Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-05 / 4. szám, péntek

B

enedikt úr nagyon szigorú öregember volt A falusiak féltek tőle és inkább kitértek előle, csak találkozniuk ne kelljen vele. Mindenféle történetek keringtek róla, amelyekből később érdekes hasonlóság derült ki. Benedikt úr elzárkózott életet élt, rokonok és barátok nélkül. Simon volt a legközelebbi szomszédja. A házukat csak egy rét és egy keskeny tölgyerdősáv választotta el egymástól. Nem lehet azonban azt mondani, hogy ez a két különc, akik csaknem azonos módon és mozdulatokkal beszéltek a falusiakkal, különösebb szomszédi kapcsolatokat tartottak volna fenn egymás között. Simon agglegény volt, megszokta a magányt, de volt a természetében valami vándorhajlam, ami gyakran kiűzte őt otthonából. A másik a feleségével élt, de nem sikerült vele családot alapítania, holott, főleg házasságuk első éveiben igencsak arra törekedett. Később, mindenkit meggyűlölt. Reggelente elment hazulról és egész nap az erdőben bolyongott, rókalyukakat és darázsfészkeket keresett, amelyekbe botjával bele-bele kotort. Szívesen járt az erdőbe a forráshoz. Odakészített két fehér követ, melyeket mindenki megcsodált, mert a közelben sehol sem volt hozzájuk hasonló. A forrásból vékony sugárban csurgott a víz, elég gyengén, de sohasem száradt ki és egész éven át frissen tartotta a környéket Itt zsíros volt a föld, buja növényzettel, amelyen semmiféle állat sem jutott keresztül. A zöld folyondár kitartóan csavarodott a lombos fák törzsére, a nap felé tört és helyenként összetévesztette az egyik fa ágait a másikéval. Ebben az áthatolhatatlan sűrűségben — akár egy zöld alagút ösvény vezetett, amelyről az útra lehetett látni. Ott üldögélt az öreg a fehér kövön, s amint meglátott valakit az úton, azonnal, már a forrásnál kiabálni kezdett. Ha füvet, vagy száraz levelet cipelő asszonyok mentek arra, a batyut a földre engedték és hazafutottak. A dühöngő Benedikt úr a füvet szétszórta az úttesten, és az üres lepedőket giagával vitte. A férfiaktól a fejszét szedte el. Ha valamelyik tiltakozott, az öreg csak összeszorította az ajkát, a szeme megvillant és a merész alakra emelte puskáját. A gyerekeknek elég volt a vessző. A gombájukat széttaposta, az epret, vagy a málnát kezének egy mozdulatával a kövekre szórta. Nemegyszer sírva szaladtak be a faluba a kis taknyosok. És utána még sokáig tartott, míg ő, Benedikt úr megnyugodott. Akkor indult haza, amikor a Nap már lebukott, útközben szétszórta a nebántsvirág magjait, vagy meg-megálit azoknál a fészkeknél, amelyeket napközben fedezett fel. S tudta, hol függnek szótlanul a denevérek és hol pihennek a lappantyúk. A lappantyú éji madár. Napközben a fák ágaihoz lapul, s csak estefelé ébred fel. A legelők fölött látható, vagy ahol nincsenek legelők, fölrepül a fák csúcsára. Mert a lappantyú szereti a tág térséget. Könnyen és nesztelenül repül. Éjszakai bogarakkal táplálkozik, sápadt fűbagollyal, és apácalepkével. Ugyancsak sok erdei bogarat, kukacot és lószúnyogot fog. Magas, majd mély rekedtes hangot hallat. Ennek a madárnak a hangját az öreg rendkívül hűen tudta utánozni. A felesége apró asszonyka, erősen rövidlátó, viszont rendkívül jó hallása volt. Mint egy mókus úgy szaladgált a házban és állandóan mosolygott valamin. Naponta átrendezte a bútorokat és minden ilyen változás nagy örömet jelentett számára. Naplemente után azonban ott állt az ablaknál és a fülét hegyezte, hogy az ismerős hangokat felfogja. Be

