Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-23 / 53. szám, péntek

TÚTHPÄL GYULA FELVÉTELE I A nagy korfordulók emlékeit kutatva ismételten csak arra gondolok, hogy a hétköznapok hősei nélkül soha nem történhet semmi a történelemben. Tovább tűnődve meg arra is gondolok, hogy e hétköznapi emberekből a jószándékú utókor sokszor ünnepi hősöket csinál. Ki, hogyan, és mire emlékezik? A Februári Győzelem évfordulóin évről évre felidézzük az eseményeket. Transzparensek, fényképek, beszédek szeretnék meggyőzni az új nemzedéket húsz év után arról, hogy értük is történt minden, holott elsősorban magunkért, az akkori nemzedék sorsáért történt, ami bekövetkezett. Az utókor, az ifjú nemzedék minden nagy korf rdulónak csak a hasznát élvezheti, ha önmaga is jól sáfárkodik a maga jelenével. Ki így, ki úgy emlékezik a nagy győzelemre. A fi szülőkt szorgal nul, és munká: káját 1 szakszt járja 5 átlendí is kép ban. V húszévi zebb i< lesz a lásig 11 fog ság a ahogy ban n most e az os ahogy tói mi kiemeli ről. M elhallg tésekrő hogy 1 azon n eredmé gálta. mondja hogy • nek. E ket a : ilyen j rekfejji lomba. hancko egyszei viselkei Ha eln éves arra voltam Folytat hétköznapok előkészítik az embert az idő szolgálatára. Az emberi szabadságért küzdök, elesettek és győzők millióit nem őrzik krónikák. Már ezek a mondatok is közhelyek. Húsz esztendő után a jelen és még inkább a jövő számára egy a fontos: mit tudunk csinálni sorsunk hajójával. Ilyenformán tűnődtünk Baláž Antonnal, a Szlovák Szakszervezeti Tanács osztályvezetőjével, februárra is emlékezve. F,mlékezve úgy is, hogy kit, hogyan készít elő a történelem az idők szolgálatára, anélkül, hogy azt maga is tudná. A veleon szemben ttlő férfi majdnem egykorú a köztársasággal. 13f*-ban egyéves, a Selmecbányái hegyek között él. Azt sem tudja, hogy édesapja mit gyártott a Sandrikban. A kis Antont már kétéves korában árván hagyja. A félárva gyerek egy esztendő múlva egészen árva lesz. Szülei képét nem őrzi a szeme. A fiatal köztársaság a monarchiától örökölt rimaszombati lelencházba küldi a négyéves gyereket. Ha grafikus lennék, most belerajzolnám e korba a kis Antont, ahogy az akkori intézeti gyerekek között látnám. Majd azt rajzolnám meg, ahogy jönnek az igénylők, az idegenek, hogy az állam által juttatott ruha meg pénz fejében kiválogassák a nekik megfelelőket, majd eladogasság ruháikat, és a kapott pénzt, elegyék, eligyák, a kis lelencnek meg simogatás sem Jut a didergés mellé. Nem vagyok grafikus. Szürke szavakkal nehéz megrajzolni a múlt portréját. Aki most szemben ül velem, ez a magas, tiszta homlokú, vidám szemű ember, semmiben sem hasonlít a magam, és az általa megrajzolt képhez. Emberi sorsa körülbelül ott kezdődött, hogy a váltót a pályán egy ember átdobta, és a kisfiú útja felgyorsult az értelem felé. Az ember Chovan Rudolf volt, a szlovákiai vendéglátóipari dolgozók szakszervezeti vezetője. így kerül a gyerek Bratislavába, a gyermektelen Chovan házaspárhoz, így lesz a kisfiúnak apja, anyja máig is az a két ember, akiktől megtanulta az emberséget. Anyanyelve mellett tőlük tanul meg magyarul ls, hogy annak oly gyakran hasznát vegye mindmáig, de meg németül is, hogy annak sem vallja kárát. tanítónők szemet szúrt, hogy Kalló Pista nagyon visszaesett a tanulásbon. Külseje is elhanyagolt: szép, fekete haja örökké borzas, keze, nyaka piszkos, lábbelije ruhája szakadt. A legnagyobb változást mégis az arcán észlelte. Mintha egy láthatatlan kéz lelopta volna róla a mosolyt, és a szemébe fájdalmas szomorúságot szórt volna. Mi történhetett ezzel a fiúval, vetődött fel benne mind gyakrabban a kérdés. Hiába kérdezgette, egyetlen szót sem bírt kicsikarni a gyerekből. Csak állt előtte lehajtott fejjel, szégyenkezés pírjával az arcán, s vatami makacs eltökéltséggel: akkor sem beszél, ha szíjat hasítanak a hátából. A nemzetközi nőnap előtt történt az egyik kézimunka órán. A gyerekeknek piros papírszívet kellett készíteniök kis, nyitható ablakkal a közepén, s akinek volt, beletehette édesanyja fényképét. Halk zsongás töltötte meg a tantermet. Szépen haladtak a munkával, s a lelkes buzgalom rózsásra festette a gyerekarcokat. Mindenki dolgozott, csak Kalló Pista nem. Kicsire összehúzódva ült o padban, és várta a szidást. Tudta, hogy a tétlenségéért csak azt kaphat a tanítójótól. Nem bánta. Neki már úgy is minden mindegy! — Miért nem dolgozol, Kalló? Nehézkesen fölállt a gyerek és földre szegett fejjel hallgatott. Mintha