Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-23 / 53. szám, péntek

polgári életben, hogy három év múlva, a februári események Idején, mint az államvasutak népi millciai egységeinek legyek szlovákiai parancsnoka. Huszonkilenc éves voltam. Szolgálatét olyan természetednek tartja, mint teszem azt egy mai közrendőrét békében. Holott, ha fellapozzuk a húsz esztendővel ezelőtt történt események krónikáját, hát megdöbbenthet az a felelősség, amely egy Ilyen parancsnoki tisztséggel járt. Emlékezni ma már csak az ország két harmada emlékszik. A fiatalok meg, ahogy az egyszerű, tudatlan munkás is sok esetben nem értette e harc fontosságát. Megzavarták a fejét. A mi szakaszunkon talán azért tudtunk gyorsan intézkedni, mert- mint szakszervezeti titkár ismertem az embereket, tudtam, kire lehet számítani. A parancsot elsősorban ők kapták. Ugyanígy volt más szakaszokon; a közlekedéshez hasonlóan az Iparban is. Bár az üzemekben bonyolultabb volt. Es így volt a postán, tehát valamennyi helyen, mely fontos volt a népi hatalom átvételének érdekében. Ezt mindenki tudja, ez már szóvá is tettük beszélgetés közben, csak transzparensekről, képekről és esetleg az ilyen jellegű kiállításokból ismerhetik meg a múltat, pedig, csak húsz esztendő múlt el. Ahogy idézzük az eseményeket, arra gondolok, hogy egy huszonkilenc éves fiatal ember a kapott parancsra fegyvert fog és fegyvert oszt a gottwaldi kormány és a nép védelmében: parancsokat kopog a távírógépeken, hogy egy órán belül az egész szlovákiai vasúthálózat minden milicistája a kapott parancs értelmében cselekedjék. Ma Így fogalmazza meg a volt parancsnok a fegyveres felkészültséget: — A népi és nemzeti felszabadulás után szükség volt a gazdasági és politikai felszabadulásra is. Nem egykönnyen adta meg magát a hazai és a külföldi tőke. Es a volt demokraták sem, még agyonlrt történelem. A lényeg a fontos, hogy győztünk. Nyugodtan mondhatom, hogy céljainkat tekintve következetesek vagyunk, csak az út a cél felé néha kileng. Sokat markolunk és kevesebbet fogunk. Most ismét az erős bizakodás időszakába értünk, és én is azt hiszem, hogy ez már tartós lesz. Persze mindnyájunkon múlik, hogy tartós legyen. Mindez így leírva talán az oly sokszor Ismételt szövegnek hangzik, de magam nem érzem annak, ahogy a szemben ülő derűs arcát nézem. Talán tudja ls, mire gondolok, mert nevetve mondja, hogy nem kell e tűnődő mondatokat, kijelentéseket leírni, szerinte ls fontosabb a magunk posztján végzett munka, mint a sok beszéd. Így tudom meg, hogy mint osztályvezető, jobban mondva igazgató a szakszervezetek szlovákiai üdültetését vezeti. Tizennyolc üdülőközpont és egy javítóvállalat tartozik az igazgatása alá 375 alkalmazottal. Ezt a kis hadsereget szervezési, gazdasági, tervezői és technikai alosztályokkal irányítja. Csendes polgári foglalkozás, állapítom meg, amire ő csak azt válaszolja, hogy. tessék megpróbálni. Beszélgetésünket telefonhívás zavarja meg. Amíg a gyors intézkedést hallgatom, arra gondolok, hogy az egykori fiatal embernek, aki Tono, Tóni volt a barátai számára, mi a véleménye a mai fiatalokról. Ezt kérdezem tőle, ahogy leteszi a telefonkagylót. Szinte gondolkodás nélkül válaszol: — A fiatalok? Olyanok, mint az ifjúság mindig. Mindent csinálnak, amit általában a fiatalok, csak ... És tűnődik, valahová a maga gyerekkorára gondol, talán a lelencházra, talán a suhanckorra, amikor nem volt suhanckora. — Abban a helyzetben, ahogy a fiatalok most élnek, érthetetlennek tartom sok cselekedetüket. Természetesen nem