Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-21 / 20. szám, vasárnap

A

z Ipoly-vidéken született, Kistúron és Ipolyságon járt gimnáziumba. Egy pillanatra felrémlik bennem a táj és a város képe. Csak egy pillanatra, s újra eltakarja a közvetlen közelemben felmerülő emberi arc, mint a látószögünkbe eső közeli, bár kisebb tárgyak a távoli, nagyobb tárgyak képét. Arcvonásaira záporoz a villanyfény, doktor Somodi János sebészorvos arcára. Tízéves koráig egy kistúri cselédházban nőtt. Ha most el akarná mondani az édesapja életét, nagyon rövid történet kerekednék kl belőle, körülbelül ennyi: felépített, szegény, egy falusi házat és aztán meghalt. Tízéves korában veszítette el az -édesapját, s az elárvult család beköltözött abba a falusi házba. Az édesanyja úgy élt, ahogy egy falusi asszony élhetett akkoriban: harmados kukoricából. A kisfiút a tanítója biztatta a tanulásra. — Engem biztatott, és az édesanyámat meggyőzte — mondja Somodi doktor. — Így történt, hogy egy nap felvételi vizsgára indultam az Ipolysági gimnáziumba. Ugyanaz a tanár vizsgáztatott, aki negyvenötben érettségi után elbocsátott, a Nagy Sanyi bácsi. De sokat is gyalogoltam életemben. Nyolc éven át minden nap Kistúrról be Ipolyságra, és vissza Kistúrra. Nem ismertem, mert nem ismerhettem a kis Somodi Janikát, és ezért egy másik kisgyerek jut eszembe. Egy kerti bojtár kisfia. Az nem Janika volt, hanem Jóska, de Janika is lehetett volna. Tízéves korában veszítette el az édesapját. Sárgaságban halt meg. Nagyon fiatalon. Fölravatalozták, s ő némán, egyetlen tiltakozó mozdulat nélkül eltűrte, hogy ezt megtegyék vele. S aztán csak feküdt. Mozdulatlanul és közömbösen, és olyan volt az arca, mint a frissen öntött viasz. Jóska és az édesanyja sírt, de ő nem hallotta a sírásukat. És harmadnapra beszögezték a koporsóját. A temetési menetben én vittem a fejfáját. Durván ácsolt, fekete fejfa volt. Akkor találkoztam először a halállal. Jóska tulajdonképpen Janika. Megyünk az iskolába. Gyalogolunk, ö Kistúrról be Ipolyságra. Én meg egy majorságról a távoli faluba. Tél van és fázunk. Két külön úton gyalogolunk, és mégis egy úton. Behavazott, láthatatlan úton, és arcunkba fű] a fagyos szél. Belül még most ls fázom. Didergek. Harmincegynéhány évig tartott, míg felértem ide, ebbe a standart bútorral berendezett lakásba. Szemközt velem ott ül a doktor, és olajosan csillogó vörösborral tölti meg a törékeny áttetsző poharakat. Itt ül a felesége is, Márta asszony. Ipolysági lány. Ugyanabban a gimnáziumban érettségizett, mint a férje. Ismerte a szöghajú, mokány Somodi Janit, aki a szeme láttára Jánossá érett. És a szoba sarkába húzódva áll a tizenhárom éves kis Judit, a lányuk, s táguló, • kissé riadt szemmel figyeli édesapját. Talán furcsának, sőt félelmetesnek találja, amit hall, mert a doktor épp az ember agyvelejének sebezhetőségéről beszél. Arról, hogy a vérkeringés megszűnése után alig négy öt perc múlva megkezdődik az agysejtek elhalása, s Ilyenkor már csak a szívmasszázs segít. Két perc alatt fel kell nyitni a beteg mellkasát. Akkora nyílást kell vágni, hogy beférjen az ember keze. önkéntelenül Is felemeli a karját, és tenyerével, ujjaival a szívmasszázs mozdulatainak ritmusát utánozza. Az erős, fürge sebészujjak egy képzeletbeli szívet ösztökélnek. N

