Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)
1968-02-23 / 53. szám, péntek
B udjakov a folyó partján állt, kezét mélyen etőköpenye zsebébe sülylyesztette, és rosszallóan nézett a zúduló vízre, amely a csizmáját nyaldosta. Három nappal ezelőtt itt gáztoltak át a folyón, — most zavaros áradat hömpölygött a mederben. Két nap óta esett az eső, megtette a magáét. Jakimov, a lovász megszólította: — Keresünk átkelőhelyet? — Nyergelj le! — válaszolta nyersen Budjakov. — Várunkl *— Mire? — Amíg a víz leapadt — És ha át tudnánk kelni? — Azt mondtam, nyergelj lel Megértetted? Megértettem ... — dünnyögte Jakimov. — De mire várunk, ha átkelhetünk? — Eredjl Jakimov szakállas arca mindig felingerelte, most pedig különösen, hogy látta vizenyős kék szemét, nagy orrát, zsíros ajkát ós vörös haját, — kedve támadt, hogy rászóljon még: — Kevesebbet fecsegj és többet cselekedjl Jakimov morgott valami érthetetlent és elindult a lovakhoz. Budjakov — aki brigádvezető volt — ismerte a folyót, tudta, hogy az átkelést megkísérelni teljesen hiábavaló, sőt esztelenség. Ö maga is elindult a lovász után, segített neki lemálházni, ós a lovakat ellátni. Négy lovuk volt, két nyerges és két málhás, a geodéziai brigádnak vittek élelmet és felszerelést a támaszpontról. Budjakov rossz hangulatban volt: a főnök is veszekedett vele, a brigád se tartotta a határidőt, közelgett a tél, nemrég egyik lovukat egy medve széttépte — azért se mondott a főnök köszönetet... most meg ez a megáradt folyói Az eső már elállt, a hegyek felől elvonultak a felhők, a fák között felbukkant az ég zománcos kéksége. Tüzet gyújtottak, teát főztek. Besötétedett. A tajga egész a tűz közelébe osont, Budjakov hallgatta a folyő zúgását, igyekezett megállapítani a zajból; apad-e a víz? Amikor megérkeztek, a folyó zúgása még távoli mennydörgéshez hasonlított, a víz köveket görgetett a mederben. Most már a mennydörgés alábbhagyott, „apad ..." állapította meg Budjakov. — Eredj, nézd meg a lovakati — mondta a lovásznak. — Mit nézzek rajtuk ...? — ellenkezett lustán Jakimov. Budjakov alig tudta megállni, hogy ne vágja hozzá a konzervesdobozt. Annyira ellenszenves volt neki ez a szőA tűz lángja magasra lobbant. Budjakov felnyitotta a szemét. Iván ismét ott ült már a tűz mellett, vadászkésével forgácsot aprított. Arcvonásaiban most volt valami gyermeki, valami rokonszenves. Budjakovnak eszébe jutott, mennyire megszidta, mert az egyik ló hátáról a málha a szakadékba zuhant és elzavarta, hogy menjen, keresse meg. Ö maga tovább ment, Iván pedig csak késő este tért Iván felült. — Nem alszom — mondta és ujjaival a szakállába túrt. Bizalmatlanul nézett a brigádvezetőre. Azt várta, hogy megint elküldi a lovakhoz. — Aludj csak ... — Nem alszom... a lányaimra gondolok... — mondta Jakimov. Szóval lányai vannak Jakimovnak. És biztosan felesége, aki vár rá valahol. Ez a gondolat, hogy valahol egy asz\7WiWV liüd MONAfZTIROV rös arcú, zsíros ajkú ember, akinek rőt szakállán most kenyérmorzsák fehérlettek. — Tedd, amit mondtam! — kiáltotta. Jakimov lomhán felállt. — Te meg ne ordíts! Mindig ordítasz! Minek ordítozni? Elindult, hogy megnézze a lovakat. Budjakov száraz gallyakat vetett a tűzre. A lángok felcsaptak, majd újra öszszezsugorodtak. A brigádvezető lefeküdt a pokrócára és lehunyta