegényi pályafutásom alatti Hány házasság borult fel a békétlenség démona, az otthon réme, a roncsoló házimétely miatt, ahogyan hajdanán az anyósokat becézlek. Szabóék azonban nem engedtek el. — Szükség lehet megfontolt, érett bölcsességedre. A sógoromék ugyan nem nagy lángel : mék, de téged ők is tisztelnek. Ezt már ismerem. „Érett bölcs," négyszemközt annyit jelent, hogy egész kedves öreg marha. Jobbik esetben. Mert félfüllel hallottam egyszer, hogy egy fölöttébb tiszteletre méltó bölcs öreg úrra azt mondták, „kissé agyalágya a vén pacák". Hogy ki volt az illető bölcs öreg úr, azt talán ne firtassuk ... És hogy Kovácsék tisztelnek! Életem egyik legszomorúbb pillanata volt, amikor észrevettem, hogy fiatal írótársaim már tisztelnek. Szerencsére rájöttem, hogy csak úgy tesznek. A hátam mögött egyáltalában nem tisztelnek. Ez némiképp megvigasztalt. Maradtam hát, és amikor Kovácsék megjöttek, el voltam készülve a legrosszabbra. Előérzetem nem csalt. A testvérek és sógorok hajba kaptak az anyós miatt. Azon marakodtak, hogy kinél lakjon a mama! Szavamra, mindkét házaspár magának követelte az anyóst! Azt hiszem korunk egyik legsajátosabb jelensége, hogy az anyós a ház istenveréséből a család legnagyobb áldása lett. Bevásáról, főz, takarít, gyereket nevel. Érthető, hogy Szabó toporzékolva rikácsolta: — A mama velünk marad! — A mama hozzánk költözik! — tomboltak Kovácsék. Végül is fölkértem, hogy mint elfogulatlan bölcs öreg, tegyek igazságot. Kifejtettem, hogy szerintem a mama Szabóékat illeti, mert nekik van gyerekük, míg Kovácséknak nincs. — De van! — ujjongott Kovács. — Hol? — kérdezte Szabó. — Otban ... — rebegte pirulva a kis Kovácsné, férje pedig diadalittasan hozzátette: — Nem adunk nektek egy gyerek fórtl Szabó magábamélyedten töprengett, majd hirtelen öröm csillant a szemében, megsimogatta asszonykája bájos arcát és vigasztalóan mondotta: — Ne búsulj, drágám. Jövőre 2:1 lesz a javunkra és a mama visszaköltözik hozzánk! íme, a mai anyós még a népszaporulatra is áldásos hatással van. Lassan úgy fest, hogy a házassághoz már nem is annyira feleség kell, mint inkább anyós. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy megszűnt a humoristák egykori fő témája, az anyósviccl Mindig mondtam, hogy a vicc nem ok, hanem okozat és így a különböző korok, társadalmak, emberek életének leghitelesebb bizonyítéka. Kimentem a konyhába foglalatoskodó anyóshoz, akiért majdnem kitört az új trójai háború. Űzvegy Martonné ötvenes, igen csínos, kedves, mondhatnám kívánatos teremtés. Kérdésemre pironkodva mondta: — Aranyosak a gyerekek, de nem megyek egyikükhöz sem. — Hőt hová megy? — Férjhez ...
