Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-19 / 108. szám, péntek

Az istenek kegyelméből 1968. /. 19. ember szorgalmából... Tizet ütött az óra, amikor Ladislav Pešek a klubban megjelent. Pontos volt ez az istenek kegyelméből és az ember lankadatlan szorgalmából lett nagy színész, mint valaha, réges régen az udvarias uralkodók. Mozdulatai a teligumilabda ruganyosságára emlékeztettek és erősen cáfolták az anyakönyvi kivonat hat X-jét. Fejét ugyan az idő ezüstpora belepte, arca azonban egy örökifjú arca, igazi szlnészarc, de ugyanakkor mélységesen emberi. Ragyogó, olajbarna szeméből végtelen jóság árad. Barátságos és készséges s Így aztán pillanatok alatt régi Ismerősnek, gyermekkori játéktársnak, bajtársnak és barátnak éreztem. Családja krónikája a cseh színészet történetével azonos. Nagyanyja, Marié Thamová még vándorszínésznő volt, mint a ml Dérynénk, apja és anyja azonban már a brnól „kőszínházban" játszottak. Elődei vagy ötezer szerepet alakítottak, jómaga háromszázhuszonhetet a színpadon és közel nyolcvanat filmen. Négyhónapos korában szerepelt először Puskinnak a „Pique dáma" című operájában, mint élő színpadi kellék. Második szereplésére négyéves korában kerül sor. Kislányt kellett játszania, szoknyában és masnival a hajában. Eleinte üvöltve tiltakozott, és csak akkor állt kötélnek, amikor kalapácsot adtak a kezébe és megígérték, hogy a színpadon ls kedvére kalapálhat. Kalapált lsl Mégpedig olyan lelkesen, hogy a színészek saját hangjukat sem hallották. Végül ls erőszakkal kellett őt a színpadról kituszkolni, a közönség nagy hahotája közepette, és a kis Lála ezután már kizárólag csak fiú szerepeket játszott. A gyermekkor szivárványos évei, a színészsors viharfelhői csak nagy ritkán zavarták meg. Egy rossz emlék azonban még ma ls kísérti ezt a jó embert és nagy művészt. — Szüleim a társulattal Mladá Boleslavban vendégszerepeltek, én pedig az ottani elemi iskolában. A tanltő nyomban a szamárpadba ültetett, és az osztály gyerekel naphosszat úgy bámultak rám, mint borjú az új kapura. Amikor a „kiváló" pedagógus rendet akart teremteni, fgy szellemeskedett: „Reám figyeljetek és hagyjátok békében azt a komédiást..." Az évek múlnak. A rövidnadrágos Lálából egy szép napon a reáliskola tanulója lesz. Előmenetele azonban olyan silány, hogy szülei a kereskedelmi Iskolába íratják be. Perspektívája nem kecsegtető. Az ősrégi színészdinasztia 17 éves leszármazottja papírkereskedőnek készül. Ggy tűnik, nem született színésznek... A fiú vasakarata azonban legyőzi az akadályokat, sőt még az anyai kétségeket is, s Lálát végül is felveszik a brnói konzervatóriumra. A konzervatóriumon, — emlékszik vissza a régmúltra a mai nemzeti művész — az éneket kivéve, mindenből kitűnő osztályzatom volt. És hogy nem végeztem minden évfolyamat kitüntetéssel, annak az énektanárom, helyesebben mondva az első szerelmem volt az oka. Ez az első szerelem a foci volt, — vallja be vidáman. — Az énekórák helyett ugyanis a bőrlabdát rúgtam. A labdarúgás, természetesen a színház mellett, azóta ls a legnagyobb szerelmem. A híres Moravská Sláviában Játszottam, amióta pedig Prágában élek és nem focizhatok, az Itteni „összevarrottaknak", a Slávlának szurkolok. Igaz, az ötvenes évek első