Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-19 / 108. szám, péntek

F ekete foltos macska volt és nem éppen nagy. Két szeme között háromszögű folt virított, lassan Jött vé­gig a peronon, odadörgö­lődzött Herfurth nadrágszárához és dorombolt. Herfurth végigment a vonat előtt, csak egy férfi szállt kl, hatalmas irattartóval a hóna alatt, amilyent a festőművészek szoktak használni. A vonat a Frledrlchstrassei pályaudvarról ér­kezett, meglehetősen kevesen ültek benne, a határ lezárása óta és Ilyen késő este nem volt számotte­vő a forgalom. Herfurth az órájá­ra nézett: huszonhárom óra ötve­net mutatott. Herfurth magasra emelte a tárcsát. A szerelvény ki­futott. A macska most a dohányos bó­dé körül sündörgött, a dohány­árus kijött, és nézte. 0] ember volt a dohányárus. Azt mesélte, hogy azelőtt jobb helyen állt a bó­déja. Herfurth nem tudta, mi' jelenthetett jobb helyet a dohá­nyosnak; talán az állatkert környéke, vagy a gyógyforrás, vagy talán a határ, ámbár újabban egészen rossz hely lett. Az utolsó sze­relvény irány­tábláját beállí­totta kelet felé, azután átballa­gott a dohány­árushoz. Ala­csony emberke volt, kissé bá­tortalannak és nagyon tartóz­kodónak lát­szott. A macs­ka a cipőjét szaglászta, egy csöppet sem félt A traftkos felnézett és odaszólt Her­furthnak; — Lehet, hogy ezzel a vonattal jött? — Fogalmam sincs — felelte Herfurth. — Nem ls tudom, minek jött vol­na el odaátról. Hanem Itt való­ban rég nem láttam macskát. A dohán yárus lehajolt, fölvet­te a macskát és letette a bódé előtti keskeny párkányra. Az állat most az üvegablakot szag­lászta — Mégsem lehet — vélekedett a dohán yárus. — Agyon van áz­va. Pedig csak néhány perce esik. Ha a vonattal jött volna, száraz­nak kellene lennie. — Valószínűleg a síneken át jött — mondta Herfurth. — Azt hiszem, nagyon éhes. A trafikos visszament a bódé­ba és kihozta az uzsonnakenye­rét. Kibontotta, kivett belőle egy szelet felvágottat, és lehúzta a bő­rét. Azután odaadta a macskának. Az állat nekilátott és miközben falt, feje a nyelés ritmusában meg-megrándult. A két férfi csak nézte, a trafikos mintha eltűnő­dött volna valamin, végre megszó­lalt: — Lehet, hogy szomjas is? Újra bement a bódéba és egy csészealjban hideg tejeskávét ho­zott. A macska körülszaglászta a kávét, de hozzá se nyúlt. A desz­káról nyalogatta le a felvágott zslrnyomait. — Volt nekem egy macskám — mondta a dohányárus. — Mindig tejeskávét adtunk neki, nagyon szerette. A fiam játszadozott vele, mikor még kicsi volt. — Nyitott tenyerét a kövezettől olyan tfz év körüli gyerek magasságába emelte. — Nagyon szereti az ál­latokat, főként a macskát. Magá­nak ls vannak gyerekei? — Két f tam — felelte Herfurth. — Igazán sajnálom — mondta a trafikus — Az én fiam most or­vostanhallgató. Költséges dolog, tudja-e. Azért is árusítok itt. Hi­szen különben magélnék a nyug­díjamból. nincsenek nekem nagy Igényeim. A cica könyörögve nézett a tra­fikosra, ő pedig a második szelet felvágottat Is kivette a két sze­let kenyér közül és odaadta. Az­után kilöttyintette a kávét és elő­vett egy törlőruhát. Megvárta, míg a macska elfogyasztja a második