ézem azt a hol összecsukódó, hol kinyíló tenyeret, és az jut az eszembe, hogy a kéz is emlékezik. A szakócát, bunkót markoló kézre. A lándzsát és tőrt markoló vadász kezének mozdulataira. A fazekasok, kovácsok, szerszámkészítők, óegyiptomi balzsamozók kezének mozdulataira, és nem is tudja, hogy emlékezik ... Somodi doktor fényképet mutat. Halálos koponyasérülésben szenvedő ember képét. Megrendítően leverő, bárgyú fintorrá torzult az arca. — Érintésre, külső Ingerekre reagál még, de öntudata végképp kialudt. Ezt nevezzük a személyiség elvesztésének. Nézem a képet. Egy emberi test. Személytelen szerves életté redukálódott fehérjesejtek tömege. Él még. Bizonyos fiziológiai törvények és rend szerint létezik. Semmi többet nem tud, nem tehet, csak létezik. Nézem a képet, s hirtelen rádöbbenek, hogy én tulajdonképpen valaki más vagyok. Valami vagy valaki egészen Ismeretlen él bennem. A szívem az ő törvénye szerint dobog. Az ő törvénye szerint lélegzik a tüdőm, akaratomtól függetlenül kering a vérem, vagy megáll a szívdobogásom. Ismeretlen és idegen. Nincs határozott alakja. Nincsenek körvonalai és nincsenek határai. 0 a természet. De akkor hol vagyok, hol kezdődöm én? Az ő személytelenségén és határtalanságán túl. A kérdéseimmel, öntudatommal és aktivitásommal. — Doktor, mit tart élete legnagyobb sikerének? — kérdeztem Somodi doktort. — Az orvos számára mindig az jelenti a sikert, ha felépül a beteg. Három évvel ezelőtt egy súlyos agyműSiker (Prandl Sándor f előétele) r tétet végeztem. Kétoldali koponyalékelést. Nyáron történt. Emlékszem, június harmincadikán hozták be a sérültet. Kerékpárjával nekirohant egy teherautónak. Agyrázkódást, bordatörést és kéztörést szenvedett. Eszméletlen volt, s előbb tacheotómiát kellett végezni rajta, mert nem voltak köhögési és nyelő ingerei. Attól kellett tartani, hogy megfullad. Két hét elteltével, alapos diagnosztikai eljárás után került sor a műtétre. Eltávolítottam a vérömlenyt és az elhasznált, zúzott agyszöveteket. A kórházi kezelés után balneoteráplai kezelésre küldtük Pösténybe. Ott a kezelőorvos a leletek alapján elmagyarázta neki sérüléseit. Pöstyénből visszakerülve összeakadtam vele. Döbbent csodálkozással egyre azt hajtogatta: „Doktor úr, doktor úr, hát én olyan nagyon beteg voltam." — Felépült, csak a kritikai érzéke gyöngült meg kissé. Autóbádogos. Éppen olyan munkabíró, mint agysérülése előtt. — Tehát ez a siker. És a vereség? — kérdeztem. — Nagyon leverő, nagyon lesújtó érzés, ha a beteg a műtőasztalon hal meg. Bár tudom, hogy nem az én hibám, hanem a helyrehozhatatlan sérülés következtében történt A fejem árnyéka megint ráhull, az arca elborul, elhallgat, mintha hirtelen nagy távolságra szökött volna előlem. Közénk hull a gyötrelmes csönd, mely nem is csönd, inkább teher és űr, és ebben az űrben ott érzem a halál jelenlétét. Érzem és hallom a szívem dobogását, hallom karórám ketyegését. Múlik az Idő. Kínosan. Lassan. Kérlelhetetlenül. — Az orvostudomány célja az élet meghosszabbítása, küzdelem az oktalan, időelőtti halál ellen, de a halált nem lehet leküzdeni — hallom a hangját, s ez a hang most mintha nem is kívülem, az ő ajkán szólalna meg, hanem belül, a koponyámban. Az időt nem lehet leküzdeni — gondolom magamban. Nézem őt, de nem azt a Somodi doktort látom, aki itt ül előttem ingujjra vetkezve a társalgó asztalkánál, hanem a fehérköpenyes Somodi doktort, aki műtőasztal fölé, a meglékelt koponya fölé hajlik. Mit lát? Vérömleményt és zúzott agyszöveteket. A beteg végül is felépül. Felépült. Megajándékozta őt egy darabka idővel. Egy arasznyi élettel, csak azért, hogy végül mégis az enyészet martaléka legyen. N