;nedikt úr már a kertben volt, de még fütyült egyet Aztá'n hallani lehetett, ahogy becsapódott az ajtó és egy percre csend lett a házban. Mintha az öreg azon gondolkodott volna, menjen-e üdvözölni a feleségét. Nem ment. Csendesen lépkedett a falépcsőkön és bezárkózott a padlásszobába, úgyhogy az asszonynak, amikor a vacsorát utána akarta vinni, előbb kopogtatnia kellett. Az öreg egyedül vacsorázott. Az asszony kint állt a folyosón és a kulcslyukon át figyelte. Azután is figyelte, amikor már befejezte az evést Nagyon nevetségesnek tűnt neki, mert hogy sohasem tudott nyugodtan enni, időnként eltolta, majd megint visszahúzta a tányért. Némelykor be sem fejezte az evést, hanem rögtön beletemetkezett a papírokba. Papírjai között volt egy maszatos füzet, amelybe minden este írogatott valamit. Közben nagyon ideges volt és komor s állandóan javított, gumizott, újból javított és gumizott valamit a füzetben. Nagyon későn járt aludni. Néha elszundikált az asztalnál, de nem látszott rajta, hogy alszik, úgy tetszett, mintha a földre szegezte volna a tekintetét és valamiről mélyen elgondolkozott volna. Az öregasszony valamivel zajt ütött az ajtónál, ezzel felébresztette és gyorsan leszaladt a konyhába, nehogy az öreg megtudja, hogy titokban feljár őt figyelni. Egyszer az öregembernek furcsa álma volt. Tulajdonképpen nem is lehet azt mondani, hogy igazi álom volt mert az álmok rendszerint rövidek és gyorsan szétfoszlanak. Az ember nem sokra emlékszik belőlük. Benedikt azonban még a legkisebb apróságra is emlékezett. Ügy tűnt neki, hogy ott ült a forrásnál, itt-ott valami belepottyant a vízbe, talán zöld dió. Ö nem figyelt rá. Az utat nézte, és egyszer csak egy ember jelent meg előtte. Azon a zöld alagúton át lépegetett, már egészen közel volt, de az öreg még mindig nem látta az arcát. Előbb úgy gondolta, hogy a jövevény egyenruhában van, de aztán megállapította, hogy egyszerű, szürke ruha van rajta, csak a kabátra egy régi katonablúz fémgombjait varrták. A férfi megállt, ám az öreg figyelmét még mindig amannak az öltözete kötötte le. A szürke kabát nogy volt az ismeretlennek. Talán valakitől kapta, vagy valami rokonától örökölhette. „Jó reggelt," köszönt. Az öreg fölemelte a fejét. Elcsodálkozott, mert csak most jött rá, hogy a férfit nagyon jól ismeri. „Urban, hogy kerülsz ide? De hisz te már rég meghaltál?" És bár ezt kimondta, az első pillanatban még sem tudatosította, hogy halottal van dolga. „Hogy én meghaltam? Lojzi, hogy mondhatsz ilyet, hogy meghaltam?" Szétnézett maga körűt, helyet keresve, ahová leülhessen. „Lojzi, ha akarod, tanúkat hozok és ők igazolják, hogy nem mondasz igazat" Az öreg megremegett „Urban, mi közöm nekem a tanúkhoz, amikor tudom, hogy rég meghaltál?" A kezével néhány mozdulatot tett, mint azok a férfiak, akik abbahagyták a dohányzást. A vízben egy dió csobbant. Mind a ketten odanéztek. A dió a felszínen maradt egy pillanat múlva két vízi rovar úszott hozzá, a jánosbogárhoz hasonló, csak a páncéljuk volt sötétbarna, majdnem fekete. „Lojzi, hogy mondhatsz olyat, hogy meghaltam?" „De hát engem nem hívnak Lojzinak," idegeskedett az öreg. „Miért hívsz mindig ezen a buta néven?" „De neked tudnod kell, hogy nem haltam meg. Am ha akarod, elhívom a tanúkat" „Hívd el kiáltotta az öreg." De ne felejtsd, hogy nem vagyok Lojzi. Benedikt a nevem." „Benedikt?" A férfi megijedt és egy lépést hátrált. „Benedikt Navara Benedikt, ha tudni akarod." Még mindig