Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-25 / 143. szám, szombat

O

lyan Időbon élünk, amikor hazánk lakosságának so raiban végbemenő erőteljes differenciálódási folyamatnak lehetünk tanúi. Kommunista pártunk őszinte bírálattal s önbírálattal látott hozzá a múlt minden antidemokratikus irányzatának felszámolásához, és ezzel oly erős politikai erjedés kezdődött, amelyben hovatovább kikristályosodik a népi erők sodró áramlása. Népünk a különböző leleplezésekre nem reagál maradi módon, hanem az új, előre vezető utat keresi. Keresi az olyan társadalmi fejlődés feltételeit, amelyek között egyrészt lehetetlen a viszszatérés ahhoz, hogy a tőke uralja mások munkáját, másrészt sohasem térhet vissza a politikailag erős egyének vagy csoportok nem demokratikus uralma az emberek fölött. Keresi az olyan szocialista fejlődés felé vezető utat, amelyen — állandó viták és szócsaták közepette — haladva nemcsak végérvényesen kiharcolhatja és valóra válthatja a legújabb, legprogresszívabb társadalmi eszméket, hanem a politikai fejlődés élvonalában mindenkor csak olyan emberek sorakozhatnak fel, akik e progresszív, korszerű elgondolások hordozói lesznek, s társadalmunk előtt következetes valóra váltásukról kezeskedhetnek. • Kommunisták az élvonalban örvendetes az a tény, hogy e társadalmi szempontból progresszív és pozitív viták szószólói most is a kommunisták, bár az elvtársak közül nem mindegyik tölt be magasabb pártfunkciót. Ez is csak a marxista elméleten alapuló gondolkodásmód erejét bizonyítja, amelyet a múltban felülkerekedett politikai szubjektivizmus sem tudott elfojtani, de egyben annak a ténynek is a bizonyítéka, hogy pártunk mindeddig nem tudta politikailag teljesen kiaknázni és a felelősségteljes pártmunkába bevonni a párt legprogresszívebb, ideológiai s politikai téren a legnagyobb mértékben elkötelezett tagjait. Meg vagyok róla győződve, hogy a demokratizálást célzó új, elvi Jellegű intézkedések pártunkon belüli Jóváhagyása s a lehetőleg minél, előbb megtartandó pártkongresszus eredményeként pártunk kifejezetten s félreérthetetlenül elkülöníti magát mindazoktól a volt politikai funkcionáriusoktól, akik a múltban előfordult torzulásokat előidézték és ezekben nagyrészt vétkesek, másrészt létrehozza az ahhoz szükséges párton belüli feltételeket, hogy a párt mindenkor legkiválóbb, legtehetségesebb tagjai, a tömegek bizalmát élvező, nagy politikai befolyással rendelkező egyének jussanak pártunk élére. Ma azonban már nemcsak a kommunisták keresik és tárják fel a fejlődés felé vezető új utat, hanem nagyon sok derék s tehetséges pártonkívüli ls. Engedjék meg, hogy most néhány különösen sürgős megoldást igénylő gazdasági kérdésről tegyek említést. • Az elodázhatatlan megoldás azért szükséges, hogy a további gazdasági fejlődésünket biztosíthassuk. Véleményem szerint most ezzel összefüggésben államjogi rendszerünk föderalizálása kerül előtérbe, mivel ez felmérhetetlenül erős befolyást gyakorolna mindkét nemzetünk gazdasági életének felvirágoztatására. Megbocsáthatatlan hiba lenne, ha a föderalizációban csak a szlovákok valamiféle szeparatista törekvéseit látnánk, mint ahogyan erről a cseh nemzet egyes tagjai még most Is vélekednek. Az a célunk, hogy a két nemzetben rejlő potenciális erőket minél jobban gyümölcsöztessük, s teljesen szabaddá tegyük az utat mind a cseh, mind pedig a szlovák nemzet előtt, hogy saját politikai