Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-05 / 95. szám, péntek

EGY BÍRÁLAT ÜRÜGYÉN a „Földönfutókéról MEGGYŐZŐDÉSEM, hogy a Jó művészi alkotás alapjában kikezdhetetlen, következésképpen nem is szorul mesterséges védelemre. Dobos László Földönfutók című Madách-dfjas regénye sem igényel prókátort. Értékét társadalmi-történelmi hitele és művészi formája fedezi. Nagy és fontos feladatot vállalt az Író. Keserves alapélményünk, a háború utáni kitaszítottságunk, reményfosztottságunk, életkeresésünk, félszeg mozdulásaink, levegő utáni kapkodásaink hiteles ábrázolása roppant nehéz feladat. Hagyományos formákban, konvenciókkal és sablonokkal terhelten megvalósíthatatlan. És ezt Dobos László is tudja. Nem véletlen, hogy sajátos formát választott. Mind a féikeret, mind a szimmetrikus képsor, amelyben a pilóta—Nelli fonálnak kétségtelenül kiegyensúlyozó és egységesítő szerep is jut, de a két párhuzamos eseménysorozat végső egybeolvadása is adekvátan érzékelteti a kor százarcú ellentmondását, ideges, szabálytalan lüktetését. A téma megírásának fontossága több okkal ls igazolható. Talán itt elégséges, ha csupán arra utalunk, hogy a bennünket, csehszlovákiai magyarokat akkor sújtott lelki trauma nyoma bennünk él még ma is, s kicsit úgy vagyunk vele, mint minden egyes ember a maga fájdalmával: noha a megtörténteken már nem változtathat, de jólesik legalább kipanaszolnia magát.. Nem üres panaszkodás ez, nem, mert reális funkciója van: egyrészt sértett lelkünk tehermentesítése, másrészt — és ez a fontosabb! — történelmi tanulságra figyeltető kiáltásunk ez: íme a történelem embertelenségének dokumentációja vagyunk, tanulj, okulj a sorsunkból és mások vétkéből emberiségi Nem az én feladatom megítélni, hogy Dobosnak mennyiben sikerült megoldani a feladatot. A magam nevében csupán annyit kívánok hangsúlyozni, hogy a Földönfutók hősei közeli Ismerőseim, s többé-kevésbé én is voltara — őkl Ilyen alapon, azaz az áttételes azonosulás tényének alapján formálok Jogot ahhoz, hogy vitába szálljak Bábi Tibor néhány, a regénnyel kapcsolatos kritikai megjegyzésével (ÔJ Szó, 1968. I. 5.). Bábi főképpen a pilóta öngyilkossági szándékával nem tud megbékülni, méltatásában többnyire erre a problémára összpontosít: „Micsoda tehát ez az illuzórikus mozdulat, amellyel nem a tulajdonképpeni cselekmény, hanem a szöveg végén, a másik Én-hős halántékához emeli a pisztolyt?" Tovább: „Nos, az a gesztus a felemelt pisztollyal, az is egy ilyen helyreigazítás, a társadalmi és fiziológiai lét illuzórikus korrekciója az irodalom és illuzórikus erkölcs síkján." S ismét visszatérve: „A regény így ahogy van, kérdést provokál, miért és milyen alapon azonosuljak ezzel az öngyilkossággal kacérkodó kreatúrával?" VALÖSZlNOLEG CSAK szemlélet dolga az egész, mert vajon másképpen hogyan történhet meg, hogy ugyanazon jelenség az egyik emberben megbotránkozást, a másikban viszont hiányérzet-feloldódást vált ki?! A pilóta mindent feladó elkeseredettségét, szomorú szándékát persze lehetetlen megérteni anélkül, hogy kléreznénk, Illetve tudatosítanánk a pilóta—Nelli fonál regényben betöltött szerkezeti-tartalmi funkcióját. A másik Én-hős szerelmének szépséges históriája formailag megosztó, képsorteremtő (folyamatos mesefonálban aligha lehetne hitelesen érzékeltetni a kor zűrzavarának hangulatát!). Tartalmában, de különösen végkicsengésében, vagy ha úgy kell: tragikumában értelmi egységesltője és kiegészítője, sőt megerősítő