Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-09 / 68. szám, szombat

BIROI TALARBAN fú alakú, csinos, kedves nő. A férfiak gyakran rajta felejtik a szemüket, néha talán még azok is, akik vádlottként állanak előtte. Dr. Kosina Friderika egy azon kevés számú nő közül, akik a bírói pá lyán büntető tanács elnökeként tevékenykednek. Civilben egyszerű és szerény, közvetlen modorú nő, sötét szeme kedves nyíltsággal tekint a fekete hajkorona alól a világbabírói talár| ban hivatalos komolyságot ölt arca, s tekintete az előtte állónak szinte a lelke mélyébe fúródik. Egy elítélt cigányasszony így fogalmazta meg véleményét a tárgyalás után a tanácselnöknőről: Szigorú, de igazságos! — Hogyan került erre a pályára? — kérdezem. Elmosolyodik. — A pályaválasztást általában a körülmények befolyásolják. Nem volt hajlamom a matematikához meg a fizikához. Műszaki pálya felé nem orientállódhattan. Édesanyám Párkányban ügyvédi tanácsadó irodában volt gépírónő. Gyermekkoromban itt találkoztam a jogászokkal, bepillantottam életükbe, munkájukba. Megtetszett ez az életpálya, ezért jelentkeztem a jogi fakultásra. Édesapám szíve vágya volt, hogy diplomás embert neveljen belőlem. Nagyon örült, amikor sikeresen leérettségiztem, s felvettek a főiskolára. Könnyek öntik el a szemét. Fájó emlékeket ébresztett fel benne a beszélgetés. — Utolsó öröme volt szegénynek. Amikor ősszel Bratislavába mentem, édesapám már a temetőben nyugodott. Negyvennyolcéves korában szívbénulás ölte meg. Borzasztó csapás volt ez számunkra. Mindenáron otthon akartam maradni édesanyám mellett, de ő azt kívánta, hogy teljesítsük a megboldogult óhaját és végezzem el a főiskolát. Akkori négyszáz koronás havi járadékából vállalta az ezzel járó anyagi áldozatokat. Tulajdonképpen mindent neki köszönhetek, amit az életben elértem. A főiskola befejezése után a komáromi járásbíróságra került. Ott tevékenykedik ma is. Az első napja az „életben" nem úgy kezdődött, amint elképzelte. A járásbróság elnöke egy idős bíró hivatali helyiségébe osztotta be az új munkaerőt. Az éppen diktált a gépírónőnek, ideges is volt valamiért, s nagy lármát csapott, hogy neki munkájához nyugalomra van szüksége. ' — A szó szoros értelemben kidobott az irodából! Sírva mentem az elnökhöz, aki megnyugtatott, hogy sohase búsuljak, jóra fordul majd minden. Valóban úgy történt, másnap az idős kolléga bocsánatot kért viselkedéséért. S úgy megbarátkoztak, hogy együtt maradtak akkor is, amikor külön irodába költözhetett volna. — Ha valahol, akkor ezen a pályán nagy szükség van a tapasztalt kollégák segítségére — mondja. — Elmondhatom, hogy nekem nagyon sokat segítettek! Ennek köszönhetem, hogy a gyakorlatba könnyen belejöttem. A bírói hivatás a legfelelőségteljesebb hivatások egyike. A bírónak szigorúan tárgyilagosnak kell lennie, a tényeket kell figyelembe vennie, s döntésben sem a maga, sem a mások érzelmei nem befolyásolhatják. — Nem sokkal azután, hogy idekerültem, az említett idős kollégám egyik tárgyalásán elsírtam magam, olyan szívhez szólóan védekezett a vádlott. Azt vallotta, csak azért követett el betöréseket, mert neki már nincs helye a tisztességes emberek világában, mindenütt ujjal mutogatnak rá. Bűnözött tehát, hogy ismét hasonszőrűek közé kerülhessen, a börtönbe. A sokat tapasztalt kolléga szigorú ítéletet hozott, a tárgyalás után pedig megpirongatott, amiért elérzékenyültem egy megrögzött visszaeső bűnöző ravasz cselfogásán. Első riagy ügyére ma is emlékszik. Bűnszövetkezetben elkövetett bűntettekről volt szó, s az elsőrendű vádlottra hétévi szabadságvesztést rótt ki. Egy negyven év körüli nő volt az illető, veszedelmes visszaeső bűnöző. Hirosimából érkezett orvosnak adta ki magát hiszékeny emberek előtt. A pácienst sebre tett pénzzel gyógyította. — A tárgyalás után megátkozott, hogy sohse legyek boldog. Szerencsére nem vagyok babonás. — Melyek a legnehezebb esetei? — Erre nem tudok egyöntetűen válaszolni. A legsúlyosabb bűntett is lehet világos és egyszerű, míg néha egy apró bűntett kibogozása