Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-28 / 117. szám, vasárnap

Fábry Zoltán: A magyar kisebbség # r nyomorusaga es nagysaga (A CIKK ELSŐ RÉSZE SZOMBATI SZÁMUNKBAN JELENT MEG.) m A kisebbség önmagánál többre van hivatva. Léte csak Így kap értelmet, jogot, kötelességet és — nyugtát. A kisebbség e felfokozással paradoxmód több lesz önmagánál, nagy lesz: nagyság, küldetés. A kisebbségi névből, a szóból magából, és a tényből — kisebbnek, kevesebbnek lenni másnál — valami szorongás, szomorúság árad: a mostohagyermek árvasága, nyomorúsága. És mégis — és talán épp ezért — részese és kiváltója lehet messianizmusnak, konok megszállottságnak, melynek realitása azonban nem más, mint a közösségi tudat, lett légyen az a közös haza, a közép-európai megbékélés, az európai goudolat, vagy maga az internacionalizmus egésze. A költő — Győry Dezső — csak Igy kodifikálhatott kisebbségi törvényt: „sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál éló gátnak szívünk és agyunk." jócsik Lajos e küldetés-vállalást analitikus prózára fordította: „Eszelősei 'lettünk emelkedett elképzeléseinknek. Birtokon kívül éltünk és más nép gondjait is nyakunkba vettük. Kisebbségi magyarok voltunk és saját sorsunkon túl Izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették. Van még egy példa erre a történelemben?" A példát évek múltán csúnyán letagadták, lehurrogták. Köszönet, megértés, meglátás, elismerés helyett 1945-ben a diszkrimináció keserve lett a sorsunk: a jogtalanság minden nyomorúságával. Egy áldemokrácia, egy sovén önzés áldozatai, kiszolgáltatottjai, bűnbakjai lettünk, sose tudott, sose csinált vétkekért. Mert ha voltak magyar bűnök — és Horthy Magyarországa tömegével produkálta azokat, és az „anyások" „méltóságos" gőgje kéjelegve adott belőle mutatót — a szlovákiai magyarság — e progresszív magyar ellenpólus — majdnem egész homogenitásában az antifasizmust példázta. De bűnbak kellett — a volt tényleges szlovák fasizmusról elterelő alibi-áldozat, és Szlovákia magyar antifasisztái egyik napról a másikra mint „fasiszták" bűnhődtek. És ami utána jött, az nem volt, nem lehetett jóvátétel. A deportációk, a kitelepítések és a szégyenletes és megalázó „reszlovakizácló" után fiókba zárt jóvátételi rendelkezések porosodtak, kimondott, de törvényesen nem legalizált Jogok szabotálódtak, és így nem csoda, ha a jogtalanság és diszkrimináció próbálkozón és provokálón ma is felüthette a fejét. A nyolcvan százalékban bodrogközi magyarokat foglalkoztató vajáni hőerőmű vezetősége tavaly egy rendelettel megtiltotta az üzem területén a magyar nyelv használatát. (Hasonló eset történt Vágsellyén a Duslo-üzemben.) Egy — a kezdet kezdetétől, 1945-től — a hatalmi túlkapásokban eltorzult politikum vizsgázott itt adekvát módon. Egy mentalitás, mely szocializmust mondott, de azt humánum nélkül valósította, egy rendszert, mely a demokrácia álarcában embertelenségek diktátumát gyakorolta nem utolsósorban a magyar kisebbséggel szemben. De sem a szocializmus, sem a demokrácia nem prostituálható a végtelenségig. Egyszer eljön az óra, araikor visszaüt és elherdált jogát követeli: számadást. m A többségi és kisebbségi viszony kulcsszava, nyitó szava nem véletlenül lett a demokrácia. E viszonylatban e mértéknél nincs Igazabb kritérium. Az volt és az