szelet húst Is, majd gondosan le­törölte a párkányt. A macska fel­húzta a hátát, nyújtózott egyei és elhelyezkedett háttal az ablak­üvegnek. — Hogy bízik bennünk! — mondta Herfurth. — Igen, csudára — bólintott rá a trafikos. — A lágerben volt egy macs­kánk — mondta Herfurth. — Két évet töltöttem lágerben, rögtön az elején, harmincháromtól harminc­ötig. Akkoriban ugyanis szocdem voltam — Igen? Hát ma? — szólt köz­be a trafikos. — Ma ls — mondta Herfurth. — Mindjárt gondoltam — mond­ta a trafikos — mert hogy én is az vagyok. — Nocsak — mondta Herfurth. — Az a mi macskánk ott a láger­ben, az ls nagyon barátságos volt. Az SS-től félt. Pedig az SS-ek min­dig nagyon kedveskedtek neki, va­lahányszor csak elcsíphették. A trafikos elővette dohányos­zacskóját, megkínálta belőle Her­furthot is; komótosan megtömték a pipájukat. Egy ideig mindketten hallgattak. Azután a trafikos meg­szólalt: — Szeretnék valamit kérdezni. De nehogy rossznéven vegye! — Éspedig? — Azokban a lágerekben — kezdte a trafikos —, hát szóval, igazán olvan borzasztó volt az? Herfurth nekitámaszkodott a párkánynak, a macska a kezét nyalogatta. Ö pedig megsimogatta az állat fejét, a fületövénél bele­túrt a bundájába. A macska do­rombolt. Herfurth válaszolt: — Igen, olyan borzasztó. Talán még annál ls borzasztóbb, mint amit maga hallott róla. Csakhogy itt soha szó nem esik róla, és ma már senki sem hiszi el. Odaát meg túl sokat emlegetik; ott meg már olyan magától értetődő, ami tör­tént, hogy már nem is olyan na­gyon szörnyű. Fújták a füstöt, Herfurth a macskát vakargatta a füle tövé­nél, a macska meg dorombolt. A trafikos fogta a zslrpapírt és visszacsomagolta az uzsonnake­nyeret, amelyből ezúttal hiányzott a felvágott. Azután így szólt: Tulajdonképpen sosem hittem el igazán. — Bizony, sokan nem hiszik el — mondta Herfurth. Ránézett az órájára: még három perc és itt az utolsó vonat. A pá­lyaudvar üvegteteje fölött világos volt az ég, és Herfurth tudta, hogy a hold most a második tar­tóoszlop fölött állhat; amarra, elől, a keleti bejáró táján halványodott a fény. Azután egyszerre csak fel­fogta a háta mögül érkező lárma zaját, amely olyan tompán hang­zott, mintha az utcáról jönne, a lépcsőfeljáron át. — Figyeljen csak! Ml a csoda lehet ez? — szólt oda a trafikos­nak. Most a trafikos is felfigyelt a lármára. Herfurth megkerülle a bódét. A lárma erősödött. Mintha rengetegen beszélnének, egyszer­re összevissza és hangosan, köz­be-közbe ütések éles, tompa, majd újra éles hangja, mintha valami­féle fémtárggyal csapkodnának hol kőre, hol fára. Herfurth át­ment a lépcsőfeljáróhoz. A macs­ka utána szaladt. Csaknem odaért már, amikor a fejek felbukkantak. Előbb öt, majd megint öt, vagy hat, összevissza kavarogtak, egyesek kiáltoztak valamit, a többiek átvették és egy­re nagyobb hangon, egyre jobban örjöngve ismételgették, míg vég­re mind ott nyüzsögtek a pero­non, talán negyvenen ls. Csupa fiatal fiú. Volt, aki fadoronggal hadonászott, mások rövid vasru­dakat szorongattak. Egyenesen Herfurthoz tartottak, de ő még ek­kor sem értette a dolgot. Érezte, hogy keze az Indítótárcsát markol­ja és a