remegett De a hangja heves volt és a szeme fénylett, amint máskor is, amikor elkapta a düh. A férfi hátrált. Az öregre meresztette a szemét és maga elé tartotta a kezét, mintha védekezni akart volna az öreg tekintete elöl. Az öreg felállt. Ekkor a férfi üvöltött egyet és elszaladt Az öreg Navara sokáig kínlódott az álmával. Senkinek sem szólt róla, még a feleségének sem. Csak egyszer szólta el magát Simon előtt. Késő este átjött Simonhoz, valami terjedelmes példát hozott neki kiszámolni. Nem volt nehéz. A példát egy gyermek is kiszámította volna. De az öreg nagyon szórakozott volt és folyton megzavarta Simont. Hangsúlyozta, hogy a számításnak pontosnak kell lennie, mert neki, Navarának senki sem nézné el a hibát, ÉS éppen ebből az alkalomból szólta el magát, és megemlítette az álmát. Simont az VINCENT ŠIKULA: A laffantyú 'i • ejt mflddr álom nem érdekelte. Semmiféle kíváncsiság nem látszott rajta, sőt még le is hurrogta a szomszédját, hogy már ne zavarja. Az öreg Navarába ez bátorságot öntött Elkezdte mesélni, hogyan jelent meg neki egyik ismerőse és sorjában, hogy mi minden volt rajta. Amikor befejezte, ránézett Simonra, mintha tőle várt volna valami magyarázatot. „Ugyan szomszéd! Ilyen álmot én majd minden nap álmodom," mondotta Simon és ismét a papír fölé hajolt. Még egyszer átszámolta a példát, és amikor látta, hogy nem tévedett, átadta a papirost az öregnek. „Akar még valamit szomszéd?" kérdezte, mivel tudta, hogy Navara ok nélkül sohasem járt hozzá. „Simon, én csak ezt akartam," mondta az öreg Navara és szemével végigfutott a számokon, aztán összehajtogatta a papírt és a zsebébe tette. Simon mosolygott. „Évek óta ismerem magát szomszéd," mondotta „és tudom, hogy az ilyen számolás nem okoz magának gondot. Lehet, hogy csak ki akart engem próbálni. De hót én sem vagyok már kisfiú, és az ilyen ötletek igazán nevetségesek." Most már Navara is nevetett. Kihúzott egy kenyérhéját a zsebéből, beleharapott és mohón enni kezdett „Isten veled, Simoni" mondotta és eltűnt a sötétben. Ettől fogva napról napra változott Az erdőben szaladgált, mintha mindig űzött volna valakit. Nagyon szórakozott volt, erősen gesztikulált és gyakran beszélt magában. Ha valamelyik asszonnyal találkozott, azért csak ráparancsolt, hogy dobja le a batyuját, ám a lepedőjét nem vette el, mintha hirtelen valami más jutott volna az eszébe és kiabálva otthagyta. Ha gyerekekkel találkozott, az egyiknek belenézett a puttonyába, a másiknak beletúrt a tarisznyájába, belemarkolt a mogyoróba és aztán mintha tévedésből tenné, odaszórta annak, aki üresen ment. A falusiak azt mondták: „Lám, lám, Navara úr jótékonykodni kezd." Aztán egy napon megszólalt a lélekharang. S azok, akik a szőlőben dolgoztak, egymástól kérdezték. „Ki halt meg?" „Benedikt." „Benedikt? És melyik?" „Navara." „Az?" „Az." Az erdészlakhoz szaladtak. Előbb csak körüljárták az épületet, de aztán beljebb is merészkedtek. Minden ajtó és ablak nyitva volt, sehol senki. Az egyik mocskos kölyök valahol a sarokban felfedezte az öreg puskáját, kifutott vele és jókedvűen lőtt egyet a magasba. Most megjelent az öregasszony is. Ott állt a nyitott ablaknál, a fejét rázta és mosolygott. Nem akarta hinni, hogy a férjének ennyi barátja volt. A KOVÁCSNÁL Férje halála után Navaráné beköltözött a faluba. Boráros úrnál, községünk kovácsánál, akiről köztudott volt, hogy goromba ember, vett ki szobát Boráros minden jelentéktelen dolgon feldühödött, aztán kiabált, szétzavarta