em meddő harc ez? Nem meddő küzdelem? Nagyon is emberi, hősi küzdelem. Épp abban rejlik nagysága és hősiessége, hogy sose számolhat teljes diadallal. Az ember halandó. Végül minden szervezet elöregedik. Még az autók céltengelye és rúgózata is elöregedik. Minden elromlik, megöregszik, meghal. A halál az élet föltétele. A halhatatlan embernek nem volna szüksége szerelemre, mert akkor nem volna értelme annak, hogy új egyedeket hozzon létre. A halhatatlan ember nem küzdene, mert nem volna miért küzdenie. Hiszen halhatatlan. — Doktor úr, fáj-e a halál? Magam ls érzem, képtelen kérdés. Az élet fáj, nem a halál. Akkor hát jobb halottnak lenni? — ezt már csak magamtól kérdem. A fájdalom is öröm. Az anya fájdalommal szüli gyermekét, és a gyermek öröm. A sarokban, kék mackóruhában ott álldogál Márta asszony és Somodi doktor kislánya. Egyetlen gyermekük. Egyetlen örömük. A kislány táguló nagy szeme belebámul a szoba fényességébe. Nézi az édesanyját, nézi az apját, néz engem. Olyan furcsa és félelmetes, amiről a felnőttek beszélnek. Judit tizenhárom éves. Szeretnék most tizenhárom éves lenni. Nem hátrafelé nézegetni, csak előre nézni, várni az elkövetkező időket, órákat, napokat, évek sorát. Nézem a kis Juditot. Gyermek. Gyorsabb a szívverése. Az utcán gyorsabb a járása. Álmában ls növekedik. Az ifjúság növekedik. Mintha távolodnék. Egy olyan úton, amit én kezdtem meg, amit mi kezdtünk meg, s amiről nem tudjuk pontosan, hová vezet. Féltem olykor, nagyon féltem a fiatalokat. Bennünket is féltettek, de vajon eléggé féltettek-e? Somodi János tízéves korában veszítette el édesapját. Szerencsére mindig akadt valaki, aki szerette és buzdította. Az édesanyja, a tanítója, aki a továbbtanulásra ösztökélte. Aztán a tanárai, s végül egy idős orvos, doktor Cukrász Imre, aki az orvosi pályára irányította figyelmét és törekvéseit. így lett belőle végül sebészorvos, aki a baleseti sebészetre, s azon belül az agysebészetre é'S a központi idegrendszer súlyos sérüléseire specializálta magát. Doktor Somodi János tanársegéd most érkezett vissza a Szovjetunióból, ahol tudományos érdeklődésének megfelelően kívánt tájékozódni. Meglátogatta a Moszkvai Baleseti Intézetet, Leningrádban az Idegsebészeti Intézetet és a Dzsanekidze Intézetet. Azt tapasztalta, hogy a Szovjetunió egész területén kitűnően megszervezték a baleseti sebészetet, s az ország távoli pontjain kiépített intézetek ls állandó kapcsolatban vannak a központi intézetekkel. Ezek nem csak tudományos irányítást adnak nekik, de a megfelelő orvostudományképzésről is gondoskodnak. Somodi doktor ottani tapasztalatai alapján azt a következtetést vonta le, hogy nálunk ls ideje lenne szakosítani a baleseti sebészetet. — A motorizmus és a technika fejlődésével párhuzamosan növekedik a balesetek száma, s nálunk csak egyetlen szakosított intézet van, a brnói Sebészeti Kutatóintézet, de azt is felére redukálták — mondta, s tehetetlenül vállat vont. — S a legközelebbi tervel? — Meg akarom védeni a habilitáclós munkámat. K

int, a bratislavai utcákon föl s alá rohangálnak a gépkocsik. Villamosok csörömpölnek, kétségbeesett fékek sikoltanak. A sebészeti klinika kapuján talán épp ebben a pillanatban gördül ki a mentőkocsi, s néhány perc múlva megszólal a telefon: — Kérjük Somodi doktort... Vagy ki tudja? Talán mégis irgalmas lesz ez az éjszaka, és senkit nem teper le a gázoló kerekek alá. BABI TIBOR Emberke Péntek van, a Športka beadásának utolsó napja, s én itt vagyok a postán, amihez, úgy hiszem, nem kell kommentár. Inkább egy helikopter kellene, amivel a kisasszony fejefölé repülve szépen az asztalára ejteném ezt a szerencsétlen ajánlott levelet. Mivel azonban helikopterem nincs, azon a tényen pedig, hogy