Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-07 / 37. szám, szerda

Johann Nestroy: Rettegés a pokoltól Bemutató a Szlovák Nemzeti Színházban Komédiákkal összefüggésben véleményként gyakran elhangzik a shakespeareí cfm: Sok hühé semmiért. Általában arra vonatkoztatják, hogy a darabok hősei olyasmiért küzdenek, amit úgyis megkapnának, tehát eszeveszett igyekvésük csak a néző szórakoztatására történik. Hasonlót jelent ez a három szó akkor is, ha nem a vígjáték félnótás alakjainak fölösleges hősködésére értjük, hanem, mondjuk, egy nagyszerű színház nagyszerű együttesének arra a mettdő törekvésére, hogy jó előadást produkáljon. Nagy megnyugvással és kellemes biztonságérzettel tapasztaltuk az utóbbi években, hogy a Szlovák Nemzeti Színház drámai együttese (P. O. Hviezdoslav Színház) műsorpolitikájában magasra emelte és magasan tartja a mércét, összhangban azzal a teljesítménnyel, amelyre tagjai képesek. A repertoár általában szinkronban van a színházi kapacitással és küldetéssel, s ez jellegzetességévé vált az együttesnek. A dramaturgia elsősorban a klasszikusokat és a mai kiváló szerzőket szólaltatja meg, minden műfajban. Most azonban nem így történt. Olyan művet választottak, amely a színházi múlt kevésbé ismert egyéniségének alkotása, méghozzá nem is legjobb alkotása. Bátor vállalkozás, járatlan út ez, s érthetően próbára tette a biztos sikerekhez szokott együttest. A szerző: johann Nestroy (1801—62), az osztrák drámairodalom Európát színészként bejárt büszkesége, akit epés gúnyolódásaiért „bécsi Arosztofanész"-nek is neveztek. Elsősorban színész volt, s nemegyszer ennek a hivatásának rendelte alá a mintegy hatvan színművet, főként vígjátékot, bohózatot. Sok műve egyszerűen átdolgozás, esetleg kiegészítés egyegy tipikus „hazai" alakkal. A Rettegés a pokoltól is ilyen mű, francia eredeti alapján készült, de tapasztalható benne Nestroynak az az általános törekvése, hogy a népies komédiát társadalombíráló szatírával töltse meg. Nestroy jól ismerte az osztrák kispolgárságot és burzsoáziát, s élményeiről nem hallgatott. Kifigurázta a kegyességben tetszelgő mammonimádőkat, a háborságukban csak a kocsmaasztal veréséig merészkedő lázadókat, a gyávák ügyefogyottságát és így tovább. Művészetében, állásfoglalásában azonban nem volt mindig következetes és erőteljes. A commedie dell'arte formája lehetővé tette számára, hogy szabadon csapongjon a szélsőségek között, hogy szenvedélyességében ne korlátozza magát. Sírás és nevetés, ördög és angyal, életre, boldogságra törő gazember és önfeláldozó jőlélek van tehát a Rettegés a pokoltól című bohózatban is, de olyan szertelenséggel egymáshoz illesztve, hogy a végén alig kerekedik ki belőle valami. A szegény csizmadia és ördögöt megidéző fiának története csak keret a féktelen bohóckodáshoz; a hangsúly a meglepő fordulatokat vevő komikus helyzeteken van. Persze, ezek sem mindig mulatságosak, nem is lehetnek. Bármennyire igyekezett Karol Zachar rendező díszes, a közönségre ható előadást kreálni, a darab hézagosságát nem tudta feledtetni. A vértelen figurákban a legjobb színészek sem tudtak lelket önteni, a hosszú üresjáratokat a pózoló, néma epizódszerelők sem tudták kitölteni, s így a fel-felvillanó nestroyi humor unalmas percekkel vegyült. Zachar rendező többet akart ebből a darabból kicsiholni, mint amennyit a nézőknek adni tud. Igaz, nem törekedett aktualizálásra, tartalmi kidomborltásra, csupán pompázatos előadást rendezett, de a darab erre méltatlannak bizonyult. A népszerű és kiváló színészek I Jozef Króner, Karol Machat a, Štefan Kvietlk, Oldfich Hlaváček, Emília Vásdryood, Botidara Turzonová, František Dibarbora és mások) határtalan Igyekezettel próbálták erről elterelni a néző figyelmét, egészen azonban nem sikerült. Nem ls sikerülhetett, mert a mai közönségnek ez a mű ebben a formában alig tud mit mondani. Kellemesen szórakozunk (a hosszú