általánosítok. De sokkal több a hőbörgő fiatal, mint az én koromban volt. Mi ilyenekkel hajbakaptunk. De nem vagyok pedagógus, sem tudományos dolgozó, hogy kielemezzem az okokat. Valami oka van an, nak, hogy sok fiatal nem tud mit kezdeni önmagával. Szerencsére nekünk nem voltak ilyen gondjaink. Most pedig, hogy akad némi szabad időm, azt szerintem bölcsen elrendezem. Nekem is van hobbym, ahogy mostanában a kedvtelést nevezik. Igaz, ebben a korban könnyű bölcsnek lenni. Én azt mondom, hogy a munka után a váltót át kell dobni, mint a vasútnál. De nem új pályára, hanem a szervezet szerelőcsarnokába. Számomra ilyen például a kert. No meg nagy horgász vagyok, egész Medvéig járok le a Dunán. Van egy barátom, az is olyan bolond, mint én, neki van egy kis kocsija, hát azzal megyünk. És szeretem a természetjárást, az erdőt, a gombázást. Mindenkinek tudom ajánlani, még a fiataloknak is, persze nem elvadult galerikben. Nem akarok megint bölcselkedni, találja meg mindenki a maga kedve szerint a szórakozását, csak az a kedv legyen nrások kedvére való is, nem pedig bosszantására. Elkanyarodtunk a nagy korfordulók idézésétől. Sem én, sémpedig Baláž Anton nem futunk már vissza az időben, hogy elkomorodjunk. Van elég ok az elkomorodásra anélkül is, csak szét kell nézni a világ térképén, már is lártgölni látja az ember a lebombázott vietnami falvakat, városokat, és a beszélgetés már ide kanyarodna, de egy újabb és utolsó kérdéssel elterelem mindkettőnk figyelmét. Arra vagyok még kíváncsi, hogy az idő szolgálata közben jut-e ideje Baláž Antonnak szétnézni a világban most, hogy olý sokan utaznak. És megtudQm, hogy, járt már a szomszédos országokban, mint mindenki, aki hasonló tisztséget tölt be. A maga örömére, pihenésére, gyógyulására járt már a bolgár és a jugoszláv tengerparton. De járt olasz földön, Ausztriában, Lengyelorss&gban, Szovjetunióban Ettől függetlenül nincs különösebb utazási vágya. Ha nem szükséges, nem utazik. Megtalálja mindenütt a maga szórakozását. A tenger, az más, ott meggyógyul az ember. Ahogy elköszönök, még megkérdezem, mi a véleménye a sajtóról, az újságokról, mint olvasónak és mint 'funkcionáriusnak: — Az újságok...? Igazat Írjanak és értelmesen. S az eddiginél gyorsabban tájékoztassák az olvasót. Véleményét hamiskás mosollyal toldja meg, és félig kimondva, félig elnevetve jegyzi meg, hogy van elég bajuk az újságot író embereknek is. De ez a megjegyzés már nem is tartozott ide. Magam is >most azon gondolkodom, hogy mindaz, amit beszélgetésünk kapcsán leírtam, ugyan meggyőző-e? Értelmes-e? Szeretném hinni, hogy igen. GYURCSÔ ISTVÁN és körülnéz, s amikor meglátja o fiót szurtoscm, mocskosan, elhanyatottan, bánattal o szemében! Még inkább elsötétült Kalló szeme, talán el is homályosult. Megremegett a hongja. — Megöregedett az anyám, többet nem tehet, szegény. — Igaz. Éppen azért kell keresni és találni valami más megoldást. Nem könnyű, ellenkezőleg: nagyon nehéz. De valamit mégis csak tenni kell. Lássa be, ez így nem mehet tovább! Kolló István sokáig hallgatott. Sötét szemmel nézett maga elé. Kortyintott a söréből. Bizonytalankodó mozdulatával felborította a féldecis poharat. A pohár végigkarikázott az asztalon, majd a kőre pottyanva szétfröccsent. Rálegyintett. — Nagyon szeretem a feleségemet, soha nem válok el tőle, soha!... Mindent megbocsátok neki, csak jöjjön vissza. Én tudom, tanító úr, hogy vissza fog jönni, biztosan viszszajön! Igaza volt Kalló Istvánnak, nem hiába bizakodott: felesége visszatért hozzá. Egyévi különélés után újra