refrénje az első fonálnak! A mesepárhuzamnak rendszerint két formájával találkozunk a szépirodalmi müvekben. Az első esetben ún. antipólusos jellegű a párhuzam. Jellemző rá, hogy a két történet bizonyos értelemben tartalmában rácáfol egymásra, mtntegy bizonyítva az élet, az emberi sors, az utak minőségében is homlokegyenest eltérO variánsalt. Ebben az esetben a két szimmetrikus fonál az adott valóság gazdag harmóniájának jegyében funkcionál. A másik párhuzamnak az a jellegzetessége, hogy a két történet eseményeiben egymástól úgyszintén eltérő, de tartalmi mondanivalójában azonos! Számomra két dolog nem kétséges. Először: a háború utáni évek dél-szlovákiai társadalmi valóságának hiteles Igényű ábrázolása kizárja az első párhuzam-formát. Lehet, hogy a tragikum teljesen feloldódna a két történet kölcsönhatásában, de éppen ez lenne a baj, ezáltal válna hamissá, illuzórikussá a regény! Másodszor: nem kétséges, hogy Dobos László — tudatosan vagy ösztönösen, de ez teljesen mindegyl — a második párhuzam-variánsot választotta, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a két fonál egységes tartalmi végkicsengése: „ ... akár a hatalom gyermekeként, akár a kitaszítottak, az alkotmány sáncain kívül helyezettek oldaláról indul el valaki emberségigénnyel, a visszaütő történelem a múlt átkával vert kor, a törvényesített embertelenség egyformán a földönfutók sorsára kárhoztatja — ...". Örök Igazság újramegfogalmazása ez. (Ösztönszerűen Kollár következő két sora jut eszembe: „Méltán az szabad, aki előtt közkincs a szabadság, És aki szolgát tart, szolga marad maga is."). MINDEBBŐL AZ KÖVETKEZIK, hogy a Földönfutók két történetét csakis egységben lehet értelmezni. Megítélésem szerint mi sem lett volna balgább dolog, mint egy nép meggyötörtségét, kisemmlzettségét bemutató mozaiksor mellé felvonultatni egy idillikus, harmóniától és optimizmustól csorgó szerelmi történetet. S ha a regény e probléma kapcsán megkérdőjelezhető, akkor annyiban, hogy vajon a pilóta—Nelli történet a maga eseménykeretében azonos súlylyal juthatott-e szerephez a másik történet mellett? Vajon méltóan szlmmetrizál-e a magyarság tragikumának fonalával? A két felfogás közötti eltérésnek valószínűleg más oka is van. Az az érzésem, hogy az öngyilkossági szándék tényét különbözőképpen ítéljük meg. Bábi kategorikusan elveti (legalábbis erre következtetek soraiból). Szerintem az öngyllkossőg belső ellentmondásának figyelembe vétele nélkül nem ítélkezhetek. Ugyanis az öngyilkosság emberhez nem méltó dolog és mégis —- emberit Számtalan példa van rá mind a klaszszikus világirodalomban, mind a mindennapi valóságban, hogy az öngyilkosságot esetenként nagyon is emberi (akár így is: Emberil) tényezők is motiválhatjákl Lehet az egy határozott tiltakozás gesztusa is, lehet egy befejezett vagy befejezettnek vélt életmű drasztikus lezáró akkordja, lehet egy kibírhatatlannak tűnő mélységes fájdalom abszurd feloldása, stb., stb., — és lehet egy tragikus kor jelképe is, mint ahogy Dobos regényében is az! (Engedtessék meg még egy megjegyzés: az ember sokkal bonyolultabb, mintsem hogy egyetlen merev, kizárólagos erkölcsi normával mérhető lenne, vajon nem igaz-e, hogy az élethez való ragaszkodásunk is ellentmondásos; valljuk is és tagadjuk is aztHÍ De fölösleges itt elmélkedni, hiszen a regény másik Én-hőse (akár számos világhírű művészi alkotásban az Ember, pl. Madách Az ember tragédiáidban, SchubeH Befejezetlen szimfóniájában, stb.) végső