keze nyirkos. „Szent ég, mindjárt be kell futnia a vonat­nak" — gondolta. A vonat befutott, a fiúk odaro­hantak a két utolsó kocsihoz. Még meg sem állt a vonat, ők már az ajókat nyitogatták. Néhányan fel­ugrottak, és szétverték a lámpá­kat. Mások a kárpitot szaggatták le. A többiek lent álltak a vágány mellett és sorra beverték az ab­lakokat. Mikor Herfurth odaért a vagon­hoz, félkörben álltak. Egyiküket vállon ragadta, de kisiklott a keze közül. Észrevette, hogy a macska is belekerült a félkörbe. Az állat előre ugrott, nem talált rést, vlsz­szapattant, meglapult és keserve­sen nyávogott, Herfurth orra előtt megszólalt egy arcból egy kes­keny ajkú száj: — Menj innen, öreg. — „Micsoda hülye — gondolta Herfurth. Hát miért nem indít már ez az átkozott hülye?" — Látta, hogy a trafikos furcsán megmere­vedve áll a bódéja mellett és hal­lotta, hogy bent a kocsikba szétve­rik a kapcsolótáblákat. Ekkor fel­emelte az indítótárcsát. Egyszer csak valami fehérség került közé és a keskeny ajkú arc közé. és ösztönösen azonnal hát­rált egy lépést, pedig jóformán fel se fogja igazán, hogy a macs­ka az. Ott függött a kinyújtott ka­ron, a tarkólán megcsavart bun­dával, begörbítette a hátát, kinyúj­totta a karmait és dühösen fújt. Herfurth egy pillanatra megint látta a keskeny ajkú arcot, azután magasba lendült a kar, és a macs­ka az arcába csapódott. Érezte, hogy a karmok a húsába vájnak, odakapott a kezével. A macska le­ugrott róla. Nekipattant egy be­vert ablak háromszög alakban föl­felé meredő éles szilánkjának, on­nan a hátára esett és az éppen induló vonat pereme közötti vé­kony résbe. Herfurth még annyit látott, hogy eltűnik. Azután ököl­lel az arcába vágtak, megtántoro­dott, a második ütés az állán ér­te. Egész súlyával a mozgó vonat­nak dőlt, majd elterült a köveze­ten. Mire feltápászkodott, semmi sem volt már, se lárma, se fiúk, se vonat, semmi. Ogy érezte, sok idő telhetett el közben. A peron üres, körös-körül üvegszilánkok meg néhány elhajított bunkó. A pá­lyatesten a macska ízekre mar­cangolt teteme. Letörölte szemé­ről a vért és megfordult. A trafikos most is ott állt a bó­déja mellett, mozdulatlan der­medtségében és különös módon megrokkanva. Tágra nyitott szeme a lépcsőfeljáróra meredt. Ogy lát­szott, semmit sem fog fel abból, ami körülötte történik. összerezzent, amikor Herfurth a vállára tette a kezét. — Nem! Nem! — mondta, látha­tóan magába roskadtan. — Hiszen mindig úgy szerette az állatokat. Hiszen mindig . .. Herfurth 9 bódé felé vezette. Megpróbált ellenszegülni, de csak egészen gyöngén. — Hiszen mindig úgy szeretett a macskákkal Játszani — mondogat­ta. — Hiszen mindig úgy szere­tett ... gyerekkorában .. . hiszen mindig . . . Ekkor zokogni, sírni kezdett, halkan és szinte vinnyogva, mint egy állat. Herfurth lassan bevezette a bó­déjába. Már nem Is védekezett. KOVÄCS VERA fordítása Tudják kérem?... ... valami egészen meghökken­tő dolognak voltam tanúja a na­pokban a moziban. Az történt, hogy a vetítés alatt az előttem ülő fiatalember nagyot ásított. Ez ma­gában véve nem lepett volna meg, ha ez az ásítás teszem fel egy kri­minél, vagy egy