felében nagy drukkere voltam a budapesti Honvédnak. Csodáltam Kocsist és Puskást, valamint Bozslkot, de nagyon tetszett Hidegkúti is, noha, ha Jól tudom, nem volt a Honvéd játékosa. A mostani magyarok közül Albertet és Göröcsöt tartom nagyra, teszi hozzá mosolyogva Ladislav Pešek. A fiatal konzervatorista nagyon komolyan vette Jövendőbeli hivatását, amelyhez valóban volt rátermettsége, s jómaga ls mindent elkövetett, hogy a született adottságok, a tehetség mellett a színművészet minden csínját-bínját elsajátítsa, elmélyítse. Még utolsó vakációját ls hajlandó volt feláldozni és az egész nyarat a világhírű Max Relnhard színésziskolájában töltötte. A konzervatórium elvégzése után a tehetséges fiatal színinövendéket a brnói színház azonnal leszerződtette és Ladislav Pešek a morva metropolis színpadán kezdte meg színészi pályafutását. Itt aratta első és valóban nagy sikereit, Itt tűnt fel először, hogy a fiatal Pešeknek nemcsak a hazai és a családi hagyományok kulturáltsága a sajátja, hanem tudatosan fejleszti kl magában azt a modern szlnősztlpust, amelyről a húszas évek szovjet színházi avantgárda, elsősorban Tajrov és Meyerhold álmodott: hogy a kiváló színész legyen egyben kiváló énekes és táncos is. Rendkívüli képességeire a fővárosban is felfigyelnek. És két Moldva parti vendégjáték után, 1929 szeptemberében a prágai Nemzeti Színház tagja lesz. Rövidesen mint a fiatal cseh színésznemzedék legtehetségesebbét tartják őt számon, ára ennek ellenére hosszú Időkön át csupán „apród" szerepekben léphet a közönség elé. Megoldást és fejlődést jelent számára a Nemzeti Színház Stúdiójának létrejötte, ahol a cseh rendezőgárda egyik legkiválóbbjával, Jifí Frejkával dolgozik, akitől rengeteget tanul. A nagy és az átütő sikert az 1933-as esztendő Jelenti számára, amikor is a kritika, bal és jobboldali egyaránt, kénytelen elismerni színészt megnyilvánulásának szuverenitását. Ekkor alakítja Shakespeare Szentivánéji álmában Puckot, ezt a pákosztos rosszcsontot, élvhajhászó szatírt és játékával a közönséget meg a kritikát egyaránt elbűvöli. A második, úgynevezett bombasikert J. Giraudoux darabjában érte el. Ez a szerepe mindenképpen ellentétes volt Puck szerepével, ezúttal a belső tartalom keresését tetőzte be Ladislav Pešek eredményesen, úgyhogy a legjobb cseh színházi kritikus, J. Träger szuperlatívokban nyilatkozik Játékáról: „Nagy ritkán Jut el színész olyan megható emberi mélységekhez, mint amilyenhez Ladislav Pešek ezen az estén elérkezett. Ezen az estén mind a színész (L. Pešek), mind pedig a rendező (J. Frejka) tökéleteset nyújtott!" Nem kevésbé volt azonban sikeres Arlstofhanesz „Madarak" című drámájában, mint Plszthetairosz, valamint Bernard Shaw Szent Johannájában, ahol Károly dauphlnt alakította. Ezután (1936) feledhetetlen Hlesztakovja következik, amelyet 1948-ban és 1958-ban megismétel. A felszabadulás után a negyvenhez közeledő Pešek Pagogyin drámájában, A Kreml toronyórájában nyújtja egyik kimagasló alakítását. Az Intelligens iparost, az utolsó öltönyét viselő órást jeleníti meg, aki nem híve a rendszernek s mégis egy szép napon Lenin szobájában találja magát. Ezután Mollére két hősét, Scapint fe* Harpagont viszi sikerre, majd J. Osborne Komédiásában remekel... A