Érsekújvárott a Sportkát meg az ajánlott leveleket ugyanazon ablaknál veszik fel, nem tudok változtatni, nem marad más hátra, mtnthogy a sor végére álljak. Amint így állok és várok, az ablaktól néhány lépésnyire pirospozsgás, tömzsi, csupaideg ember vonja magára figyelmemet. Állandóan mozog, nézelődik, forgatja a fejét. Időnként az ablak felé indul, majd visszalép. Bizonyára türelmetlenül vár valakire — gondolom magamban. Közben állandóan fogy az előttem levő emberek száma. Már vagy tíz ember ment el, de 0 még mindig ott áll, tehát nem vár senktt. Az ügy kezd érdekes lenni. Pillantása végigfut az embereken, és láthatólag megelégedéssel tölti el a ml sorbanállásunk. Amint végignéz a várakozástól fáradt tömegen, gunyoros mosoly vtbrál az arcán. Na, dehát ez már mégiscsak szemtelenség! Csak nem rajtunk mulat!? Ennek a végére kell járni. Ha rám kerül a sor, én btzony szóba elegyedem vele — határozom el magam. Végre ... Végre rám került a sor. Beadom a levelet, aztán usgyt — azaz dehogyis, mert hiszen itt van az én emberem. Sőt nemcsak, hogy Itt van, de még ő szólít meg. — Maga nem sportkáztk? — kérdi csodálkozva. — Nem — mondom és várom, hova akar kilyukadni. — Na — mondja —, mit szól ehhez? — Mihez? — Maga nem figyelt meg semmit?! Figyeltem bizony, valakinek a vlgyorgását. Dehát csak folytassa — gondolom magamban —, azaz lássuk a medvét! — Tehát Ide figyeljen! — folytatta gesztikulálva. — Nézze ezeket az embereket, amikor elmennek az ablaktól. Mindegyik arcán láthatja azt a boldog megelégedett mosolyt. Mindegyik megvan róla győződve, hogy most ő adta be a hat találatos szelvényt. Hát nem nevetséges?! Nem tudok szóhoz jutni, állandóan beszél. Most pedig megrántja a kabátu

/jamat: — Nézze csak! Ez ls olyan boldogan teszi el a lebélyegzett szelvényét, mintha már a háromezer koronát rakná zsebre. Majd csendes fensőbbséggel folytatja: — Szegénykék ... Milyen boldogok most! Bezzeg vasárnap! Egyikének sem lesz hat találata. En tudom, belesandítok minden szelvényébe ... — Igen, igen — hüledezem a nagy szóáradatban —, de honnan tudja ezt olyan biztosan?! Nagy szemeket mereszt rám, mint valami középkorból tde pottyant leletre, aztán kissé sértődötten mondja: — Honnan tudom?! Hát... van köztük egy is, aki azt a hat számot tette volna meg, amit én? LUZSICZA MIKLÖS Szerkessze velünk az ÚJ SZÓT! Külföldi magyarok életéről... Az eddiginél sokkal többet szeretnék olvasni a baráti szocialista országokban, valamint a nyugati és tengerentúlt országokban élő magyarokról, életükről, gondjaikról, örömeikről, irodalmukról. Tóth Tibor, tanár Ipolyság Hasonló javaslatot kaptunk Kása Mihály, nemesócsai, fávorszky fenő, rimaszombati és Bíró Ádám, gömörkai olvasónktól. Szerkesztőségünk több év óta baráti kapcsolatot tart fenn a jugoszláviai Magyar Szó cimü napilappal, amely Újvidéken (Novi Sad) jelenik meg. Évente egy-egy munkatársunk 2—3 hati időtartamra az újvidéki lap vendége. És viszont. Tavaly decemberben Gály Iván töltött két hetet Jugoszláviában. Készülő riportsorozatában beszámol majd élményeiről és többek között az ott élő magyarok életéről is. Lapunknak hosszabb kísérletezés után a múlt év folyamán sikerült kapcsolatot teremtenie a Kárpát-Ukrajnában (Szovjetunió) megjelenő Kárpáti Igaz Szó című magyar napilap szerkesztőségével. Munkatársunk, Zsilka László a múlt év utolsó negyedében járt Kárpát-Ukrajnában, főképp a magyarlakta vidékeken. Nemsokára meginduló riportsorozatában ismerteti ott szerzett élményeit, tapasztalatait. Egyelőre ennyit olvasóink kívánságával kapcsolatban.