is bonyolult feladat. — Tapasztalatai szerint mi okozza a legtöbb bűntettet? — Az alkohol! A fiatalok esetében pedig a szülői nevelés hiánya! Igen sok vádlott beismeri: Nem követtem volna el a tettet, ha nem lettem volna „nyomás alatt". S az alkohol nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is közrejátszhat. A múlt év őszén emberölés történt Gútán. Egy részegeskedő családapa volt az áldozat. Az apa ittasan megtiltotta feleségének, hogy tizenöt éves fiának enni adjon, s megtámadta az anyát, amiért nem teljesítette a parancsot. Az összetűzés után az apa holtan maradt a helyszínen. Az esetnél jelen volt a fiú is. Az anya kezdettől fogva magára vállalta a tettet, tagadta, hogy fiának része lenne benne. Az anya elmegyógyintézetbe került, miután az orvosok megállapították, hogy beszámíthatatlan. A fiú ellen az ügyészség vádat emelt. A tárgyaláson felmentettük, de az ügyész fellebbezése folytán felsőbb fokú bíróság elé kerül az ügy. — Végül még egy kérdés: Hogyan néz a vádlottakra? — Mindig, minden esetben az embert látom bennük. Éppen ezért fordítok olyan nagy gondot az akták tanulmányozására, az ügy megismerésére, mert embereik sorsáról kell döntenem. GAL LÁSZLÓ VkAtäôvdpk

ďff^gfetti! • Hány képviselőt választunk egy-egy választókerületben? — A kerületi és a járási nemzeti bizottságok választókerületeiben rendszerint 4—8 képviselőt. Ezzel szemben a városi és a helyi, továbbá Prága Fővárosi Nemzeti Bizottságába és Prágában, Bratislavában, Plzeňban, Brnóban Ostraván és Košicén a városkerületi nemzeti bizottságok választókerületeiben rendszerint 4—15 képviselőt. A pontos szám természetesen attól függ, hogy az adott nemzeti bizottságnak hány képviselője lesz. Ezt a nemzeti bizottságokat kötelező előírások szerint már a választásokat megelőzően eldönti a kérdéses nemzeti bizottság plénuma. A választási törvény követelménye, hogy az azonos fokú nemzeti bizottságok képviselőire minden választókerületben hozzávetőleg azonos számú választópolgár jusson, (g. 1.) EZ A Ml DOLGUNK... Nemzetiségi kultúránk néhány kérdése NAPJAINK eseményeit figyelve akaratlanul ls a személyiség történelmi szerepének marxista értékelése Jut eszembe. Hányszor hallottuk már, s az életnek mégis újra és újra leckét kell belőle adni... A leckeadás tényében azonban van valami megnyugtató is. Éspedig az, hogy az életet nem lehet megkötözni, s az emberiesség szempontjait, igényeit nem lehet az idők végezetéig egyes személyek ízléséhez, felfogásához alacsonyítani, jámborítani. A munkásmozgalom, a marxi— lenini tanítás nem tűri, nem tűrheti ezt. Az elmúlt másfél évtized egyszer már leckét adott ebből, s ha most a mi pártunk életében történelmi mérföldkőnek tekintjük a decemberi és a januári ülést, ez azt is mutatja, politikai életünk demokratizmusa elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor bátran szembe merünk nézni saját munkánkkal, módszereinkkel. A történelmi helyzet, s a néptömegek igényei megértésében beállt fogyatékosság mármár aggasztó Don Quijotte-i helyzete a decemberi és a januári ülés bátor következtetése alapján jő mederbe került. Ennek köszönhetjük, hogy ma már azt mondhatjuk^ olyan szél uralja vitorláinkat, mely a további előrehaladás biztosítéka. „A parancsolgatás a legtöbb kárt okozhatja a pártnak, s ha ezt idejében nem tudatosítjuk, ha a parancsolgatást, a diktátorkodást idejében nem számoljuk fel, ha idejében nem küszöböljük ki minden antidemokratikus, nem kommunista eljárását, akkor ez számunkra végzetes következményekkel járhat". Dubček elvtársnak a februári ünnepségen mondott ezen szavai nemcsak a látlelet erejével hatnak, hanem a jövőre vonatkoztatva is megszívlelendők. S ha ez a bátor szókimondás és következetesség egész közéletünket áthatja, akkor elmondhatjuk, a párt Központi Bizottságának ez az ülése nemcsak a pártmunka, de az ország életében is új szakaszt nyitott. Ezen elvek szellemében ké szül most a párt akcióprogramja is, mely a legfontosabb teendőket kívánja felölelni. Természetes kötelességünk, hogy