lesz mindig. A polgári demokráciában csakúgy, mint a szocializmusban. Magamat Idézhetem: „A kisebbségi Jog a demokrácia próbája. Hitelét a kisebbségi kérdés rendezése határozza meg. Régi Igazság ez. főszl Oszkárhoz kell visszalapozni: »A nemzetiségi kérdés a demokrácia archimedesi pontja*. A többségi-kisebbségi viszony mindig egymást-tükrözés. Csalhatatlan tükörkép" (Magyar Nap, 1936. X. 18. J. És e tükörkép öt perccel tizenkettő előtt nem bizonyíthatott igazolón és felmentőn demokráciát. A Magyar Nap-ban (1937. III. 24.) ezt írtam: „A demokrácia a csehszlovák államlét történelmi igazolása. Csehszlovákia a demokrácia közép-európai próbája. A középeurópai nemzetiségi káosz megoldásának nagy hittel és fogadkozással útrabocsátott főtényezője. Példaszerepét, próbavoltát így elsősorban mi kisebbségek vagyunk hivatva megállapítani. Bírák és tanúk vagyunk egy személyben. Az elismervényt csak mi írhatjuk alá. A mi ítéletünk, a ml sorsunk jelenti ennek a demokráciának a jövőjét. A magyar úri valóság fertőzöttjeiként, a történelmi igazságra itt kellett volna ébrednünk. A demokráciának így a magyarok felé elsősorban pedagógiai értelme volt... Egy vonzó, felfogó és megtartó felületre lett volna szükség, hogy ez a múltcsökevényes magyarság demokráciává tisztulhasson. A demokráciának befolyásolási értelműnek kell lenni, hogy igentbólintó kisebbségi következmény lehessen. Demokrácia, mely magával ragadja ezt a patópálos magyarságot. A demokrácia azonban épp e legfontosabb síkon hagyott ki, és a nyelvi demokrácia, kisebbségi viszonylatban sokszor jóvátehetetlen nyelvimperializmussá, megközelíthetetlenséggé görcsösödött." A demokrácia egyik elorozhatatlan regulázó mértéke a többségi és a kisebbségi viszony — a többségi és kisebbségi demokrácia — tényleges arányszáma. Minden leolvasható róla. Csalhatatlan ós megvesztegethetetlen műszer. Csoda, ha mi úgy ragaszkodunk hozzá — a névhez, a fogalomhoz: demokrácia — mind üdvösségünkhöz. 1946ban, a nemzetiségi jogfosztottság ellen íródott „A vádlott megszólaltban — mely még huszonkét év múlva sem jelenhetett meg — az antifasizmus és a demokrácia nevében idéztem számadásra a történelmet. Érvként Masarykot játszottam ki: „Demokrácia nem uralmat jelent, hanem az igazság biztosításának munkáját. Mert az igazság a humanitás matematikája. .. Csak humanitás által tarthatjuk fenn magunkat... A demokrácia az emberség politikai formája." A szlovákiai magyar kisebbség elkötelező varázs- és hitelszava, ismertetőjegye nem véletlenül lett a vox humana: emberhez méltón szólni és cselekedni! A láncszemek pontosan kapcsolódnak: humánum nélkül nincs demokrácia, demokrácia nélkül nincs kisebbségi igazság. Csak így, ez összefüggésben, e viszonylatban lehetünk többek önmagunknál: a többre-kötelezettség példái. Akinek ezt az emberségpéldát kisebbíteni kell, az ezt csak embertelenséggel valósíthatja. Emberi megnyilatkozás ellen nincs más módszer, mint ez ellenszer. A negyvenötös jogtalanság — a humánum nélküli szocializmus és demokrácia müve — maga volt a tekintetnélküliség és kizárólagosság. Az indító antidemokratikus nyomokat teljesen lereagálni sosem lehet, azok lappangva, ki-kitörve megmaradnak: tovább élnek a szervezetben és destruálnak, deformálnak, roncsolnak. És pontot utánuk nem tett senki sem. Míg