együtt élnek. Azóta a kis Pista is látható változáson ment át Nem szurtos már a fekete haja, nem retkes a keze, nyaka, tiszta a ruhája, vasalt az inge. Felfrissült, kivirult, mint éltető eső után a mező . . . A külsőségekben, ami jól látható," valóban nagy változás állott be. A bensőjében azonban valami elromlott, összetört: megrokkant a lelke. Annak a nyomát, jegyét örökké hordani fogja. Igaz, nem lengi be bánat és szomorúság az arcát, a szeme is csillog, de hamis csillogással. Felelőtlenség, raffináltság és cinizmus villogó tükre a két szeme . . . Tanulmányi előmenetele nem javul ... Hazug ... Hanyag. Túl hosszú volt életében a pusztító szárazság. Úgy látszik túl későn jött az éltető eső... Ki tudja, segít-e? Ki tudja, ki tudja? ÉS ÚJRA MEG ÚJRA KÉRDEM, ÉS EZER, SZER ÚJRA KÉRDEM: EMBERTÁRSAIM MIÉRT!? Szépvonalú, praktikus könyv szekrényt hozott ki a bútoripar. Am ami praktikus és olcsó, az nagyon nehezen kapható. Tapasztaltam ezt jómagam is, amikor eredménytelenül talpaltam egyik üzletből a másikba. — Volt ilyesmi. Igen, gyártanak, ilyesmit, de jelenleg kifogyott. — Kapnak még Ilyen szekrényt? — Hogyne kérem, kapunk. Nézzen be két hét múlva. Meguntam a loholást, abbahagytam a cipökoptató szaladgálást. A véletlen azonban segítségemre jött. Egyik barátom eldicsekedett vele, milyen szép, olcsó könyvszekrényt vásárolt. Felkiáltottam. ~ Ezt keresem hónapok ótaI Hol vetted, mikor vetted? — Tegnapelőtt itt és itt! Volt belőlük néhány, ha sietsz, lehet, hogy még kapsz egyet. Rohantam egyenesen a bútorüzlet második emeletére, ahol a szekrényekét árusitiák. — Van ilyen és ilyen könyvszekrényük? — kérdeztem az elárusítónőt. — Itt már nincs kérem. de talán lesz a raktárban. Menten le, kérem, az alagsorba, ott a raktár. Futottam lefelé és belihegtem a raktárba. Nyomban ösz' szeakadtam egy munka'-uhás valakivel, egy naýyarcú szőke emberrel. — Van kérem ilyen és ilyen könyvszekrényük? — Milyen, kérem? — Ilyen és ilyen. — Olyan és olyan? Talán még akad ... Talán. — Mi az, hogy talán? — Mert van is, nincs ls. Tudniillik, ami van, félig-meddig el van adva ... Eltetették a vevők. — Akkor hát nincs? — Éppenséggel lenne, mert hát... — Szóval van? — Van ts meg nincs ls... amit eltettek, abból talán lehetne, ha lói meqgondolla az ember. Mert kell a hely ä raktárban, nem szívesen tartogatjuk az olyan árut, ami megy :.. Csakhát, tetszik tudni... Rám függeszti a szemét, és néz rám mereven. 0, én ökör! — csapok a fejemre, s máris nyúlok a zsebembe a baksisért. Átnyújtok neki egy hnszonötöst. Elveszi, de kissé kedvetlenül. Ogy látszik, kevesli. — Keveset adtam? Többet gondol, kérem? — Tudja, a raktáros, az kevesli. — A raktáros? — Igen. Azt tartja, ha borravaló, akkor legyen borravaló! —' Na, rendben van — mondom fanyalogva. Itt van még harminc, adja oda neki. Az emberem elveszi a pénzt és zsebrevágja. Gyanakodva figyelem és megkérdezem. — Hol van hát az a raktáros? — Itt van kérem az. Itt van — bólintgat a fejével. — Hívja hát akkor és gyerünk azzal a szekrénnyel. — Elintézem én azt magam Is — mondja és vezet befelé a raktár hátsó részébe. Megmutatja a szekrényt, kiállítja a számlát, aláírja és felWld az emeleti pénztárba. Fönt megkérdezem a pénztárosnőtöl: — Tessék már megmondani, ki állította kt a számlámat? Nézi ai aláírást, bár meg sem kellene néznie, úgyis tudja. — Hogy ki állította kl? Hát a raktáros ... Háromszázötven koronát fizet, kérem! Milyen ravasz fickó, gondolom magamban. S csak ezért nem tudtam megharagudni rá, mert olyan ügyesen átejtett". DÉNES GYÖRGY