felszabadulás utáni években, a szocializmust építő népi demokratikus rendszerben részesül ez a kiváló színész első Ízben hivatalos kitüntetésben. Negyvenhatban az újonnan alakult Színművészeti Főiskola tanárává nevezik kl, két évre rá pedig megkapja Prága főváros Vojan-díját, majd negyvenkilencben az országos színházi fesztiválon nagyszerű színészi teljesítményéért első díjat nyert. De ez még nem minden. Ötvenötben már érdemes művész, három évvel későbben pedig a legmagasabb kitüntetésben részesül: a köztársasági elnök a nemzeti művész büszke titulusával tünteti ki Ladislav Pešeket, aki azonban nem marad adósa társadalmunknak és művészetével mindmáig örvendeztet, vígasztal. Személy szerint úgy vélem, hogy műszaki diadalútjának talán egyik legjelentősebb stációját jelenti az az 1959-es Hamlet, amelyben Ladislav Pešek valóban shakespeari Polonlust alakított, aki ha megjelent a színpadon, Jóllehet meg sem szólalt, szörnyű tragédiák bekövetkeztét Jelezte. De nem kevésbé volt Jelentős L. Pešek Azdakja, B. Brecht Kaukázusi krétakörének ez a fura, szívderítő hőse, ez a cinikus bölcs és tréfacsináló, ez a félig költő és félig zsebtolvaj meg kerítő, akinek szemében azonban a jóság csillog. Az utóbbi idők egyik legnagyobb játékát a Capek-testvérek „Rovarok élete" című drámájában nyújtotta, ahol a csavargót Jelenítette meg, és szerintem nem véletlen, hogy Prága és Pozsony után e nagy színész teljesítménye Moszkvában és Londonban a laikusok és szakemberek számára egyaránt maradandó élményt jelentett. Sőt az angol fővárosban Ladislav Pešeket a Capek bemutató után nevezték el „cseh Ollviernek". Amikor e hosszú fülbegyónás során munkamódszereiről, kereséseiről és rátalálásairól kérdezem, az ősz hajú fiatal így válaszol: „Ha próbálok, mindig három Pešek (szerző, rendező és színész) áll mellettem, természetesen egy személyben. ök irányítanak, ők mondják. Itt a kevesebb több lenne, ott pedig ne takarékoskodjál önmagaddal. A keresés korszaka mindig a legszebb nálam és nem ér véget a főpróbával, sőt a bemutatóval sem. Az előadások folyamán láthatatlan fluidum köt egybe a közönséggel, s így érzem aztán meg, hogy mikor, melyik pillanatban értem célba. Ladislav Pešek semmit sem bíz a véletlenre. Munkájában az az elv vezérli, hogy a színész teljesítménye műalkotás, s így aztán csak természetes, hogy színész teste és arca képzőművészeti részlege az általános, a szerző a rendező és színészek által kialakított, színpadi képek. Éppen ezért nála soha nincsen pihenés, nincsen megállás. Élete örök mozgás és tanulás, élmények örökzöld koszorúja, a művészet és a társadalom állandó változásainak a megfigyelése és ezeknek a megértésére való törekvéseinek láncolata, ezért nem Ismeri az unalmat sem, a fiatalság halálos ellenségét. Ezért fiatal még ma is, testben és szellemben egyaránt a 62 éves művész. Ezért tud lelkesedni fiatalosan társadalmi megújhodásunkért. És ezért Is blzlk e „dubCekl" kezdeményezés helyességében, a szocialista demokrácia győzelmében. — A múltban nagyon ls sokan beleszóltak a művészet problémáiba, a művészek ügyes-bajos dolgaiba, sajnos legtöbbször a hozzá nem értők. Remélem ezután másképpen lesz minden, hiszen a szocializmusban ls lehet és kell a szabadság. Mert