Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-19 / 18. szám, péntek

/

nduláskor rágyújtok egy cigarettára, s mire eldobom a csikket, Zanzibár szigetén landol a huszonnégy üléses gépmadár. Ilyen egyszerű az egész. Azaz, hogy mégsem. A vízumra hetekig kellett várnom. Érthetetlen és senki által meg nem magyarázott jelenség. Tanganyika és Zanzibár uniója immár több, mint hároméves. Dar es Salaamtól Zanzibárig húsz percig tart a légiül. Ha azonban az ezt megelőző bürokratikus huzavonát is hozzáadom, ennyi idő alatt akár a Földet is körüljárhattam volna. Nemrég több képviselő kifogásolta a tanzaniai parlamentben, miért nem lehet a szövetségi köztársaság egyik részéből a másikba vízum nélkül utazni? Nem lehet. Továbbra sem lehet. Sem nekem, sem a tanganyikal polgárnak. Kivéve a külföldi turistákat, legyenek bár amerikaiak, vagy eszkimók. Nekik egy nap leforgása alatt megadják az engedélyt a sziget megtekintésére. S ha már egyszer ott vannak, azt csinálnak, ami nekik tetszik. A kutya sem törődik velük. Őszintén bevallom, több kísérletet tettem ennek a rejtélynek a megfejtésére, de nem sikerült. Talán ez a kis Zanzibár egyetlen titka, ami makacsul titok marad számomra, és mindenki más számára. Fekete köpeny a divat A taxis kedvesen érdeklődik. Mikor járt itt utoljára? Egy évvel ezelőtt? Miért nem jön gyakrabban? — Mert errefelé a messzinél is messzebb van a meszsze, — incselkedek egyszerű képzeletével. Ügy tesz, mintha értené. Szerencsére minden figyelmét az úttesten kényelmesen átballagó tehéncsordára kell fordítania. Zanzibári útakadály. A parányi fekete jószágok kíváncsi egykedvűséggel bámulnak a taxira. Hozzá tartoznak Zanzibár utcái a középkor keleti városait idézik. Időnként szorosan a fal mellé kell húzódnom, hogy utat engedjek egy húsz kilométeres sebességgel „száguldó" autónak. Nagy kocsit kevesen tartanak, mert bonyolult vele a közlekedés. A sikátorokban rengeteg gyerek. Indiaiak, goaiak, arabok és afrikaiak. Fogócskát fátszanak. Gondtalanok és vidámak. Számukra nem léteznek faji problémák. Az árkádok alatt ezernyi kis üzlet. Percekig szemlélem, hogyan öntik formába az aranyat és az ezüstöt az ördöngös ügyességgel megáldott aranyművesek, Zanzibár híres mesterei. Egy másik üzletben elefántcsont-faragványokat árulnak. Fél kiló elefántcsontot ajánl egy szakállas arab kereskedő egy angol fontért. Ilyen olcsón csak Kongóban lehet elefántcsontot kapni. Sok az áru — panaszkodik az arab — kevés a vevő. Gyengén megy az üzlet. Több turista kellene, azok vennék. A piac közel van a tengerparthoz. Itt látom először, milyen gazdag ez a kis szigetország. Gyümölcs, zöldség annyi van, hogy csak győzzék eladni. A halászok frissen fogott tengeri halat kínálnak fillérekért. A kofák félmeztelen testű hordárai cukornádat rágcsálnak, s~ összevonják fekete szemöldöküket, amikor rájuk irányítom fényképezőgépem kíváncsi lencséjét. Megmerevednek, mintha hirtelen karót nyeltek volna. A gép kattanása viszont széles vigyort terít arcukra. tini keli valamiből Egy emlékműszámba menő épületben székel a zanzibári turistahivatal. Kedves ismerősre akadok itt. fuszuf világlátott ember, fárt Budapesten is. — „A magyar lány, szép lány. Magyar ólma, jó ólma, fonathan — mint a lesothói miniszterelnök" — tréfál kedves magyarsággal. Vele kocsikázom körül a szigetet. A kikötőben most hajózzák be Zanzibár nemzett kincsét, az illatos szekfűsze• get. Olyan illatos itt minden, hogy szinte beleszédül az ember feje. A városon kívül ültetvények. Szekfűszeg, kókusz, narancs, kávé. Itt-ott már rizstáblákat is látni. — A szekfűszeg ára esik a világpiacon, s nekünk azért élni kell valamiből, — mondja fuszuf barátom. S igaza van. Neki is, meg Zanzibárnak is. Kissé elhanyagolt, de romantikusan kedves tengerparti strandon pihenjük ki az út fáradalmait, fuszuf ismerősei ízletes kó kuszdió lével vendégelnek meg. Közben álmodoznak. Kis befektetéssel turistaparadicsomot lehetne ide varázsolni. Tízezrével jönnének a külföldiek. Hoznák a pénzt. Ennél szebb helyet sehol sem talál az ember a világon. Nézem a lemenő napot. Bíborvörösre festi a tengert. A pálmafák koronái az esti szélben méltóságteljesen intenek búcsút az óceán végtelenjében alámerülő napkorongnak. Zanzibár ilyenkor a legszebb. Meg hajnalban. Meg napközben. Meg mindig... Amikor ráborul az est a városra, a házakból vontatott ének hallatszik. Hithű muzulmánok imádkoznak Allahhoz, a jóságoshoz és a mindenhatóhoz. Á közeli moziban a „Tízparancsolat" című filmet adják. A szálloda teraszán indiai hivatalnokok narancslevet és gyömbérsört iszogatnak. Az ebédlőben fekete pincér teszi elém az angol menüt. Kétes gondolatokkal a fejemben térek nyugovóra. Tengernyi szépség és sok-sok ellentmondás. Mégis így búcsúzom Zanzibártól: Kwaherii A viszontlátásra! ÉLIÁS BÉLA RIPORTJA színeihez. A szállodában ugyanaz a csinos zanzibári leányzó fogad. De ő nem kérdi, miért nem jövök gyakrabban. Az errefelé divatos fekete atlaszköpenyt viseli. Csak értelmes, fekete szemei csillognak elő a csuklyaalól. való. Az ördög érti ezeket a zanzibári megszorításokat. Különben a minap olvastam, hogy a kormány elrendelte, a zanzibári kereskedők szigorú büntetés terhe mellett azonnal szolgáltassák be az összes fogamzásgátló szert. JELLEGZETES ZANZIBÁRI ÉPÜLET Ez is az arab uralom maradvány^.. A köpeny alatt a nők szép és színes ruhákat hordanak. Ezzel azonban nem illik hivalkodni. Nem férfi szemnek való. A moziba is ilyen fekete köpenyben fárnak. Magas sarkú cipő és füstölgő cigaretta a francia rúzstól rózsapiros ajkak között. Ügy látszik ez illik. Férfi szemnek (A szerző felvétele) Jobb turista kellene" Egy egész napot szánok arra, hogy ismét bejárjam a várost. Zanzibár olyan, mint egy csodálatos színes képeslap, melyet az Ezeregyéjszaka meséiből vágtak ki és felejtettek itt, az Indiai-óceán partvidékén. Arab házai, zegzugos kis K O a. cc N «UJ Z i O CL. U _J D O O u A