a tanoncait és vasdarabokat dobált utánuk. Egyszer megtörtént, hogy az egyik fiút beledugta egy zsákba, felakasztotta a körtefa ágára és úgy verte egy kerékpár gumiabroncsával. Az egész falu összefutott ott. A fiú sikított de senki sem segített rajta. Csak amikor a kovács kitombolta magát, lépett kí a tömegből egy férfi, odament a fához és feloldotta a zsákot Kirázta belőle a fiút a földre, ülepen rúgta és elment Az öregasszony ott állt a nyitott ablaknál, egész testében remegett és még azután sem mert kimenni, amikor már a tömeg szétoszlott. Szobája a műhely szomszédságában volt. Hallotta a zajt, az üllő hangját, a mester durva szavait, a segédek rosszindulatú megjegyzéseit, és a taknyos tanoncok panaszait A faluban teljesen megsüketült. Nagyon szerényen élt, csak reggel és este evett. Ennek ellenére csak néhány bútordarabja volt, a szobájában olyan szűk volt a hely, hogy mozogni sem lehetett. A székeket egyáltalában nem használta, csak a lócán vagy a nyikorgó ágyon ült. Senki sem járt hozzá. A falusiak azelőtt sohasem találkoztak vele, így jövetelét ugyan tudomásul vették, de különben nent törődtek vele. Ezenkívül Borárostól félt mindenki. Az emberek csak akkor jártak hozzá, ha valamit akartak tőle. Persze, itt-ott megkérdezték, hogy van az öregasszony, de csupán azért, hogy el ne akadjon a beszéd. A mester azt állította, hogy ő becsületes ember, talán egy kicsit szigorú, de jóindulatú, a rendes emberek jól kijönnek vele. Az öregasszony senkinek sem panaszkodott Csak egyszer említette a gyerekeknek, hogy a Borároséknál kísértetek járnak. Komolyan I Egy este éppen alváshoz készülődött, kinyílott az ajtó és valaki bedugott egy fekete kezet. Elmondta a kovácsnak, de az kinevette. Máskor megint - akkor ágyban feküdt mert már éjfél volt - furcsa zajra ébredt, mintha valaki szét akarta volna feszíteni a szobácska falait. Szótlanul feküdt a dunna alatt, még a fejét sem merte kidugni. A zaj abbamaradt, de valaki az üllőt kezdte verni olyan erősen, hogy az öregasszonynak úgy tűnt, nem is a kovácsműhelyben, hanem az ő szobájában, közvetlenül az ágya mellett verik. És a mester úr azt mondta, hogy ezt mind csak kigondolta, mert ő aludt az éjjel és ha ő alszik, a kovácsműhely zárva van. Az öregasszony egy kicsit megnyugodott, de attól az időtől fogva nem szívesen lakott ott. Néha alig bírta kivárni a reggelt, már virradat előtt bezárta az ajtót és elment a templomba. Minden reggel elment a szentmisére. A templomból mindig utolsóként távozott és még útközben is imádkozott. A patak mentén ment és lúdtollakat szedegetett. Ott üldögélt a tűzoltószertár előtti padon. Aztán, mikor a fiúk a kispadot összetörték, a betongyűrűknél bujkált. Mindig remegett. A kisgyerekek, akik még nem jártak iskolába idősebb testvéreiktől kérdezték: ,.Miért remeg Navaráné?" „Mert fél." „És mitől fél?" „Csak úgy fél. A kovács rossz, nem akar neki cukrot adni." Lehet, hogy ezt a falusiak a kovácsról csok úgy kigondolták. Am a gyerekek az öregasszony után jártak és kockacukrot dobáltak a lába elé. Ö azonban napról napra jobban remegett. Egy napon ott találták a patakban. A fapalló alatt ült, átfagyva, mozdulni sem tudott, A kovács kiskocsival jött érte. Hazavitte, ágyba rakta és még aznap elküldte az inast a tisztelendő úrért. A tisztelendő úr eljött, elátta az öregasszonyt és még egy kicsit beszélgetett is vele. Megkérdezte az öregasszonyt, hogy hány éves, honnan származik és egyéb apróságokat, ahogyan az