soron a küzdelmet, az életet vállalta. Dobos regényében olyannyira nyilvánvaló ez, hogy minden kétséget kizár, maga a regény kezdete, a félkeret története tanúsítja az alapállást. S éppen ezért a regény — tragikumelemei, komor, balladlkus hangvétele ellenére — lényegében optimista, noha az optimizmus többnyire foszlányokban, latensen és sose manifesztáltan van jelen (s ez természetes is, hiszen azok az évek Igazán nem serkentettek beaoünket hangos tapsolásra...). Ne legyen félreértés, a regény optimizmusát nem csupán, sőt nem is elsősorban a pilóta végső életvállalásában látom, hanem a tanulni vágyó diákokban, a határon szökő Énben, Berel Erzsikében, Bertában, Szekeresben és a többiben, s még a csempészmester Pallaiban, a mindenképpen szegény Tomoriban isi Mert valamennyien a „valahogy mégis élni kell!" tudatában keresik önnön magukat, létformájukat, — a lehetetlenségben a lehetségest. A REGÉNY BABI-FÉLE MEGKÖZELÍTÉSE törvényszerűen csak kérdéssel zárulhat: „Kivel, mivel azonosuljak hát?" S Psota Ján bátor kiállására emlékezve meg is válaszolja kérdését: „Negyvenhat nyara óta tudom, kivel és miféle emberekkel kell azonosulnom, s hiába állítják egyesek, hogy történelmietlen és Indokolatlan erkölcsi posztulátum a fenti követelmény. Nem történelmietlen. Fölöttébb Időszerű volt, és nem utólagos. Tény volt. Valósági Történelemi És számomra Psota Ján állásfoglalása a helyes, nem azoké, akik tudományos és tudománytalan érvekkel cáfolják ezt az állásfoglalást. így nem csoda, ha értelmetlennek tartom az Én-hős kételyekből fakadó kérdését: — lesz-e erő, amely fellázad majd az oktalan emberalázás ellen? — Lesz. Volt. Van. Csak nem vettük észre, vagy nem akartuk észrevenni: az Internacionalizmus, a hamisítatlan és torzítatlan kommunista pártosság az az erő." — oktatja ki Dobost Bábi. Kevés megjegyzésem van ehhez a gyönyörűségesen hangzó szózathoz. Minden nagyon szép, csupán kár, hogy a 45—48 közötti évek társadalmi valósága távol állt az Internacionalizmus eszméjétől. S a tények annyira makacs dolgok, hogy még a lényegében kivétel számba menő Psota Jánosokat sem tudták, illetve csak nagyon későn tudták megváltoztatni azokat. „Tény volt. Valósági Történelem!" — állítja Bábi Tibor. Nem, a magyar kommunisták pártból való kizárása, az üldöztetés, a jogfosztottság, a kitelepítés, az elhurcolás, a pártvezetés hibás nemzetiségi politikája, BeneS elfogadott rágalomlevele stb., volt lényegében a történelemi S mindebben a szavukat tiltakozásul felemelő néhány bátor kommunista és nem kommunista alig osztott-szorzott, legalábbis évekig nem! (Ne haragudjon Bábi Tibor, de egy-két dologra én is emlékszem. Azokban az években a szinte legendás hírű Fábri Feri bácsiéknál laktam Rozsnyón..., vele sem tettek kivételt, pedig a párt alapító tagja volt annak Idején, fiai pedig partizánok voltak... 1948-ban, a centenárium évében egy „Pfuj Petőfit Pfuj Kossuth!" plakát megrajzolásának megtagadásáért ki is vágtak azonnali hatállyal az Iskolából, s szent Igaz, hogy Feri bácsi segítségével egy USiak nevű befolyásos bátor kommunista mellém állt, visszavetetett, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy Jóformán feleltetés nélkül ne buktassanak meg öt tantárgyból.) Nem állhatom meg szó nélkül azt a kitételt sem, mely szerint ml vagyunk a hibásak, mert az internacionalizmus erejét „... nem vettük őszre, vagy nem akartuk észrevenni...". Meggyőződésem, hogy nehéz lenne ezt bizonyítani márcsak azért