Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-06 / 5. szám, szombat

\ VÉGRE, végre történik vala­mi. Már szinte kezdett egyhan­gúvá válni az élet. Mert hiszen „mit nekünk" űrrepülés, mag­hasadás, meg az, hogy egyre sű­rűbben és hevesebben remeg talpunk alatt a föld. Eme tüne­teket egészen megszoktuk. Azt is, hogy minduntalan újabb há­borúk robbannak ki. Hadviselés volt és lesz! Éppen ezért igye­kezniük kell az ismeretlen boly­góközi dolgozóknak, hogy ide­érjenek, még mielőtt felrob­bantjuk magunk alatt hőn sze­retett földgolyóbisunkat (mely­nek türelmével az utóbbi idő­ben mindjobban „visszaélünk"). Ügy veszem észre, sietnek is. Mintha vala­mi titokzatos radar jelezné nekik, hogy el­jött az idejük. Mostanában egyre sűrűbben mutatkoznak. Kezdetben még feltételeztük, hogy valami­lyen új jelen­séggel találkoz­tunk. Äm a tu­dományos vizs­gálatok kiderí­tették, hogy a repülő csésze­alj-intézmény mintegy három­ezer éves múlt­ra tekint vissza. Már az ó-egyip­tomiaknak is rál a levegőben, akár a szöcske. Szavahihetőbb szemtanúk azt vallják, hogy forog, mint a bút gócsiga. Még szavahihetőbbek, az abszolút szavahihető tanúk viszont úgy látták, hogy az em­lített légitest a levegőtengerben cikcakk alakú vonalban szá­guld, mint a villám. Rajba ve­rődve v-é alakot formáznak, mint a költöző madarak ősszel. ENNYI SZÉTÁGAZÓ VALLO­MÁS után mi sem természete­sebb, mint az, hogy a világ min­den részén tudományos társasá­gok létesültek a valóság kide­rítésére. Amerikában nem ke­vesebb mint 300 000 dollárt for­Hozzászólás a cseszea í II L 1 1 ugyhoz Rászolgált a bizalomra megmutatko­zott. Azután fel­tételezhetően zavar állt be az anyagellátásukban, vagy kime­rült a keretük, mert a további 2975 év leforgása alatt a kutya sem hallott róluk. (Vagy ha hallott, nem ugatta ki.) Mint­egy 25 esztendővel ezelőtt je­lentkeztek ismét diszkosz for­májú légitestek Amerika felett. Vétó nélkül elhittük, mert tud­tuk, hogy Amerika a végtelen képtelenségek világa. Később megpillantották a repülő edé­nyeket Alaszkában, sőt Kanadá­ban is. Ekkor már (bizonyára valamilyen újítás eredménye­ként) ellipszis formájuk volt, mint a pecsenyéštálaknak. Ezt is elhittük. Alaszka, Kanada szintén elég messze vannak ... Ám az utóbbi időben irányt vál­toztattak, és felénk közelítenek. Anglia, Franciaország, Spanyol­ország után Jugoszláviában, Bulgáriában is megjelentek. Efelett pedig nem lehet vállvo­nogatással napirendre térni. Ha­laszthatatlanul rögzítenünk kell álláspontunkat. A szemtanúk vallomásaiból kell kiindulnunk. Ezek szerint a csészealj néven nevezett közlekedési eszköz ug­dftottak eddig erre a célra. Aránylag olcsón jutottak ama fantasztikus adat birtokába, hogy ezek a feltételezett boly­gőlakók, akikről tulajdonkép­pen annyit sem tudunk, hogy kopoltyúval lélegzenek-e, avagy antennával termékenyülnek-e meg, vagy az ismert hagyomá­nyos módon? Egyszóval ezek a röpködő izék ... ellenséges szándékkal közelednek földünk­höz. Halálsugarakat lövellnek gyanútlanul bombázó harcigé­pekre, elektromos árammal bé­késen keringő polgári repülő­ket semmisítenek meg a leve­gőben. Ez pedig több a soknál! Ez annyira felháborító, hogy mi földlakók félre kellene tegyünk minden folyamatban levő gyű­löletet, le kellene zárnunk sok régi nyitott számlát és össze kellene fognunk. Végre is, a különféle kőzetekből, ásványok­ból, humuszbői, vérből, veríték­ből, őseink