szerveinek segítségével feltárhassa, mozgósíthassa a lehetőleg legeredményesebb gazdasági fejlődést siettető. eddig még rejtett erőket. • Az intergráció progresszív folyamatai Szlovák közgazdász elvtársainkat biztosítani szeretném arról, hogy a cseh közgazdászok többsége szükségesnek tartja a cseh nemzeti szervek minél előbbi megalakítását, és jelenleg tevőlegesen járul hozzá legalább előzetes létrehozásukhoz, mert ebben látja egyik lehetőségét annak, hogy már a föderalizáció megvalósítását célzó előkészítő munkálatok folyamán kialakulhasson a szükséges szimmetria. Engedjék meg, hogy állást foglaljak a vállalatok irányításának kérdésében. Jelenleg a rendkívül bonyolult strukturális változások folyamata, a denivellizálás folyamata előtt állunk. E folyamatok megfelelő irányítása rendkívül nehéz feladat. A dolgozók gyakran kérdik, hogyan és miért fordulhatnak elő ilyen vagy amolyan fogyatékosságok, ki gondoskodik kiküszöbölésükről és mikor. Ogy vélem, erre nagyon határozottan kell válaszolnunk, meg kell mondanunk, hogy a megújhodás e folyamatában elsősorban a vállalatoknak maguknak kell döntő fontosságú szerepet vállalniuk és a szocialista módon szabályozott piaci kapcsolatokhoz igazodva önállóan kell kezdeményezniük. Ennek érdekében tökéletesítenünk kell gazdasági rendszerünket és ezért a szükséges jogokkal kell felruháznunk a vállalatokat, de egyben a felelősség is őket terheli. • Vállalati szervek létesítése Nem tartjuk helyénvalónak, hogy a nagy nemzeti vállalataink szövetkezeti típusú vállalatokká alakuljanak, de szükségesnek tartjuk fejlesztésük biztosítását. Azt akarjuk, hogy olyan korszerűen irányított vállalatok legyenek, ahol a konkrét irányításban döntő szerep jutna a magas színvonalú menedzselésnek, amelyet azonban megfelelően ellenőrizni, irányítani kell, és az erre hivatott szervben feltétlenül szükséges a dolgozók képviselete, ezért úgy vélem, hogy a vállalati igazgatóságok fölé helyezve meg kellene alakulniuk • a dolgozók tanácsainak, amelyeknek a vállalat nagysága szerint mintegy 10—13 tagjuk lenne. E tagoknak túlnyomó részét a dolgozók saját soraiból választanák, de csak olyan egyéneket kellene megválasztaniuk, akik erkölcsi és jellembeli tulajdonságaikkal, szakismeretükkel, a szükséges áttekintéssel rendelkezve érdemesek a dolgozók bizalmára, s kezeskedhetnek arról, hogy mindenkor kellőképpen és valóban felkészülve szállnak síkra érdekeikért. Nagyobb vállalatokban, valamint a tevékenységüket bonyolult műszaki vagy piaci feltételek között kifejtő vállalatokban a dolgozók tanácsa tagjainak mintegy 10—13 százalékát a vállalaton kívül dolgozó, tehát független szakértők soraiból kellene megválasztani. E tagok megválasztásáról — véleményem szerint — a tanács már megválasztott tagjainak kellene dönteniök. Az esetben, ha az állam, a bank vagy más vállalatok folyósítanak az adott vállalatnak hoszszú lejáratú hitelt, szükség esetén azoknak ls képviselve kellene lenniük a dolgozók tanácsában, hogy alkalmuk legyen a hitel valóban effektív felhasználásának és szavatolt megtérülésének ellenőrzésére. A vállalatok igazgatóságának mint konkrét vállalati szervnek rögzítenie kellene a S vállalati politikát, valamint az ebből eredő fejlesztési programot, nemkülönben meg kellene szerveznie a vállalatot érdeklő piackutatást, s a vállalat szereplését a piacokon. Az igazgatóságnak a dolgozók tanácsa elé kellene terjesztenie a vállalat