tavaly júniusban — a legilletékesebb demokratikus fórumon — az írószövetség kongresszusán fel nem szólalt néhány cseh író. Az ellenálás, az ellentmondás — non possumus — testet öltött: az írók indító, erjesztő, vétózó szerepe és küldetése újra beigazolódott: Soha még írói megmozdulás nem kapott oly gyors nyugtát és igazolást, mint itt és most. Tavaly felszólalásuk, szent haragjuk még bűnök bűne volt, anatémák, kiátkozások ürügye, és szövegüket ma az országos politika jobbára vállalja. Szavuk, tettük a ma nélkülözhetetlen, elodázhatatlan alapállása; új kiindulópont. Évtizedes bűnök jóvátétele: a demokrácia rehabilitálása, jogaiba helyezése. m Senki se csodálkozzon, ha a demokráciának történelmileg elkötelezett és demokráciával telítődött szlovákiai magyarság a mai változásokra azonnal és reménykedve figyelt föl. A demokrácia ott van a zsigereiben, idegeiben, agydúcaiban; vérünk lett, lényegünk lett: igaz vagy talmi voltát ml érezzük meg a legjobban, torzulásánál rajtunk csattan először az ostor. Érthető, ha ma mindenkinél felajzottabban és reménykedve reagálunk, hogy utána azonmód szorongva és szkeptikusan rezignáljunk. A demokrácia győzelméről, forradalmáról, változtató szerepéről beszélünk. A demokrácia emberségből változtató, újító elixír. A dogmatikusok, a sematizálok hogy bírnák, hogy vállalnák ezt? A légkör a demokráciát — mely emberközelség és emberség-elkötelezettség — csírájába fojtotta, annyira, hogy a demokrácia a köztudatból kilúgozódott. Az emberi szolidaritáson alapuló közösségi érzés megszűnt, az egymástól való elidegenedés a köröket egyre szűkebbre vonta: az otthon az elzárkózás önzésévé torzult. De épp ez az egyéni önzés áll össze legkönnyebben a vele adekvát kollektív önzéssé; sovinizmussá. És a demokráciának ezt az elcsuszamlást kell megelőzni és megakadályozni. Nehéz lesz: a feladat óriási. De ha sikerül, Csehszlovákia történelemformáló szerepe, példázó volta kétségtelen lesz és világító tetté válik. A magyar kisebbség szempontjából a kezdő jelek nem valami biztatóak. A CSEMADOK kimerítő beadványára, az írószövetség magyar szekciójának javaslatára, mely szinte kultikus transzparensként övezte magát Štúr mondásával: — „Nem az a boldogság, ha mások rovására emelkedünk fel és másokat elnyomunk, hanem az, amikor együtt élhetünk másokkal, s azok ugyanolyan műveltek, boldogok és elégedettek, mint mi magunk vagyunk!" — erre a felemelt ujjú sugalló intésre — a sajtóban — még egyetlen fia szlovák hang sem reagált. A tizenötször kisebb ukrán javaslatra viszont azonnal megjött a fogad 1 Isten: a beadványt leközölték a szlovák lapok is. Az Illetékesek az egész magyar kérdéskomplexumot még ma ls csak olcsó viccel próbálják elütni. Dr. Lúöan egy Ifjúsági gyűlésen a magyar ifjak sürgető kérdéseire azzal válaszolt, „hogy a magyarok hét órakor kezdenek sörgyárat építeni és kilenc órakor már Inni akarják az új sört." Tévedés! Itt nem két óráról van szó és nem sörgyárról. Ml ötven éve építünk itt valamit, amit előszeretettel „közös hazaként" emlegetünk, de az alagsornál feljebb — levegőre, napfényre, és elismeréshez — sose vagy alig Jutottunk. Érthető, ha innen kl akarunk törni, hogy feljebblépve egyformák, egyenlők lehessünk. És ez nem önző érdek, de közösségi szükséglet: létkérdés minden vonatkozásban és mindkét fél