a szemét. Huszonnyolc éves volt, tíz éve dolgozott a geodétáknál, munkásként kezdte és most már brigádvezető. Ismeri jól a tajgát; esőben is tud tüzet gyújtani, halat fog a hegyi patakokban, ismeri az állatok nyomát és iránytű nélkül megy át a legsűrűbb vadonon is. A tajga viszont nem szereti az ügyetleneket, a lustákat, a gyávákat. Itt az a törvény: aki nem tud alkalmazkodni a tajga törvényeihez, vagy elmegy, vagy belepusztul... vissza akkor a táborba. Ivánnak általában semmi se sikerült. Nem tudott semmit megtanulni, elsajátítani társaitól. Valami állandó ellenállás élt benne mindazzal szemben, amit neki a brigádvezető utasításként mondott. És minél indulatosabb volt vele szemben Budjakov, annál gorombább volt ő is. Ez ingerelte a brigádvezetőt és nem hagyta őt nyugton; lépten-nyomon piszkálta Jakimovot. — Hol vannak o lovak? — kérdezte. — Ott... — intett a fejével Jakimov, anélkül, hogy feléje fordult volna, majd abbahagyta a faragást és lefeküdt ő is, nyakig belebújt lélekmelegítőjébe. Budjakov látta lábain a kitaposott csizmát és látta a vörös tarkóját. Felállt, megpiszkálta a tüzet, majd ismét leült eléje. — Alszol? Iván felkönyökölt. — Miért? — Semmi... csak úgy kérdeztem, alszol-e? szony várja ezt a szakállas Ivánt, csaknem hihetetlennek tűnt számára. Ivánra nézett. Annak az arca most szinte ellágyult, szeme szomorú volt, és Budjakov először vette észre, hogy Ivánnak szép szeme van — nagy, és kék színű. Ha megborotválnák, megnyírnák, egész más ember lenne. Orra hatalmas, ajkai duzzadtak — de hát mit számít az? Megpróbálta elképzelni szakáll nélkül. — Feleséjged van? — Van ... válaszolt készséggel Iván. Belső zsebéből egy celofán tasakot, abból egy fényképet kotort elő. — Nézd! A képről kedves arcú, fiatalasszony nézett rá. Egyenes tartással ült, a háttérben festett pálmafa előtt, lábainál két ijedt szemű kislány. — Ikrek? — Ikrek. Ólja és Léna ... " Melyik Ólja? Iván ujjával az egyik kislányra mutatott. — Honnan ismered meg? Óljának anyajegy van az arcén. — Itt nem látszik. — Az asszony írta ... 6 pontosan tudja... Budjakov visszaadta a fényképet. Iván egy Ideig a kezében tartotta, majd visszatette a borítékba. i—' Neked van gyereked? — Egy kislány ... — Hogy hívják? Iván arcán élénk érdeklődés tükröződött. — Óljának... — mondta a brigádvezető. — Óljának? — kiáltott fel Iván. — Nahát, lám csak, egyforma nevük van! Budjakov elmosolyodott. Szeretett volna most mesélni a kislányáról, elmondani, hogy milyen okos, mi mindent tud, de zavarban volt. — Menjünk aludni ... — mondta végül. — Holnap olyanok leszünk, mint az őszi legyek! — Menjünk... — hagyta rá Iván, felállt, ós figyelmeztetés nélkül indult a lovakhoz, majd visszatért és lefeküdt, feje búbjáig betakaródzott ós csakhamar elaludt. Budjakov még sokáig ült a tűz mellett, Időnkónt megkotorta, gallyat rakott tá, majd úgy szunnyadt el, ülve, feje a mellére bukott. ... Arra riadt fel, hogy a lovak a víz partján csörömpölnek. A fák között már szürke volt az ég: hajnalodott. — Ébresztő! — lökte meg gyengéden az alvó Ivánt, akinek nem nagyon tetszett a korai ébresztés, álmosan törölte meg a szemeit. Fél óra múlva, sebtében elfogyasztott reggeli után, málháztak. Átvergődtek a folyón, majd keskeny ösvényen haladtak tovább. Elöl ment a brigádvezető, fütyörészve