gazdasági fejlesztésére vonatkozó alapvető elgondolásokat, az alapvető beruházási célkitűzéseket, a bruttó jövedelem elosztásának elveit, a gazdasági eredményekben való részesedés lehetőségeinek elveit, a vállalaton belüli kapcsolatok irányítására vonatkozó alapvető előírásokat, a negyedévi és az évi vállalati mérleget, valamint egyéb elvi jellegű elemzéseket és beszámolókat, amennyiben a dolgozók tanácsa így kívánja. Magától értetődő, hogy a dolgozók tanácsának az igazgatóság Javaslataival kapcsolatban állást kellene foglalniuk, ami azonban nem Jelenti azt, hogy az igazgatókat döntéseikért felelősségre vonhatják. Az viszont természetes, hogy a dolgozók tanácsának lehetőséget kellene adni olyan szerv létesítésére, amely rendszeresen ellenőrizhetné az igazgatóság tevékenységét. A dolgozók tanácsát vétójoggal kellene felruházni, hogy ezt a jogát azokban az esetekben is érvényesíthesse, ha nem ért egyet bizonyos nagyszabású beruházást akciókkal, mert úgy véli, hogy nincsenek kellőképpen megindokolva, nem biztosítják a vállalat hatékonyságának szüksé ges növelését, vagy pedig a bérek célszerű alakulását veszélyeztetik. Amennyiben az évzáró mérleg vagy más figyelmet keltő mozzanatok megvitatása a vállalat reméltnél csekélyebb prosperitására utalnak, a dol gozók tanácsa a problémák megfelelő elemzése után kifogásolhatja az igazgató munkáját, esetleg a vele szembeni bizalmatlanságát is kifejezheti. E szerint a dolgozók tanácsa döntene az igazgatóság rendkívüli jutalmairól, valamint az igazgatók felvételéről, leváltásáról is. Döntéseivel befolyást kellene gyakorolnia a vállalatok egyesítésére és társulására vonatkozó, valamint más, hasonló kérdések megoldására is. Véleményem szerint a vállalatok vezetésének és irányításának ilyen szervezettségéve! legjobban lehet egybekötnünk azt a követelményt, hogy a vál lalatok vezetése minél szak- és korszerűbb legyen, tartsák szem előtt a vállalkozás távlati prosperitását, a dolgozók s egész társadalmunk jövőbeni érdekeit, valamint azt a követelményt, hogy egyrészt demokratizálnunk kell a vállalatok vezetését, másrészt növelnünk kell a dolgozók felelősségét vállalatuk felvirágoztatásáért s az ehhez fűződő érdekeltségű ket Is. A kormány a vállalatok új integrációjának kérdésében meghozta már az alapvető fontosságú döntéseit. Vállalatainknak és üzemeinknek alkalmat kell adnunk arra, hogy kölcsö nős megegyezés alapján új vállalati csoportosulásokat hozza nak létre, amelyek célszerűen s megfelelő mértékben szavatolnák mind a központosítás, mind pedig a konkurrencia adta előnyöket, kiaknáznák a kezdeményezés forrásait. Ami pedig a központi irányítás problémájának megoldását illeti, itt az ideje, hogy egyszer már valóban mentesüljünk a bürokratikus központi irányítás terhétől. Természetesen nincs és nem is lehet szó a központi hivatalok s egyes tisztviselők elleni hadjáratról. Szembe kell azonban szállnunk a központi szervek bizonyos fennhatóság! és a gazdasági szempontokat figyelmen kívül hagyó beállítottságával* s fel kell lépnünk az olyan törekvéseik ellen, hogy a gazdaságpolitikában elkövetett hibáikat a vállalatok fölötti gyámkodással, álcázott vagy nyílt utasítgatással és hason lókkal leplezzék. Végül pedig néhány szóval meg kell emlékeznünk az életszínvonal emeléséről. Magától értetődő, hogy társadalmunkban jelenleg mind jobban fokozódik a nyomás az élets?