józan és higgadt véleménymondással, s tettekkel segítsük a pártot legfontosabb feladatai megvalósításában, s népünk egysige megszilárdításában. AZ EMLÍTETT ÜLÉSEN, S azóta is többször szó esett hazánk nemzetei és nemzetiségei közti kapcsolatok rendezésének kérdéséről. A párt politikájának új szelleme itt is érvényesül, hangsúlyozva, hogy ma már nem elegendő a nemzetiségi politikában célként kitűzni az előítéletek leküzdését, hanem valóban pozitív programra van szükség, a reális szükségleteknek megfelelően. Ügy vélem, ez a felismerés a csehszlovákiai magyarság szempontjából is rendkívül jelentős. Közös célunk ugyanis, hogy minden eszközzel segítsük „a felgyülemlett problémák józan, tárgyilagos, merész, de főként megfontolt megoldásának az útját". 1948 februárjától, a jogfosztottság megszűnésétől kétségtelenül nagy változáson ment át az itt élő magyarság. Pártunk nemzetiségi politikája az egyenlőség, egyenjogúság és internacionalizmus elveire épült, s e politika fejlesztése azóta általában egyenes vonalúnak mondható. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, az eltelt két évtizedben nemcsak a munka frontján zárkózott fel a csehszlovákiai magyarság az egy hazában élő népekhez, hanem visszanyert jogai, politikai, gazdasági, kulturális, művelődési lehetőségei révén a szellemi élet terén is igyekszik behozni a lemaradást. Az 1948 jégtörő februárja óta elért eredmények önmagukért beszélnek. Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, gyorsan változó életünk a nemzetiségi politika szempontjából is új és új problémákat vet fel. A párt napjainkban megkülönböztetett figyelmet szentel a nemzetiségi kérdés lenini megoldásának, s elsősorban az alapvető problémát, a gazdasági feltételeket igyekszik biztosítani. Itt elsősorban a szlovákiai és a cseh országrészek közötti gazdasági különbségek kiegyenlítéséről van szó, mely pártunk nemzetiségi politikájának alapját jelenti. A gazdasági kiegyenlítődés problémája mellett az utóbbi időben azonban előtérbe kerül a nemzetiségi kérdés komplex rendezésének szükségessége is. S ez teljes mértékben összhangban van a csehszlovák államiság megszilárdítását célzó két testvérnemzet, a csehek és a szlovákok kapcsolata rendezésének kérdésével. Mindenekelőtt szüksége mutatkozik annak, hogy közjogi vonatkozásban is lefektessék a nemzetiségek jogait, s nemcsak az egyenjogúság deklarálásával, s a művelődés- és kultúrfejlesztés alkotmány biztosította lehetőségeivel, hanem a törvény erejével is ellenőrizni lehessen azok betartását. Bár ma már túl vagyunk azon, amikor egyesek az itteni magyarság legfontosabb feladatát a szlovák nyelv elsajátításában látták (s ezt anélkül tesszük szóvá, hogy ennek fontosságát kétségbevonnánk), s az amerikai, kanadai és más államok szlovák emigránsaihoz, kivándorlóihoz hasonlították helyzetünket, — a kétnyelvűség betartásában még sok fogyatékosság tapasztalható. Annak ellenére, hogy a párt vezető szervei erre nagy súlyt helyeznek, elsősorban közigazgatási, nemegyszer azonban pártvonalon is megsértik a lenini nemzetiségi politikának ezt az alapvető, az emberi méltóságot respektáló követelményét. (Nem beszélve az arányos képviselet elvének betartásáról, különösen a végrehajtó szervekben.) AZ ELŐTTÜNK ÁLLÓ FELADATOK megoldása szempontjából elsősorban a kultúra és a művelődés terén olyan nemzetiségi intézményekre, szervekre van szükség, melyek a cseh és szlovák intézményekkel és szervekkel együtt biztosítékai lehetnek a párt politikája valóra váltásának, s az egyes nemzeteket és nemzetiségeket megillető szuverén, alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának. Évekkel ezelőtt a CSEMADOK Központi Bizottsága e téren kezdeményezőleg lépett fel, s javaslattal fordult a Szlovák Nemzeti Tanácshoz. Bár a javaslatra azóta többször hivatkoztak, ezek érdembeli megvalósítására — tudomásunk szerint — a mai napig nem került sor. A különböző albizottsági megoldásokat ugyanis e téren a legkevésbé sem tarthatjuk intézményesnek, vagy kielégítőnek. Nemzetiségi