ós a kis karavánt Iván zárta le. Különös csodálkozás fénylett a szemén, és kancája gyeplőjét sem rángatta, mint egyébkor szokta. A ló pedig élvezte a viszonylagos szabadságot, könnyedén, kecsesen lépdelt, de nem maradt le a többiektől... ANTALFY ISTVÁN fordítása Monäzlôý Dezíő: — És nem volt semmi köztetek - kérdezte Gojdos. Akkor még nem érkeztem a csókolózósig, Gajdosra néztem, láttam, hogy ég az arca. — Semmi — mondtam gyorsan. — Most igazat mondtál, a többiek mind hazudnak. — Milyen többiek? — Azok, akik mindenfélét összevissza fecsegnek a nőkről. A nőkhöz nem lehet hozzáérni. A nők mások, mint mi. Már a nyelvemen volt az ellentmondás, de az utolsó percben meggondoltam magam. — Ezt hogy érted? - fordítottam kérdéssé az ellenkezésemet. — Az édesanyám is nő, nem lehet az édesanyákat megérinteni. Igy még sohasem hallottam nőkről beszélni, egy pillanatra eszembe jutott a nyúlfűvel borított sír, s alatta anyám ... A tücskök is eszembe jutottak, valamikor én is ilyen rejtélyesen gondoltam a nőkre, de jött Irma asszony. Később mégis minden elölről kezdődött. Lehet, hogy van olyan titok, amit csak Gajdos tud, s amit én már nem értek, mert összekeveredett bennem. — Sorakozó — bömbölt közénk a hangszóró. A megkezdett beszélgetésünket és az egymás iránt ébredő bizalmat mégse tudta megzavarni. Történt azonban valami, amely örökre eltorlaszolta az utat Gajdos felé. Puskavizitre sorakoztattak. Nyugodtan mentem. Rézkobak velem mindig meg volt elégedve. Ugyanakkor Gajdos számúra egy ilyen szeml« az eleven inkvizíciót jelentette. A mai szemlén még sápadtabb volt, mint máskor. Szerettem volna biztató pillantást küldeni felé, de elfordította a fejét. Elsőnek engem léptetett ki a sorból Rézkobak. Futólag végignézte a fegyveremet. — Rendicsek - mondta — Gajdos! Gajdos szinte kitántorgott Rézkobak e!é. — Hogy megy maga Gajdos, mint a pacsirta a havon, ha azt mondom kilépni, akkor pattanjon, mint a ruhatetű. — Undorral kezébe vette Gajdos puskáját. Egy ideig nézegette, fejét csóválta, majd rám mutatott. — Nézzen bele! Belenéztem. — Mit lát benne? — Jelentem alássan, azt amit a törzsőrmester úr. — Helyes. És mit gondol Gajdos, mit látunk benne mind a ketten? Gajdos rémülten pislogott ránk. — Nem tudja mit? Hát én megmondom, szart. Érti? Mert maga egészben az, Gajdos. Pedig egy ilyen puskát megtisztítani nem tart tovább, mint ahogy a valagamhoz kapok. Gajdos csak állt némán és ide-oda rándította a fejét. — Magához úgy passzol a katonaság, mint vakhoz a tetűfosás, de az atyaúristenit én majd megtanítom kesztyűbe dudálni. Feküdj! Fel! FeküdjI Feli A sok üvöltésbe végül is belefáradt, a többieknek nem is nézte meg a puskáját, oszoljt vezényelt. Én azonnal Gajdos után indultam. Gyűlölködve elfordult, amikor a közelébe értem. — Ne haragudj, nem mondhattam mást. Hát nem érted, teljesen mindegy, akármit mondtam volna. — Hát persze, mert mind csalók vagytok, vagy nem? — Én megértelek ... — Fütyülök a megértésedre ... Gyűlöllek — szenvedélyesen szembefordult velem, aztán leakasztotta válláréi a fegyvert és felém dobta, alig tudtam elkapni. — Itt a puskád, zabáld meg. Értetlenül meredtem a puskára. — Ez a tiéd, a szemle előtt kicseréltem. Mert már majdnem bedőltem nektek. Azt hittem valóbon bennem van a hiba. A te puskáddal