már szokásos. „Hetvenkilenc, nem is sok," túlzott a tisztelendő úr. „Az én apám, amikor hetvenéves volt, a mulatságon úgy táncolt, mint bármelyik fiatal." „Komolyan?" mosolyodott el az öregasszony. „Komolyan. Az én apám még nyolcvanéves korában is úgy viselkedett, akár egy legény. Szerette a bort tudja?" „A bort," ismételte utána az öregasszony és megint csok mosolygott. „Hatan voltunk fiúk," mondotta a tisztelendő úr. „Én voltam a legfiatalabb és látja, hogy megnőttem." „Istenkém!" Csodálkozott az öregasszony. „Komolyan! És magának volt családja?" „Családom?" „Hány gyereke volt?" „Nem volt gyerekem," mondta az öregasszony. „Hm," krákogott a tisztelendő úr. „Nálunk meg hat ilyen fiú volt. Igaz," tette hozzá, „az öregember néha unatkozik. Maga nem unatkozik?" „Nem," mondta az öregasszony. „Imádkozni szokott-e?" kérdezte a tisztelendő úr. Az öregasszony bólintott. „Minden nap?" kérdezte a tisztelendő úr. „Minden nap? Tisztelendő úr, én szüntelenül imádkozom," mondta az öregasszony. „És imakönyve,van-e?" kérdezte o tisztelendő úr. „Mi? Kinek könnye? mosolygott az öregasszony. Tisztelendő úr én úgy ennék egy kis tyúkhúst." A tisztelendő úr elbúcsúzott tőle. Vacsorára a szakácsnőjével tyúklevest küldött neki, de az öregasszonynak nem ízlett. Már az első kanál után megállapította, hogy a tyúklevesnek egészen más íze van, mint azelőtt. Mindenáron meg akarta enni, de hiába, néhány kanál után abba kellett hagynia. Megköszönte a pap szakácsnőjének, rámosolygott és elszenderedett. Alighogy elment a szakácsnő, a kovács lépett az öregasszony szobájába. Sokáig hallgatott, aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna, kihúzott a zsebéből egy almát és az asztalra tette. „Ma nem is dolgoztam," kezdett mesélni. „A kovácsmesterség nem jó szakma. Fáj a szemem és az a sok zaj egy szép napon végez velem. Valaki azt mondhatja, hogy szándékosan választottam ezt a szakmát. Navaráné, én mondom magának, hogy mindenféleképpen kellett forgolódnom, mert se természetem, sem erőm nem volt hozzá. Csak mikor a mesterem a vásárról egy tűt hozott emlékbe, akkor kaptam kedvet a kovácsmesterséghez. Hát tehetek én arról, hogy a mester egy tűt hozott nekem emlékbe? Van aki a bűzét se bírja, de nekem minden patát meg kell szagolnom. Navaráné, minden csülköt szagolnom kell. Egyszer úgy felfordult a gyomrom, hogy majd összeestem. De ma már csak leöblítem sörrel. Hát mondja Navaráné, milyen öröm ez? A kezem olyan mint a reszelő, ha egy macskát vennék a kezembe, biztosan megfojtom. Én csak csapkodok jobbra meg balra, valakibe belekötök, de ki látjo ezt be? Megtanultam legénykedni. Kezembe veszem a legkisebb kalapácsot, kétszer ütök vele lassan, aztán harmadszor gyorsabban, de ez senkit sem érdekel. De hát egész életemben csak a pöröllyel verjem a vasat? Navaráné, magam sem tudom, hol tanultam meg káromkodni. Talán csak úgy magamtól. Mikor az ember azt látja, hogy mindenképpen görbülnie kell, valahogyan csak jajgat egyet. Én megdöglök, mint egy kutya, és senki se emlékszik majd rá, milyen jó iparos voltam." Az öregasszony fölé hajolt és hosszan nézett az arcába. Aztán az ablakhoz lépett és friss levegőt engedett a szobába. Amikor kiment az udvarra, azt mondta az inasnak: „Meghalt az öregasszony." B

ement a kovácsműhelybe, egyedül felszította a tüzet és egy rozsdás patkót dobott bele. Aztán fogta a kalapácsot és amint azt kötelességének tartotta, háromszor erősen az üllőre ütött. Fordította: SKAUNA KATALIN.