csontjaiból összegu­bancolódott földteke közös bir­tokunk, ha néha hajba is ka­punk részletei fölött. Elsősor ban tehát azt kell kinyomoz­nunk, hogy kitől kell tulajdon­képpen megvédelmeznünk föl­dünket {sajátmagunkon kívül!) és milyen hatósugarú fegyve­rekkel? Ki kell találnunk olyan lövedékeket, melyek az esetle­ges bolygólakók bőrén (páncél­ján, pikkelyén) keresztülhatol­nak! MEG KELL TUDNUNK, azt is, nem indult-e pár millió évvel ezelőtt útnak egy vénuszlakó Dzsingiszkán és le akar bennün­ket igázni! Vagy egy világűrhó­dító Nagy Sándor, aki földün­ket bolygójához kívánja csatol­ni? Egy neptunlakó Hitler rá­eszmélt arra, hogy a sztratosz­férában nincsen számára ele­gendő élettér? Egy marsbéli Napóleon. .. Űrrepülőink za­varják légiterét... Nagyon lé­nyeges tudnivalók ám ezek! Mert az bizonyos, aki békés szándékkal közeledik, az nem kezdi az ismerettséget lövöldö­zéssel! Aki jő barátként jön, az kiszáll komfortos edénykéjéből és előszedi a magával hozott pulóvereket, szalámirudakat, or­kánkabátokat. Legfeljebb valu­tagondjai lehetnek földünkön az idelátogató, jóakaratú ide­gennek! Aki pedig diplomáciai küldetést teljesít, úgynevezett felderítő szolgálatot..., az kap­csolódjék be valamelyik hullám­hosszunkba. Recsegjen, ropog­jon a rádiónkban! Rezegjen té­véernyőnkön . .. Embertársaim, barátaim, tisz­telt földlakók! Az az érzésem, hogy még sok bajunk lesz ezek­kel a pecsenyéstálakból ide­szemtelenkedő micsodákkal, akik úgy röpdösnek felettünk, mint a darazsak. Akkor csípnek belénk sugaraikkal, amikor akarnak. A magam részéről egészen el vagyok szontyolodva! Engem annyira elkedvetlenít az egész, hogy nem is tudom ma­gam másként megnyugtatni, csakis mesével. Bemesélem ma­gamnak, hogy az egész csésze­aljhistória kitalálás. Az embe­riség visszaálmodja saját ka­maszkorát és csodára vágyako­zik ... A csoda pedig mindig olyan, mint a kor, amelyik meg­idézi. A mai ember már kinőtt az őserdőkben bujkáló Tarza­nokból, Jettiből, a majomember­ből! A ma embere már gépen állítja elő saját utánpótlását... Ez az! A mai ember csakis a technika csodáiban hisz. Em­bert vár gépen, az ismeretlen­ségből. Igen . . ilyenekről ál­modik a ma embere! CSAK AZT NEM ÉRTEM, hogy miért álmodik mindjárt fegy­vert is a kezébe? Halálsugara­kat meg villanyáramot? Bará­taim, kortársaim, földlakók! At­tól tartok, hogy ez a csészealj­jelenség mégiscsak nagyon ko­moly dolog... DÁVID TERÉZ Stromp József, a jánoki EFSZ elnöke (a képen), lassan a 60. életévéhez közeledik. Ennek el­lenére odaadóan dolgozik nem­csak munkahelyén, hanem mint a nemzeti bizottság képviselő­je is. Kiskorától fogva meg­szokta a nehéz munkát, hiszen apja 32 évig kocsiskodott a helybeli uradalomban, ő maga pedig kitanult ugyan asztalos­nak, de munka híján inkább szolgálgatott és szezonmunkát végzett a helyi gazdáknál. Az igazi munkalehetőséget csak a felszabadulás után lelte meg. 1949-ben alapító tagja a jánoki EFSZ-nek. 1952-től a szövetke­zet elnöke. Stromp elvtárs a jánoki HNB képviselője már több választó időszakon át. Az 1954—1960-as években a Nemzetgyűlésnek volt a képviselője és 1964-től a košicei JNB-nek. Mint mindig, most is meghálálta a választók bizalmát. Rendszeresen eljár a plenáris ülésekre, s különösen a mezőgazdasági problémák megvitatásánál hozzászól a programon levő ügyekhez. Mint a pénzügyi