ínvonal emelkedésének biztosítására. Sajnos, nem jött el még annak az ideje, hogy az állami költségvetésben feltüntetett eszközökből a megengedettnél többet osszunk szét, s Így az inflációs nyomás erejét növeljük. Ennek ellenére úgy vélem, közgazdászainknak e törekvések élvonalában kellene állniuk, s meg kellene találniuk annak útját-módját, hogy az életszínvonal emelése gazdasági életünk hatalmas, dinamikus erejévé változzék. Az életszínvonal gyorsabb emelésére törekedve azonban olyan bonyolult problémákat is meg kell oldanunk, mint amilyen többek között • az inflációs nyomás veszélye, jóllehet ezzel kapcsolatban néhol fölöslegesen nagy port vernek fel. Vitathatatlan azonban, hogy a beruházások és bérszabályozások iránti mértéken felüli követelmények bizonyos lappangó veszélyt Jelenlenek. Teljesen helytelen és irreális volna azonban, ha e kérdések megoldásának lehetőségét csak a központi bürokratikus irányítás megszilárdítását célzó irányzatokban látnánk. Meg vagyok győződve ennek ellenkezőjéről, arról, hogy az említett problémák egész sorát úgy oldhatjuk meg, ha a vállalatok kollektív szerveit egyrészt nagyobb jogokkal ruházzuk fel, másrészt pedig nagyobb felelősséget hárítunk rájuk. Feltétlenül szembe kell azonban szállnunk mindazokkal az Irányzatokkal, amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy központilag — a mértéken felüli beruházásokkal, illetve építkezésekkel, az állami költségvetéssel szembeni irreális követelmények tetézésével stb. — úgyszólván sugalmazzák az inflációt. Valószínűleg módosítanunk kell a vállalatok befizetési, illetve adókötelezettségét is. Nyilvánvaló azonban, hogy egyetlen adóeszközzel nem biztosítható jövedelmi politikánk további múlhatatlanul szükséges kialakítása. A kormány most gyors ütemben készül • gazdaságpolitikánk komplex koncepciójának rögzítésére, éspedig a legközelebbi két évre, s ezeknek a munkálatoknak már- most kellene tükröződniük azokban a gazdaság-politikai irányelvekben, amelyeket a kormánynak lehetőleg még ez év júliusában kellene nyilvánosságra hoznia. Engedjék meg, hogy most még röviden foglalkozzam néhány olyan problémával, amelyek a múlhatatlanul szükséges sarkalatos intézkedésekkel vannak összefüggésben. Polgártársaink egy vagy két év múlva joggal megkérdezhetik tőlünk, milyen elvi jellegű intézkedé seket foganatosítottunk annak érdekében, hogy teljesen másfelé terelődhessék közgazdaságunk mostani hatástalan irányzata. Ezzel összefüggésben magam is irreálisnak és helytelennek tartom, hogy az erre vonatkozó intézkedéseket az életszínvonal rovására foganatosítsuk. Feltétlenül össze kell állíta nunk gazdaságpoiitikánk úí programját, amelynek logikája merőben ellentétes lenne az eddigi intézkedések logikájával. Eddig abban láttuk a bajt, hogy közgazdaságunk vezető helyein lényegében mindenkor egyetértettek minden kitűzött elvvel. Igy például azt állítják: ..Tel jepen egyetértünk a nem hatékony export megszüntetésével. Igaz ugyan, hogy csak ez az elv helytálló, de fizetési mérlegünk feszültsége arra kényszerít bennünket, hogy a hatékonyságra való tekintet nélkül exportáljunk." Végeredményben így volt ez gazdaságpolitikánk minden szakaszán, minek következtében a szavak homlokegyenest eltértek a tényektől. Nekünk most meg kell fordítanunk a problémák sorrendjét, és nem vonszoltathatjuk magunkat a bizonyos tervelgondolásokkal összefüggő mérlegproblémák uszályában. Konkrétan kell kidolgoznunk egy