totemokkal, teto­vált indián törzsfőnökökkel és a mindig humánus Nagy Fehér főt­tevővel benépesített filmnél hang­zik el. Akkor meg sem említem. Azonban ez a film egyike volt azoknak a nagyszámú építő felle­git filmeknek, melyben a főszere­pet játszó nő és férfi (fiatal lány és fiatal fiú, vagy középkorú nő és fiatal fiú, avagy idős férfi és fiatal lány, Igazán nagy a válasz­ték (hol ágyban, hol az isten sza­bad ege alatt a természet lágy ölén, meztelenül vagy bikiniben olyan szemléltető módon párza­nak, hogy a naturalizmus fényko­rában. sem lehetett volna külön­ben. Közben kétszer kimerevített premierplán is volt. Ez filmnyel­ven azt jelenti, hogy a leqmarkán­sabb akciót állóképpé rögzíti a ka­meraman, nehogy a nézőbe hiányérzés keletkezzen. Aztán új­ra mozog a kép, azaz a két sze­replő, mintha mi sem történt vol­na, ami nem is csoda, hisz a kime­revítést a rendező rendelt el a vágásnál, az egymást szeretők csak a vetítésnél látják viszont működésűket. Tudták kérem? Na már most, a harmadik ágy­jelenetnél történt ez a csodálatos dolog! Ekkor a fiatalember egy nagyot ásított: o-á ... o-áá.. o-áááá... és mivel az ásítás ra­gályos, a nézőtér több pontján egészséges férfiásltás felelt neki. Aztán kezdetben szemérmes, majd kitörő hahotázás képében adta le a közönség éppen néhány fiatal tagja a filmről a kritikáját. Nem általánosítok, vannak, akik éppen ezekért a „pikáns" jelene­tekért mennek be a moziba, de — és ez igen megnyugtató — már ásítanak is, sőt láttam már olyant is, amint lenéző kézlegyintéssel állnak a mozik előtt az Ilyen ágyjelenetekkel megspékelt rek­lámképek láttán és sietve mennek jegyet váltani, akár felárral ts egy másik moziba, ahol teszem egy világjáró hajókirándulást mu­tatnak be, mint ahogy Hamletot sem lehetett sokáig levenni a mű­sorról, akár az angol, akár a szovjet verziót. Itt jut eszembe, hogy Shakespeare összes művet­ben csak egy nyílt ágyjelenet van, akkor ts csak azért, hogy Othello­nak ne kelljen a levegőben meg­fojtani Desdemőnát. Pedig szenve­délyt ma is tőle kölcsönöznek az utódok. Érdekes, hogy azelőtt titokban a kávéházakban vagy utcasarkokon a pornográfképeket terjesztőket a rendőrség könyörtelenül üldöz­te, ma sem hiszem, hogy az ál­lambiztonsági közegek engedélyez­nék. De minek ts, hisz itt vannak a bel- és külföldi lapok, és a mo­zi, ez a valóban egyedülállóan nagyhatalmú propagandaeszköz, ez a minden szépre és jóra al­kalmas művészet lassan egészen átveszi a pornográfia terjesztésé­nek tisztjét. Tyű. de nagy kárI Ámbár már ásítanak, éppen a fiatalok, az egészségesek, a böl­csek, akik maguk akarják felfedez­ni a szerelmet és nincs szükségük előtornászokra. Előbb-utóbb de­gusztálja őket ez az irány, hiszen ismerik az atelierek életét és tud­ták, hogy az ágyjeleneket ts tíz­szer elpróbálják, míg a stáb lepe­dőre alkalmasnak találja és a ren­dező belekiabál a tölcsérjébe: „MehetI Felvétel!" Es a két sze­relmes mímus megjátssza a szent dühöt legjobb tudása szerint, mert különben más kapja meg a legkö­zelebbi ágyjelenetet. Sorba állnak érte. De a publikum már ásít, tudják kérem? SIMKÖ MARGIT

Next

/
Oldalképek
Tartalom