albizottság tagja, szintén megállta helyét, de a legnagyobb munkát mégis a vá­lasztókerületben végezte. Já­nok, Páder ós Zsarnó községek választói nemcsak mint képvi­selőt Ismerik, hanem úgy ls, mint embert, aki semmit sem hagy figyelmen kívül. A vá­lasztókkal megtárgyalja a fel­adatokat. Meghallgatja pana­szaikat, javaslataikat, követel­ményeiket, s igyekszik ezeket vagy maga, vagy pedig az ille­tékes szervek által a helyes vágányra terelni. Érti az embe­rek nyelvét, ismeri a falusi emberek problémáit. Mint ta­pasztalt képviselő, s a törvé­nyeket is jól ismerő, olvasott ember, mindig kellő tanácsokat tud adni az erre rászorulók­nak. Azt hiszem, az elkövetkező választási időszakra e körzet választóinak nem kell sokat gondolkozniuk azon, kit is je­löljenek a járási nemzeti bi­zottság képviselőjévé. IVÁN SÁNDOR A cíferi ba­romfitelep négy, kettős, nemrég épült csarnokában közvetlenül kará­csony után helyezték el a Ma­gyarországról importált 10 000 egynapos csibét, úgyhogy most összesen 80 000 kiscsibét gon­doznak. A megrendelőknek feb­ruár elején szállítják az első átlag 135—140 dekagramm sú­lyú csirkéket. Az ütemterv szerint a csir­kék hizlalása legfeljebb 60 na­pig tart, s az elhullás maximá­lisan 6 százalékos lehet. A bar­dejovi baromfitelep dolgozói­nak eddigi tapasztalatai szerint az elhullás rendszerint nem haladja meg a két százalékot sem. Míg korábban egy-egy dolgozó legföljebb 2000—5000 kiscsirkét gondozott, most mindegyik egy-egy kettős csar­nokban 20 000 csirkéről gon­Uj „csirkeházak a doskodik, amit a teljesen auto­matizált etetés, itatás és fűtés tett lehetővé. Figyelemre méltó a légkondi­cionálás megoldása, vagyis a gázfűtésnek s a levegő auto­matikus kicserélésének az össz­hangja. A csarnokok tetőzetébe és oldalfalaiba épített ventil­látorok működése automatiku­san szabályozható, úgyhogy a légkondicionálás mindenkor az éghajlati adottságokhoz igazod­hat. Az elmés technológiai megoldások egész évi üzemel­tetést biztosítanak, s így lehe­tővé teszik a termelés rendsze­rességét. A cíferl baromfitelep új ket­tős csarnokainak dolgozói éven­te mintegy 560 000 tonna süt­nivaló csirkét adhatnak piacra. 34. Egyszer minden a végéhez ér Antikvárius egy idő óta érezte, hogy állandóan figyelik. Tapasztalt hírszerző volt; követői nem is nagyon vigyáztak a feltűnőség kerülésére, így aztán nem volt nehéz észrevenni őket. Miután nyilvánvaló lett, hogy Borkov a szovjet elhárítás ügynöke, Antikvárius termé­szetesnek tartotta, hogy figyelik és követik. A volán mögött ülve a visszapillantó tükröt figyelte. A város központi ré­szét elhagyva Szerpuhovka felé for­dult, hogy a Kasirói úton keresztül rá­térjen az autókörútra, mert remélte, hogy ott egérutat nyerhet követői elől. Itt nincs korlátozva a sebesség, autója pedig egy-kettő eléri a 180 kilométe­res sebességet. A Dobrinyin tér után egy drapp színű Volga eredt nyomába. Ezzel már a Kő­híd elérésekor találkozott. Antikvárius a következő fényrendőrnél előnyt akart nyerni, ami sikerült is neki. A Volga azonban nem állt meg a sárga fényre, hanem továbbra is követte Antikvárius kocsiját. Antikvárius biztos volt benne, hogy őt követik, s kockázatos hazárd­Játékba bocsátkozott. Játszadozni akart a Volgával, mint macska az egérrel. Amikor a Volga lassított, ő is csökken­tette a gázt, azután hagyta, hogy a Volga már-már utolérje, amikor hirte­len