kultúránk fejlesztése szempontjából ugyanakkor nem ártana mérlegelni a meglevő intézmények eddigi munkáját, szerepét, jövőbeli küldetését, s nem utolsósorban azt, mennyiben tesznek eleget hivatásuknak. Gondolok itt nemcsak a politikai és kulturális feladatok teljesítésére, hanem a műszaki jellegű kérdésekre s a káderproblémákra éppúgy, mint a vezetés színvonalára. A közoktatást nézve azt mondhatjuk, hogy a magyar tannyelvű iskolák létszámban és színvonalban állandóan gyarapodnak, s a szlovák iskolákkal való versenyképességük állandóan fokozódik. Az iskolaügy területén elsősorban a szakiskolák hálózata kiépítésében mutatkoznak alapvető fogyatékosságok. S ez a magyar nemzetiségű tanulók érvényesülését is károsan befolyásolja. Nem beszélve a tanonciskolák helyzetéről, ahol még ennél is áldatlanabb a helyzet. A főiskolai továbbtanulás dolgában a nemzetiségi mutatószám általában emelkedő, a százalékarányt nézve azonban itt is messze vagyunk az országos szinttől. S ebben nemcsak az anyagismeret, vagy a nyelvtudás kérdése játszik szerepet, hanem egyrészt a továbbtanulás iránti érdeklődés hiánya, másrészt az egyes főiskolai felvételi bizottságok sokszor csak a nyelvtudást néző álláspontja is. A kultúraterjesztés és a népművelés terén elsősorban a CSEMADOK munkáját emelnénk ki. Bár a nemzeti bizottságok és népművelési intézmények munkájában sok he•lyütt még ma is kísért az a téves felfogás, miszerint a magyar dolgozók művelődésének kérdése a CSEMADOK ra tartozik (holott pénzeszközökkel a nemzeti bizottság, illetve a népművelési intézmények rendelkeznek). Az előző évekkel szemben e téren bizonyos változást tapasztalhattunk. A jövőben ennek következetesebb teljesítését azonban jobban kell szorgalmaznunk. Még az üzemi klubok esetében is! Kulturális vonatkozásban — a sajtó és a rádió terjedelem és műszaki feltételek dolgában meglevő áldatlan helyzete mellett — a Magyar Területi Színház problémájának megoldása az egyik sürgető kérdés. Egyetlen színházunk ugyanis mind a mai napig fedél nélkül van, s csupán megtűrt bérlője a komáromi Szakszervezetek Házának. Nem ártana ugyanakkor mérlegelni a hasznos és érdemdús munkát kifejtő könyvkiadó önállósításának kérdését sem. ÉS ÍGY FOLYTATHATNÁNK a teendők sorát, mely nemzetiségi kultúránk terén ránk vár. A felsorolás távolról sem teljes, azonban az érintett kérdések is jelezhetik, hogy komplex megoldásuk mindenképpen az egész ügy javát szolgálhatja. Ehhez, persze, a saját obulusainkkal nekünk is hozzá kell járulnunk. Éveken át harmad- és sokadrangú kérdések, a helységnevek írása és más — magától értetődő dolgok — művi úton kiváltott vitája kötötte le erőnket. Az avatatlanság és a hozzá nem értés sok vonatkozásban nemzetiségi életünk kísérő jelensége volt, s talán hem túlzunk, ha azt mondjuk, a párt világos nemzetiségi politikáját a szubjektív értelmezés és az egyéni érdek nemegyszer — ha időlegesen is — beárnyalta. Ma már, a felismert igazságok alapján jogunk és kötelességünk, hogy ezekben a • kérdésekben is véleményt mondjunk, s kövessük azt a nyílt és bátor, a problémák megoldását segítő vitaszellemet, mely a decemberi és a januári központi bizottsági ülést jellemezte. A közös ügy szerény, odaadó, őszinte szolgálata ma mindennél többet jelent. A feladat lényege — DubCek elvtárs szavaival élve —: „politikánkat nem szűkíthetjük le a valami ellen folytatott harcra, hanem elsősorban harcolnunk kell v a 1 a m 1 é r t". Az előttünk álló feladatok, s problémáink megoldását csak közös, együttes erővel képzelhetjük el. Nem a nemzeti túlérzékenység, hanem az emberi méltóság diktálja, hogy a nemzetiségi politika „szatócskodó", hozzá nem értő, vagy ártó értelmezésének mellőzése érdekében sürgessük a mindenki számára egyértelműen kötelező elveket. Azt a szellemet és gyakorlatot, melynek minden bet rét és mozzanatát az egymás tisztelete, a nemzeti büszkeségre épülő szocialista hazafiság s a proletár internacionalizmus szelleme hat át. ... Nemcsak elvben, hanem a gyakorlatban is. FÔNOD ZOLTÁN