ls, mert lassan már ötven éve tudjuk, hogy a nemzetköziség bizonyos értelemben létalapunkat jelenti. A VALAMIREVALÓ MO az ideák és a tényleges társadalmi realitás lényegéhez való következetes ragaszkodás Jegyében foganhat. A Földönfutók is ezt tanúsltja, t a mű fő érdemét éppen ebben látom. KARDOS ISTVÁN MAGYAR KÖLTÖK VERSEI FÖLDEÁK JÁNOS: EGYSZERŰ VERS EGY MUNKÁSLÁNYRÓL Nyújtózva kercen a vilanycsengő. Föllélegzem: szabod vagyok, s tompító, ólmos fáradtságommal útjaimra indulhatok, jóízű, meleg vacsora mellé, könyvek közé s karcsú pipám szívni, mint vén bölcs s elmerengni, ezer bajon, ezer hibán; már emel és lök és visz a szándék: öltözöm és... Meglátom őt, fekete tincseit igazgatja gondosan a tükör előtt, minden mozdulata elárulja: fiatal és friss és örül önbízó mosoly szépül az arcán s huncutság a szája körül... Csak nézem, nézem mint varázslatot. Mondhatatlan új most nekem. egy lány, ki hetek hossza társam a munkában, s nem ismerem, bár beszéltem hozzá, kérdeztem is, de a szónak nincs már nyoma, széttépték az osonó órák - a múló idő nagy mostoha Egy lány, ki a haján, ruháján fürge kézzel szépít, simít, s törékeny, mintha üvegből lenne, gyári munkás, bérszolga itt, egy engedelmes, szótlan bábú - ellenkezni, jaj, nem lehet, mert fenyegetéssel és paranccsal tiporják az önérzetet. .. Reggel befelé és haza este. Gépnél görnyed, lót-fut, emel. Titkos vágyairól kár kérdezni, ha felel is, ferdén felel. Igy futnak tőle a legszebb évek, s ki tudja, tán páratlan él: széptevői gépek és szerszámok, aszalódik s ráhull a tél szűkre mért élete nem csüggeszti, reméli a boldog jövőt, fekete tincseit igazgatja gondosan a tükre előtt... CSANÁDY JÁNOS: ÚJ REJTELMEK FELÉ Úgy élek, mint a remeték, sajtot eszem és feketét iszom, mint fecskék a vizet tiszta pocsolyák szélein. A tüntető személyiség szertedobált kölönceit magam mögött elhagytam, mint vesztett vagy nyert csaták után fegyvert, páncélt a hadmezőn. Viszem csak puszta életem vesztesen vagy győzelmesen, viszem csak puszta szívemet a közömbösen ragyogó napfény alatt, holdfény alatt. Egy évezred lejár megint. A félhold, a kereszt, a kard halálsápadt szimbólumok, tartalmuk már csak az: anyag, a holdteke, a kő, a vas. Eldobálva mindenemet, mi a múltból még megmaradt, úgy élek, mint a remeték, sajtot eszem és feketét iszom, s iszom egy csecsemő szájából az új hangokat. Nem övezi sem glória, sem töviskoszorú fejünk, míg éjre éj száll, napra nap: megyünk új fényforrás felé egy nagy, sötét erdő alatt. SOMLYÓ GYÖRGY: MESE A JÓRÓL ÉS A ROSSZRÓL 1. Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát? Máskor se látták. Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik. 2. De mit lehet kezdeni a jósággal? Visszaélni vele. Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni. Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. ö maga kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni? Nekik tehát latroknak és gonoszoknak keH lenniük. Pedig nem is azok, szegények. 4. Ö pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszal fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó. Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket. Es így lesz egyre inkább, egyre menthetetlenebbül önmaga. Mert hogy is lehetne rossz azokhoz, akik ő miatta rosszak? Egyetlen fegyvere a megbocsátás, amely mindig önnön húsába vág. Miközben észrevétlenül fakadnak rajta a majdani emlékén kirajzolódó stigmák, a jel és a glória, amelyet most senki se lát.