szünetektől, a felvonásokat megelőző sokperces zenei betétekről és a céltalan néma jelenetektől eltekintve), tapsolunk a színészeknek de közben az a véleményünk, hogy ezért akkora hűhót mégsem volt érdemes csapni. Sok más darab (különösen mai vígjáték, ami hiányzik a színház műsorából) jobban megérdemelte volna ezt a nagy fáradságot. J szó J Dráma helyett látványosság Candoni darabja a képernyőn A bratislavai tv-stúdió az új év első napjaiban „komolyra fordította a szót". A komolyságot olyan tv-bemutatók jellemzik, mint Fritz Hochwalder „Szent kísérlet" és Luigi Candoni minap bemutatott „Katonaszökevények" című tv-drámája. Candoni hazájában alkotói felfogásával és mondanivalójával az avantgardához csatlakozik. Témaköre — bár elsősorban a mai olasz társadalmi élet etikai problémáival függ össze — túl lép országa határain és egyformán alkalmazható bárhol, főleg Európában. Candoni alkotói hitvallása a pacifizmuson alapszik. Gyűlöli a katonai egyenruhát, főleg azt, amely még ma is a fasizmusra emlékeztet. Ebben a szellemben írta „Siegfried Sztálingrád alatt" című művét is, melynek szlovák tv-változatát dr. Blahoslav Hečko fordításában január 22én láthattuk, Katonaszökevények címmel. A darab cselekménye a máJelenet a tv-bemutatóból. sodik világháború és a III. Német Birodalom gyászos alkonyán játszódik Berlinben, Greta von Nebel hadiözvegy lakásán. (Siegfrid, a férj mint „echt" német katonatiszt, amikor rájött a fasizmus aljasságára és a háború hiábavalóságára, öngyilkos lett.) Az özvegy tiszteletben tartja férje emlékét, de amikor a csinos és heves katonaszökevény — akit eddig is a szép asszonyok bújtattak — nála keres menedéket, nem tudja megtagadni tőle lakását és szerelmét. De hazafias érzései lázadoznak. A tv-játék dramaturgja és J. Vrba, a rendezője nem a legsikeresebben oldották meg fel(Hohorák felv.) adatukat. Elképzelésük elkalandozik Candoni mondanivalójától, a lényegtől és a mondatok nem egyszer befejezetlenek maradnak. A mikrofonfllktusok és drámai motívumok gazdag alapanyagából a képernyőn csupán a puszta látványosság maradt. Viera Strnísková Grete szerepében Inkább Tennessee Williams Blanche-ját idézi, mint Grete Nebelt. Michal Dočolomanský (a szökevény) a szerepadta lehetőségeket nem használta ki kellőképpen és a színészi skála alaptónusán maradt. Csak sajnálhatjuk, hogy a Katonaszökevények minden jószándék ellenére a művészi élményt Illetően adósunk maradt. — gerstner — ű| köKiyvek * Gyurkó László: LENIN, OKTÓBER Az NOSZF 50. évfordulója tiszteletére jelent meg Gyurkó László könyve, melyben a forradalom vezéralakját, Lenin életét és munkásságát hozza emberközelbe. Gyurkó László nagy ismeretanyaggal dolgozva mutatja be az embert és a forradalmárt, az Oroszországban uralkodó állapotot, s a forradalom születését és az 50 évvel ezelőtti eseményeket. A kötetet gazdag képanyag egészíti kl. (TATRAN Magyar Üzeme, 340 old.) (21,— korona) Monoszlóy Dezső; TETOVÁLT ANGYALOK A Kozmosz-könyvek sorozatban jelent meg Monoszlóy Dezsőnek ez a könyve, mely két Írásét, a Tetovált angyalok és a Gúzsbakötőtt rővidnadrág címűeket tartalmazza. írásai a riport és a novella keverékei, s bennük az élet valós dolgairól, a fiatalok problémáiról szól. Monoszlóy nem moralizál, hanem a tények nyelvén beszél, s úgy mutatja be a fiatalság egy részére jellemző magatartást és ^arculatot. A könyv a közös könyvkiadás keretében, a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó gondozásában jelent meg. (SZPK, 148 old.) Bárány Tamás: SZIGET A regény egy korán hervadó, magányos asszony tragédiájának a története. Egy mai kisvárosi élet milliőjébe ágyazva bontakozik kl a fordulatos, de tragikus cselekmény. Zsuzsika, a kisvárosi varrónő magányosan él mindaddig, míg egy mérnök nem költözik hozzá albérletbe. A szövődő érzelmi szálak mindaddig táplálják benne a reményt, míg egy napon a mérnök megnősül, s választottját a házba hozza. A családi háromszögnek ez a jellegzetes változata izgalmakban, szenvedélyekben egyaránt gazdagon jelentkezik a könyvben. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 310 old.) (IS,— korona) Molnár Gábor: HOLDARNYÉKBAN AZ ÖSERDÖ Az író kalandos útirajzai, történetei Ismertek az olvasók előtt. Elsősorban Észak-Brazília ősrengetegeiben mozog nagyon otthonosan. Mostani könyve az 1964-ben megjelent Ahol az ösvény véget ér című könyvének a folytatása. A híres Lampiao kapitány, haraihiavezér bemutatása, aki több száz főnyi bandájával öt brazillal állam lakosságát tartja rettegésben, mozgalmas eseményeket, érdekfeszítő vadászkalandokat kínál az olvasónak. A kötetet gazdag képanyag egészíti kl. (TATRAN Magyar Üzeme, 504 oldal) (32,— korona) A. Dumas: EMMA LYONNÁ A világhírű író egy Izgalmas nápolyi esemény történetét mondja el regényében. Lulsa San Felicének tragikus véget jósolt Nanno, a boszorkány. De hogy keveredhetett politikai bonyodalmakba ez a világtól elzárkózott szép fiatalasszony? Ezt mondja el a regény, kellőképpen érzékeltetve azokat a történelmi eseményeket, melyek az akkori Nápolyt uralták. (Európa Könyvkiadó, I—II. köt.) (B0,— korona) Erdódy János: A SZARNYAS OROSZLÁN A Tenger Királynőjének, Velencének másfélezer éves történetét Irta meg öj regényében Erdődy János. A különös, sőt egyedülálló, lagúnák szabdalta város lenyűgözi a látogatót, s apró szigetel szinte óráról órára pusztulnak. A semmiből világvárost teremtő velenceiek évszázadokig tartó nagy kalandja elevenedik meg A Szárnyas Oroszlán lapjain, s az egyes eseményeket képanyag ls Illusztrálja. (TATRAN, 328 old.) 21,— koronái Balázs Sándor: HANNIBAL A KAPUK ELŐTT A haditudomány egyik legkiválóbb alakjaként tartják számon Hannibált, akinek nevéhez fűződik az elefántokkal való híres átkelés az Alpokon. Mintegy két és félezer esztendővel ezelőtt esküdött meg a kilencéves Hannibál, Karthágó fia, hogy mihelyt teheti, harcolni fog a rómalak ellen. Esküjét megtartotta, s csatáit megnyerte, hadjárata mégis bukással végződött. Hazája hatalmának növeléséért harcolt, gyakran azonban Karthágó ellenében. Bukása után száműzetésbe kényszerült, s ott éri utói a halál. Neve azonban méltán sorakozik Nagy Sándor, Caesar és Napoleon neve mellé, s izgalmas életének története joggal tart igényt az érdeklődésre* (TATRAN Magyar Üzeme, 160 old) (9.— korona) Miguel Hernóndez: ÖRÖKÖS MENNYDÖRGÉS Kecskepásztorból lett a spanyol líra hagyományaínak mesteri megújítója. A közérthetőség és közéletlség egyszerű, da kemény parancsszava érintetlenül hagyja Hernández költészetét. Élet — halál — szerelem életműve meghatározója, s még a fegyházban fogant verseit ls a buja testiség hevíti. Hernández örökszép versel tt Versbarátok Köre tagllletményeként Jelent meg, Somlyó György fordításában. (TATRAN Magyar Üzeme, 148 old.) (11.50 korona) — dz — 1968. A

francia színművészet történetében a XX. század stíluspróbálkozásai sem jelentettek olyan korszakváltó fordulatot, egyetlen „Izmus" sem befolyásolta annyira a művészi láttatást, mint a napjainkban a decentralizációs folyamat. Egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy Párizs elveszítse monopol-helyzetét, hogy feleslegessé váljon a híres „Gala Karsenty", a párizsi művészek vidéki vendégszereplése. Tagadhatatlan, hogy korunk embere, de különösen az idősebb korosztály; nem szabadulhatott a francia kultúra hatása alól, de e kultúra annyira áhított és vágyott központja Párizs volt. Csakhogy Párizs sem társadalmi rétegeződésében, sem kultúrájában nem mutathatja meg Franciaországot, mert a hatalmas világváros anyagi és szellemi légköre felolvasztja, összemossa a tájkultúrák jeleit. Azonban az ipari fejlődés peremén megnőtt a kulturális önállóság igénye ls, a vidék megunta a szellemi függőséget és ez elsősorban a színházi decentralizációhoz vezetett. Tény, hogy minden nagyobb