rákapcsolt, s egy pillanat alatt száz kilométeres sebességet ért el, messze maga mögött hagyta a Volgát. Letért a körútról a laroszlavli útra, és tizenöt perc múlva már a Kolhoz téren járt. Még előtte jobbra fordult, behaj­tott egy csendes mellékutcába, és le­állította a gépet. Utána taxiba ült és a Novogyevicsi temetőbe vitette magát. Pontosan fél kettőkor belépett a te­mető kapuján. Sokan jártak a fasor­ban. Lassan lépkedett, mintha minden­napos látogató lett volna itt, és szóra­kozottan nézett maga elé. Könnyű nyári ruha és apacsing volt rajta ezen az augusztus 9-1 vasárnapon. Öt perccel kettő előtt Antikvárius megállt egy díszes síremlék előtt, és fényképezni akart. Sokat bíbelődött a géppel, látszott, valami baja van. A já­rókelőit csendben vonultak el mellette, nem akarták zavarni. Két óra három perc volt, amikor Akulov megállt Antikvárius mellett. — A kazetta a lábánál van, — súgta oda. Antikvárius a lába elé nézett — a tiszta homokban valóban ott volt a filmkazetta, amelyet egy másodperccel előtte dobott oda Akulov. Lehajolt, hogy felemelje, de ebben a pillanatban valaki vastag talpú fekete szandáljával rálépett, s majdnem oda­csípte Antikvárius ujjait is. Antikvárius felemelte a fejét. Négy harminc év kö­rüli fiatalember állt előttük. Egyikük már kezében tartotta a kazettát. — Miféle huliganizrnus! — tiltako­zott felháborodottan Antikvárius... — Fényes nappal.. . A négy idegen közül a legidősebbik egy piros igazolványt mutatott fel An­tikváriusnak. — Satov alezredes az állambizton­ságtól. Önök ketten kövessenek min­ket. — Mi történt? — kérdezte nyugodtan Antikvárius. — Kövessenek minket. Antikvárius a zsebébe akart nyúlni, de Satov máris rendelkezett. Akulov megpróbált színészkedve til­takozni. Adta a naivat, azt állította, hogy életében először látta Antikvá­riust, aki hangoztatta, hogy a filmka­zetta az övé és üres. Miután többen is .felfigyeltek a vi­tatkozókra. Antikvárius hirtelen meg­szólalt. — Engedek az erőszaknak. A kerítés előtt két autó várakozott, egyikük a drapp Volga volt. A letartóztatottakat a legközelebbi rendőrszobára vitték. Satov alezredes a díványon hellyel kínálta Antikváriust, akinek végre sikerült megtalálnia dip­lomata-igazolványát. — Kérem, azonnal kössenek össze a nagykövetséggel, — követelte. — Óhajaink egyeznek. Rögtön ide­kéretjük a külügyminisztérium képvise­lőjét, hogy kezébe vegye az ügyet — válaszolta Satov. Néhány perc múlva belépett a szo­bába a csoport negyedik tagja, aki rö­viddel azelőtt szótlanul eltűnt, maga előtt engedve egy idősebb férfit, aki fényképelőhíváshoz szükséges kelléke­ket szorongatott a hóna alatt. A fotolaboráns munkához látott. A sö­tétkamrát egy bőrzsák helyettesítette. A fotós matatott a zsákban, aztán az üres kazettát átnyújtotta Satovnak. Sa­tov zsebkésével darabokra szedte szét a kazettát, s minden részét külön-kü­lön tüzetesen megvizsgálta. A fotolaboráns közben elvégezte dol­gát, s átnyújtotta a filmet Satovnak. Üres volt. Az alezredes közben tovább vizsgálta a kazetta fedőlapját, ami An­tikváriust szemmel láthatóan idegesítet­te. — Persze, minden rendben van — szólalt meg váratlanul Satov, és egy 0,5X0,2 cm méretű mikrofilmet szórt ki a kazettából egy papírlapra. — Eh­hez mit szól? — fordult Antikvárius­hoz. Antikvárius hallgatott. Következik: 35. TULJEV ÜJRA AKTIVIZÁLÓDIK

Next

/
Oldalképek
Tartalom