olyan programot, amelynek megvalósításával megszüntethetünk minden gyámkodást, szabaddá tehetjük a bel- és a külföldi piacot, s így a tervező szerveknek lehetővé tehetjük e program teljesítésének biztosítását. Ezzel kapcsolatban 2—3 éven belül lényegében meg kellene szüntetnünk azt a befolyást, amelyet a külkereskedelmi felárak és levonások gyakorolnak közgazdaságunkra. Hasonlóképpen meg kellene szüntetnünk külkereskedelmünk utasításokra alapozott tervezését, a forgalom után fizetett differenciált adót stb. Ugyancsak teljesen új szempontok szerint kell megoldanunk devizarendszerünk problémáját, s rendeznünk kell a nemzetközi együttműködés módozatait a tőkésországokkal, mivel e nélkül gépiparunk aligha hódíthat tért a nyugati piacokon, továbbá módosítanunk kell pénzünk árfolyampolitikáját stb. Így kell értelmeznünk valutánk átválthatóságának kérdését, illetve e kérdés megoldásának lehetőségét. A kérdést nem oldhatjuk meg automatikusan azzal, ha ezt csupán óhajtjuk, hanem úgy, ha már most, azonnal hozzálátunk az e téren szükséges konkrét akciókhoz. Mindezeknek a problémáknak a megoldása nem könnyű, és elválaszthatatlan a Jelentős • szociális problémáktól, amelyek keletkezésének okát azonban dolgozóinknak abban kellene látniuk, hogy tarthatatlanok s valóban nem gazdaságosak a termelés irányításának bizonyos módszerei, amelyekhez az előző politikai vezetőség csak azért ragaszkodott, mert viszolygott közgazdaságunk aggasztó helyzetének feltárásától, s attól tartott, hogy a dolgozók jogosan megkérdezhetik: „És ki okozta mindezt?" Ma a dolgozók valós érdekeit tartjuk szem előtt és ezért minél előbb meg kell alapoznunk annak feltételeit, hogy a társadalom számára csak a tényleg hasznos, és nagy mértékben hatékony munkának legyen értéke életünk minden szakaszán, minden vállalatban, tehát csak az a munka, amely reális piaci feltételek között versenyképes. Míg az előző politikai vezetőség figyelembe vette a dolgozók körében kialakult legmaradíbb hangulatokat, azokét a dolgozókét, akik megszokták, hogy minden nagyobb erőfeszítés nélkül a kezdeményezésre kész, jól dolgozók rovására éljenek, — új politikai vezetőségünk nagyon határozottan és következetesen akarja felszámolni az eddigi gyámkodó rendszert, azt a rendszert, amely támogatta a felületes munkát, lehetővé tette a munkaidő jelentős részének elfecsérlését, s a termelőeszközök fölösleges pazarlását. Gazdasági életünkben nem odázhatjuk el a múlhatatlanul szükséges minőségi módosításokat, mert ellenkező esetben az ifjú nemzedék előbb vagy később megkérdezheti, mit tettünk annak érdekében, hogy szükségletei és igényei kielégítését biztosítsuk; mit tettünk azért, hogy nálunk ls hasonló legyen az életszínvonal, mint a többi, iparilag fejlett országban. Az e célok eléréséért folytatott küzdelemben erősödnie kell a politikai vezetésnek, mert a demokratizálásnak nem célja a politikai és gazdasági vezetés gyengítése, hanem ellenkezőleg, annak erősítése, a legalkalmasabb, a legtehetségesebb emberek vezető helyekre állítása s így minél előbbi megszüntetése, az égető társadalmi problémák következetes megoldása elől való, régóta megszokott kerülgetésnek, és kitérésnek, mint ahogy ez az előző vezetés politikai gyengeségének legsajátságosabb jellegzetessége volt. Hogyan tovább gazdaságpolitikánkban Ota Sík akadémikus, miniszterelnök-helyettes beszéde a Csehszlovák Közgazdasági Társaság közgyűlésen