Trónfosztás Franciaországban városban eddig ls volt színházépület, de az önálló társulat igen ritka jelenség volt. A vidéki színházkultúra fejlődéséről gondoskodó félhivatalos társulatok három különböző csoporthoz tartoznak. Az egyik a „Troupes permanentes" (állandó csoportok), a másik a „Centres dramatiques" (színházi központok) és a harmadik, amely különösen az utóbbi időben, egyre jóban erősödik, a „Malsons de la Culture" (kultúrközpontok). Kiemelést érdemel, hogy ezek a központok teljesen önállóan működnek. Tevékenységük tartalmilag — de jelentősen magasabb színvonalon — körülbelül azonos a mi hazai népművelési hálózatunk programjával, de elsődleges hatásuk különösen színházi vonatkozásban érezhető: egyrészt színészeket, másrészt közönséget nevelnek. A színészek nevelése azonban nem műkedvelő színvonalú. Konkrét példaként említhetjük Chalon-sur-Saôn-ban a Théatre de Bourgogne-t, ahol a legjobbak között emlegetett Jorge Lavelll, fiatal argentin rendező bizonyította be, hogy az operett műfajban ls szabad, sőt kell szakítani a merev hagyományokkal. Egy évvel ezelőtt hagyta el a „fény városát" és síkereinek színhelyét Antoine Bourseiller, aki az Aix-en-Provence-i kultúrális központban vállalta a rendezést és neki köszönhető, hogy ma már színházi autóbuszok közlekednek Aix-en-Provence és Marseille között, mert a kikötőváros lakói ls csatlakoztak a színművészet konzumenseinek tekintélyes táborához. Bourseiller, aki a Párizsban működő rendezők élvonalához tartozott, egyelőre még kénytelen egy-egy alkalomra szerződtetett színészekkel dolgozni, de már gondoskodott az önálló társulatról: színiiskolát alapított. A kulturális központok közül kiemelkedik a Lyon város munkásnegyedében működő színház, a „Théatre de la Clté de Vllleurbanne", amely Roger Planchon rendező érdeméből néhány év alatt nemzetközi méretű sikereket aratott. Roger Planchon már forradalmat jelent a színművészet fejlődéstörténetében. Formabontást, — de nem formarombolást —, hanem eszközeiben ls modern színházat — brechti színvonalon. Nem csak Mollére műveit merte korszerű Interpretációban bemutatni a közönségnek, hanem még Shakespeare IV. Henrik című művét is. Lyon város vezetői azonban mindezt nem értékelik. A színház fennállása óta még egyetlen előadáson sem jelentek meg és éppen a IV. Henrik bemutatójával kapcsolatban jelentették ki városatyai fölénnyel, hogy a „Cité előadásai csak az Ifjúság Igényelt elégíthetik ki". Ez a kijelentés akkor történt, amikor a társulatot meghívták Párizsba, amikor a leggőgösebb város, amelyben a lokálpatriotizmus törvényerejű, nem csak vendégül látta a „vidéki színészeket", hanem viharos lelkesedéssel ünnepelte művészi teljesítményüket. A városatyák sértődöttsége abból ered, hogy két évvel ezelőtt felügyeleti jogot akartak gyakorolni a színház felett, azonban az együttes mereven visszautasította a védnökségnek álcázott gyámkodást. A kulturális központok életéről és a színházi decentralizáció egyre gyorsuló üteméről a' havonta megjelenő ATAC (Association Technique pour IActlon Culturelle) című folyóirat nyújt részletes és elemző tájékoztatást. A francia sajtó, különösen a főváros lokális jellegű lapjai, már megkondították a vészharangot, a színházak bérlői egyre vékonyabb pénztárcájukat markolásszák és többen közülük már a kormányt kérték fel: tiltsa be a vidéki színházak működését. Mondani sem kell, hogy csak gúnyos mosoly volt a válasz. Ami a kultúrtörténész számára meglepő, az a szakemberek tájékozatlansága. Ezek ugyanis a decentralizációt új jelenségnek tartják, holott már 15 évvel ezelőtt kezdődött éspedig akkor, amikor az autodidakta Jean Vilar, a munkás-színész fis rendező a Théatre Nationale Populaire társulatával kivonult a francia főváros központjából, hogy a forradalmi hagyományokat őrző munkásnegyedekben gyönyörködtessen az igaz és szép szavak művészetével. P. Gy. feldolgozása