számára. Mert — Tamási Áronnal szólva — „Sohasem lesz jó, míg emeletekben él a nemzet". Tegnap sem volt jó. Szépségtapaszok, látszatengedmények itt nem segíthettek és ma sem segítenek. A kassai antifasiszta nagygyűlésen — 1938. július 31-én — Gottwald, PuJmanová és Novomeský beszéde után — beteg lévén, távollétemben — üzenetképp az én beszédemet ls felolvasták. Ma, e tegnapi szavakkal, történelmet idézhetek: „A mal manlfesztáció a demokrácia védelmét — mely nem csehszlovák belügy, de középeurópai feladat — történelmi szükséggé nyilatkoztatja kl... A csehszlovák demokrácia élethalál harcban áll egy lnferlóris ellenféllel szemben. A harc legitimációja és apropója mindkét részről a kisebbségi kérdés. A fasizmus... csak hódítási ugródeszkának használja, melylyel szemben a demokrácia csak a kisebbségi megbékülés pozitívumát játszhatja kl. Ha a demokrácia erre képtelen, elvesztette a csatőt... Csehszlovákiának ma közép-európai példát kell statuálni, Itt félmegoldásokkal nem lehet kísérletezni, Itt eddig volt többségi haszonélvezeti demokrácia helyett kötelezettségi — egyformán mindenkire kiterjeszthető — demokráciát kell demonstálnl." És mi lett az egészből? Ez utolsó órákban szentül hittük, hogy Csécs mégis kap magyar Iskolát, (már akkor sem kapott), Szepsi magyar polgárit és Rozsnyó magyar gimnáziumot, de a hegyek elkezdtek vajúdni, hogy a végén egeret szüljenek: Komárom, mint legmagyarabb város — (nézd meg mostani arculatát) — az egynyelvű szlovák postabélyegző helyett kétnyelvűt kapott, szlovákot és magyart. Ez volt minden! Ha a demokrácia zsugorisággá torzul, önmagát tagadva, elemészti lényegét, küldetését és sorsfordító, közösségi változtató történelmi erő helyett történelmi akadály lesz: a sacro egoismo önzése, megelégedettsége és öntetszelgő vaksága. Sovinizmus megállíthatatlansága: nyelvimperializmus. m A mostani demokratikus fordulat elsősorban a hibák jóvátétele akar lenni. Rehabilitáció, olvassuk a bűvös szót. Mi és mennyi vonatkozik ebből a magyarokra? Félek, hogy semmi, mert e rehabilitáció előfeltételei felette kényesek. Itt nem egyes emberek egzisztenciális kártérítéséről van sző, Itt egy népcsoport vár erkölcsi elégtételt, emberség! jóvátételt: Igazságot. Mondvacsinált bűnök alóli felmentésről van Itt szó, egy tévedés és tévesztés bevallásáról. És kl vállalná ma ezt? A 45—47-es Jogfosztottságra és a reszlovakizációra nincs ma gyarázat és nincs mentség, és így nincs feloldás sem, mert ennek előfeltétele a büntudatosítás. Tehát bevallani, hogy Itt valami történelmi jóvátehetetlenség történt a győzők részéről. Egy felelőtlen államakciót kéne megbélyegezni és így végeredményben bűntudatot vállalni. Ez a katarzisnak oly mértékét követelné, melynek nyomát, lehetőségét sehol sem tudjuk felfedezni. A jogfosztottság •lítélése, a reszlovakixácló törvényes érvénytelenítése a bűn bevallását és a bűntudat vállalását jelentené. A hatalom birtoka, e csábító kísértés vonzása szlovák-magyar vonatkozásban könnyebben realizálhat ismétlési kényszert, restaurációt, mint rehabilitációt: ponttevő és megoldó jóvátételt, elégtételt. Itt van viszonylatunk neuralgikus pontja. E rehabilitáció nélkül semmi lényeges, semmi pozitív változás nem állhat be a szlovák—magyar együttélésben. Gondoljuk el: egy egész népcsoport