a szabadságra szükségünk van, számunkra a Jelenlegi demokratizációs folyamat, a magunkat kifejező szavak, képek szabadságát, természetesen önfegyelmezett szabadságát jelenti. Nekünk művészeknek, — de úgy vélem minden embernek — a szabadság annyit Jelent mint a halnak a víz — mondja búcsúszóra. Ekkor már harmadszor hívták próbára Ladislav Pešeket és egy forró kézszorítással találkozásunk véget ls ért BARSI IMRE ÜJ VERSEK DÉNES GYÖRGY: Tavasz, virágzó ajak Ott járok én az erdőn, hol a szél bolyongott szép tavasznap reggelén, mikor villámlott csupasz sziklahát s öröm turbékolt: állj meg, ne további Mert meg nem álltam. Buzgón csábított a kék hegyoldal, fénybe tört titok, s a törpe cserjés, szeszélyes világ, hol egymást óvja-öli minden ág. Mily csodo volt, és máig az maradt az öröklétből metszett pillanat, a zárt egész, mit felemelt a szem s megőriz bennem változó jelen. Mily csoda volt a vézna gyalogút, ahogy a bokrok árnyékába bújt, s mikor kitetszett gyenge fű között, rácsodált hamvas vadsóska, bürök. S körül a som, a sárgán bokrozá, arany tajték, de élő és mohó, hogy repesett a feslő somvirág, buja bibéjén átnyillalt a láz. Csupa hullám: a zöld, a lila, kék hogy összefolyt, míg pillantást cserélt, áradt, sodort o boldog erjedés, napját-csöcsét kínálta ifjú ég. Engem U emelt szárnyas döbbenet, karoltak, vontak kontyos fák, füvek, csontos mellemből szíjas inda nőtt, elvarázsolt a tündérarcú föld. FARKAS JENŐ: "3 Sí: Íme az iraf Ime az írás. Sír a sok emlék, múlt szele hozza. Dagad a szélben még a bemocskolt régi vitorla, dagad a szélben, ámde csitul már sors szele lassan; február fújja, március mondja: fenn a magasban kering a gólya s megleli fészkét, újra tavasz van! Buzogj szív, dobbanj, régi seregnek kürtszava kérdi merre bolyongtál, mersz-e jövődnek szemébe nézni, mersz-e akarni, élni, remélni, mint vágytál régen? Ne kelljen élned zavaros vízen s puszta kenyéren. Gyermeked ajkán fakad-e szép szó, ír-e hibátlan? Mit mond az álmod, a szemed mit lát rügyfakadásban? Ime az írás, írd ta is hozzá azt, ami fáj még, ne hagyd, hogy hulljon régi sebedre fekete árnyék! Szép a seb, hogyha beheged végre, s újra piros lesz nyoma az arcon - Tiborc is vallja. Ópium, bor, szesz csak a fájdalmad csitítja el, de azt is csak percre — írd s olvasd, ami keserű lelked megremegtette. Légy Anonymus, régi barát, ki kódexre görnyed: dalod kell, szavad s akaratod most, és nem a könnyed! Becsüld az embert, akárhogy is szól, bármilyen nyelven, a remetét is hagyd, vétkén megrengjen. De becsüld magad, verset is éltesd, miattad írta az aki miattad s érted. Petőfi hangja szívedben rakott valaha fészket, a walesi bárdok ajkán tehozzád zengett az ének. Olvasd ez írást bátran, hibátlan. Nem megalázott, aki bilincset tör s aki megtör százados átkot. Ime az írás, olvasd és értsd meg: új szelek fújnak. Hasad a hajnali Látod-e? Szerte rügyek pirulnak. Vidd ki fiad a búzamezőre, vidd ki a rétre, mondd, hogy nézzen a messzibe, bízva, felhőtlen égre. Beszélj neki a ködről és jégről, viharról, vérről — nehogy homokra épült ház legyen, mely egyszer szét dől. Csak lázadozzék! Csak ne csituljon, s egyre szeressen — legyen számára č let az élet s E m b e r az emberi hogy a múltnak anyádat ós a írta,