megnémult volna. Csődöt mondott a szép szó, csődöt a szigor. Aztán egyszerre kitört belőle a sírás. Ellenállhatatlanul ömlött a könnye. Keservesen zokogott, szinte rángott bele az egész teste. Társai ijedt döbbenettel nézték. A tanító jól ismerte a fiú érzékenységét, ezért hát csendes, meleg emberséges szóval kérdézgette, faggatta, hiába. Tanítás után elment Kollóékhoz. Az ajtót zárva találta. A szomszédok felvilágosították, hogy Kallóné vogy másfél hónapja elhagyta a férjét, s hogy Kalló Is valahol Zólyom környékén dolgozik. Ilyenkor szombaton azonban hazajár az öregekhez. A gyerek is azoknál tartózkodik a nagyanyja gondjaira bízva. Elment hát az öregekhez. Sivár kép fogadta. A kisoblokos, süppedt viskóban az ágynak nevezett valamin csontra száradt ember feküdt. Csak a szeme mozgása árulta el, hogy van még benne élet. Szinte fojtogató bűz terjengett a szobában. A konyhában töpörödött anyóka foglalatoskodott a tűzhely körül. Haja fehér, mint a hó, ezer ránc barázdálja az arcát. Nehezen, hörögve lélegzik, s a fáradtan pislogó szemében is mintha magas láz tüze égne. — Mi volna, tanító úr, megszökött a menyecske, hogy a rossz törje ki, ott ohol van! — mondta az öregasszony szemrehányón. - Rámhagyták ezt az ördögfajzatot. (Mármint a gyereket). Mert ördög lakik ennek a lelkében, pokol tüzére való, elhiheti, tanító úr! Jól az .anyjára fajzott az istentelen!... Aztán még csak meg sem verhetem, mert elszalad. El ez, mint a nyúl!... Tudom én, hogy rossz, hogy nem tanul, dehát mit csinálhatok vele? Hogyan segíthetnék neki, mikor... ? — lenyelte a befejezést. Röstellte kimondani, hogy nem tud se írni, se olvasni, — A fia mikor jön haza? — Mikor, mikor... Már itthon kellene lennie, régen hallottam a vonat füttyét, dehát neki o resti a mindene, a resti! Az ital! Nyavalya a bendőjére!... Mit is tehetne, iszik. De csak azóta, szegény, mióta elhagyta az a céda. Én meg törődjek a kölykével helyette is. Mintha nem volna nekem elég bajom ... Az öregem négy éve nyomja az ágyat: nem veszi magához az Isten. Belém is csak hálni jár a lélek... Törődjek a kölykükkel, mert ki más, ha én nem? Hát, törődök, ahogy tudok. Rám ne nehezteljen, tanító úr a gyerek miatt, én többet nem tehetek, nem én, mert úgy senkit nem vert meg az Isten, mint engem! A tanító elment a restibe. Csakhamar ráakadt Kalló Istvánra. Ivott: sört rummal. Ki tudja, hányadik féldecit eresztetette le a torkán, eléggé botladozott már a nyelve. Egy ideig ellenséges szemmel méregette a mellette ülő tanítót, aztán megszólalt. — Nézze, tanító úr, magának semmi köze az én magánéletemhez! Ez az én dolgom! — Helyes. Eddig rendben is volna a dolog, amíg csak magáról van szó, Kalló úr. De a gyerekéhez már nekem is van némi közöm: én vagyok a tanítója. Bizonyos mértékig én Is felelős vagyok érte. Mert ha magának mindegy is, nekem nem mindegy ám, hogyan, milyen körülmények között él a gyereke! Ha szeme van láthatja, hogy milyen a környezete elaggott szülei házánál. S ha egy kicsit is apának érzi magát tudnia kell, hogy mielőbb változtatni kell áldatlan helyzetén! A tanító jól látta, hogy szavai meghökkentették a sötétszemű, elkeseredett embert. Hiszen nem is akarta ő ellenséges hangon lerohanni, tisztelettel, emberséggel szándékozta megközelíteni a kényes kérdést. Mikor azonban látta, hogy a jószándékkal itt nem sokra megy, erélyesebb hangot ütött meg. Talán már meg is bánta. A higgadtság, a mértéktartás sokkal eredményesebb lehet. — Nézze, Kalló űr..: — Egy pillanat — szak a pult mögé pislogva. — sört meg két felet! — Köszönöm, én nem i — Miért? ... Talán mai tanító? A néptanító nem bad? — A tanító is ember, i Csak nem mindenütt és n ga csak okkor tud velerr san beszélni, ha iszom, gére! — Kedves egészségére, — Nem akarok én mac kölcsi prédikációt tartani, az ember sem nagy örön nótában ne meneküljön attól nem lesz nagyobb c a bánata! Kalló István nagyot sói — Nagyon szeretem i úr... De ő nem szeret, el tudta hagyni a gyerel kor nem szerethet. Azt s: kött... — Az nem biztos. Ki ti nyek játszottak közre, ho esetleg már meg is bánht utána, miért nem próbál — Voltam, beszéltem v — Akkor meg váljon el szen fiatal még, és a gy ládi fészekre van szükséi zi magát. Értse meg, Kc szeretetre van szüksége, nyerje a biztonságérzetét — Én nem válok — mo én, soha! — Az nem megoldás. — Akkor sem válok! — Nem is szereti mac elég ám csak a világra vele, lemondani érte sok — Törődöm vele! — Láttam ... Nem ig< Sssze a szíve, amikor átlt