megbélyegzéséről, elítéléséről volt és van itt szó. Per és tanúk nélkül, a vádlott meghallgatásának mellőzésével — egyszerű hatalmi gesztussal sommásan törvényen kívül helyezték, vogelfreiá avatták Szlovákia egész magyarságát. A rehabilitációnak ezt a fel nem oldott törvényenkívüliséget kéne hatálytalanítani és ezt csak egy módon lehet: a teljes egyenjogúság legalizálásával. Törvényesíteni a magyar kisebbség egyenjogúságát: e nélkül semmi sincsen, de ezzel — egy csapásra — minden megváltozhatna. A mi esetünkben a demokratikus változásnak csak ígjr van értelme és — jövője. Minden változás realitása a mindennapok próbáján dől el. Újra magamat Idézhetem, a ta« v tlyi publikálatlan szövegetí „Akar-e tudni közösségről, közös — nyelvi megszorítás nélküli — kulturális egybefogásról, mondjuk a szlovák hétköznap, maga a szlovák nép, mely tömegében még a magyar beszédtől ls irtózik? Mit tudhat rólunk ilyen állapotban, ilyen elidegenített, ilyen elidegenedett alapállásban! Hol az érintkező pont, a reális kapocs, mely összeköt? És ha van, ml a lehetősége, biztosítéka, maradandósága? Akarják-e, akarhatják-e, amikor a szlovák-magyar viszonyt úgy elrontották, hogy az átlag szlovák még hallani sem akar ma* gyárról és magyarságról. A szlovák nép hétköznapi valóságában végzetesen ellenünk hangolódott. És ez az alapbaj, mert 1945—48 után a szlovák felfogásban nem történt gyökérig, lélekig érő változás a magyar problémát illetően. Az alapkétely így csak egy lehet: egy félévszázados, immár krónikussá vált elidegenedést folyamatot le lehet-e egyáltalán állítani és megváltoztatni?" A demokratikus változásnak ezt a hidegháborús állapotot kell elsősorban felszámolni. Ahol a mindennap a sovinizmus pubertás-gesztusait gyakorolja, ott nincs ennél nehezebb és szükségesebb. Remény és rezignáció közt él a mai szlovákfal magyar: Igézetben és félelemben. „A magyarok kételyeit el kell oszlatni" figyelmeztet Ü| Szó beli cikkében Vllcsek Géza és hozzáteszi: „és ezekeť szlovákul kell eloszlatni." E sorok írása közben aztán el IS oszlatták a kételyeket „szlovákul"! A párt kultúrpolitikai lapjában, a Predvoj-ban Ivari Hargaš Kolumbusz tojása módján oldja meg a kérdést, amikör a több jog követelésére azzal felel, hogy a magyaroknak Itt paradicsomi dolguk van a magyarországi szlovákokhoz képest, ezért reciprocitás elvén inkább lecsípni lehetne az itteni jogokból, mint hozzáadni. (Hogy a reciprocitás kritériumával visszakanyarodtunk a Hitler kegyelméből való „önálló" szlovák állam kisebbségi mértékében, csak úgy mellékesen és zárójelben jegyezzük meg.) Hargaš „nagyzásl mániával" vádolja a magyarokat. És az ok a bizonyíték? Az Új Szó külön tudósítót tudott és mert küldeni a grenoble-1 téli olimpiáral Próbálj szót érteni Ilyen emberekkel, kik csak hajuknál előráncigált érvekkel manipulálhatnak. Próbálj Ilyen emberekkel gyógyító, üdítő, eszméitető lélegzetet venni József Attilából: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a ml munkánk, és nem ls kevés" ... A klcslnyességnek Ily leplezetlen megnyilatkozásával szemben tehetetlenek vagyunk és reménytvesztettek, amikor tudjuk, hogy csak szlovák nagyvonalúság oldhatja meg a szlovák—magyar problémá egészét. Amíg a Hargašok adják meg a tónust, minden marad a régiben, ha ugyan — a Hargaš — ígéret (Folytatás a B. oldalon)