eddig sohase volt baj, de most, hogy az én vállamop lógott, egyszerre összekcszolódott. Akkor vettem csak észre, hogy Gajdos puskája lóg a vállamon, Odanyújtottam neki. — Ne haragudj, én nem tehetek rója, ha odamegyek Rézkobakhoz és bejelentem, hogy összecseréltük, még nagyobb zűr lesz belőle. Gajdos a vállá-n akasztotta. — Nem akarok többet beszélni ve ed mcndta és faképnél hagyott. Hát persze az igazságtalanság rittenetesen tud égetni, de én mit vétkeztem Gajdos ellen? Nem tudtam rájönni, ez azonban a kettőnk viszonyán semmit sem jav'tott. És nemcsak ez bosszantott. Az első kimenőt Bagi és Kőrös kapták a szakaszunkból. Kőröst még megé tettem, ó volt a legjobb az éleslöv,észetben és a puskafogási gyakorlatoknál is kitett magaért. De Bagi? Rézkobak nagynn is kétkulacsos politikát folytat. Előttem úgy tesz, mintha nem szívlelné Bagit. de szabadságra mégis őt küldi és nem engem. A szabadságról visszatérőket az én fenntartásaim ellenére is nagy érdeklődéssel fogadtuk. Rajtuk keresztül mintho előttünk is kicsit kinyílt volna a kaszárnya ajtaja. Kőrös igaz úgy tett, min.ha megkukult volna, de Bagiriak helyette is járt a szája. — Ilyen klassz nőink vo'iak apafejek hajlítgatta a ka;jót Bagi és vastag szivart húzott elő c blúz zsebébői. — Volt kaja, p'ja, minden . .. — És milyen pók voltak? Olyanok... — Fenéket, úri nők voltak, ők fizették a vacsoránkat is ... Bosszantott, hogy Bagi mondanivalója engem is érdekelt, de Gajdos egyenesen tüntetőleg hegyezte a fűiét. Ez számomra annál érthetetlenebb volt, mert tudtam, milyen véleménye van a nőkről. 10 Szerettem volna valamivel belekötni Bagiba, de mindenki az ő szavát leste, szóhoz se lehetett jutni. Pedig amit irondott, elejétől végig szemenszedett hazugságnak bizonyult. Ezt azonban csak egy hét múlva tudtam meg. Megint valami magas rangú tisztek látogatását vártuk, s fel kellett díszítenünk a kaszárnyát. Ezzel a munkával a szakaszból Kőröst és engem bíztak meg. Igy egész nap egymás sarkában jártunk, cipeltük a színes papír-girlandokat. A beszélgetés mégis nehezen indult. Én nehezteltem Kőrösre, hogy Bagival együtt voltak szabadságon, és ez a neheztelés némi gyanakvással is keveredett. A köztünk lapuló csendet Kőrös unta meg előbb. - Ügy dolgozunk, mint a sült halak. - Meg kell szolgálni a szabadságot — mondtam. - Én megszolgáltam — tette le a festékes vödröt a kezéből Kőrös — és élesen a szemembe nézett. Volt valami a né' zésében, ami Bendére emlékeztetett. - Bagi is megszolgálta. - Bogihoz semmi közöm. Bagi szaf ember... ÉS különben is ha akarod tud* ni, amit a szobában mesélt, abból egy szó sem igaz. - Nem? — alig tudtam türtőztetni d kíváncsiságomat. - Együtt voltam vele elejétől végig... - És? - És nem voltunk semmiféle úri dámával. Nyilvánosházban voltunk reggelig. Kőrös vallomása erősen lelassította a munkatempónkat. Milyen is lehet egy nyilvánosház? — töprengtem magamban. Ha egyedül képzelődtem róla, beleillett a Tatárjárásba, leginkább egy különösen megvilágított kínzókamrára hasonlított. A sejtelmes félhomályban én a tatár urak között ültem: „Aztán egy oldalra vezették az urakat és úrnőket, más oldalra a parasztokat. Elvették tőlük amijök volt, aztán karddal és baltával mind megölték, csak két lányt hagytak életben, hogy mulassanak velők." (Folytatjuk.)