gyöngyhalász állandóan halálos veszélyben forog. Ha tigriscápa támadja meg, a küzdelem néha órákig elhúzódik, de néha csak percekig tart Amikor megkezdődik a gyöngyhalászat idénye, a „puamutuk" (gyöngyhalászok) kagylókat gyűjtve három hónapot töltenek az óceánon. Az idény elején a Tuamotu szigetcsoport Anaa szigetén telepedtünk le. A sziget körül könnyű halászcsónakok garmadája. Állandó nyüzsgés. Szájról szájra, kunyhóról kunyhóra jár a hír: „Eljött a kínai a mozival, már kinn függ a plakát". Így kezdődik a kilencvennapos gyöngyhalászat nehéz és veszélyes időszaka. Ügy látszik, az egész szigetcsoport népe a mi lagúnánkban adott találkát egymásnak. Itt ugyanis szigorúan betartják az íratlan szabályokat: a 85 sziget közül évente sorra kerülő sziget közelében kezdik a kagylók halászását. így ugyanarra a szigetre csak 85 év múlva kerül sor, s ez elég Idő ahhoz, hogy a kagylók ismét elszaporodjanak és megnőjenek. Az idény elején összesereglenek a soros szigeten, magukkal hozzák aszszonyaikat és gyerekeiket, hevenyészett deszkaváros keletkezik a település mellett a tengerpart valóságos kikötővé válik. A „puamutukat" kereskedők követik. A nagy üzletemberekkel együtt szélhálmosok is felbukkannak. Különféle italokat árulnak, kis vendéglőket nyitnak, vagy orvosoknak adják ki magukat. Tahitiról gitárosok és táncosnők jönnek. Minden vasárnap nagy ünnepséget rendeznek, azt is megünneplik, ha valaki igazgyöngyöt talál. kenyér Az utóbbi nagyon ritka eset. Őszintén szólva a szánk is tátva maradt a csodálkozástól, amikor megszámolták a gyöngyhalászok háromhavi keresetét. Több mint hatezer dollár jutott egy főre! Hová teszik ezt a temérdek pénzt? Hisz tudjuk, hogy az idény végén egy lyukas garasuk sincs! Megdöbbentő história: a kereskedő három hónapon át esténkint kifizeti a „puamutukat", ugyanakkor vissza is veszi tőlük a pénzt. Az a hc4yzet, hogy a „puamutunak" el kell tajtania családját, fizetnie kell a szállítási költségeket magáért és családjáért, fizetnie kell csónakjáért és felszereléséért. Törlesztenie kell évközben csinált adósságait. A húskonzervekért, a szigonyokért, a kagylókosarakért stb. háromszoros árat fizet a kereskedőnek, aki felvásárolja az igazgyöngyöket ... hók mintájára épült szállodák tűnnek fel. Gondozott virágágyak, fürdőmedencék, kondicionált levegő — a civilizáció minden vívmánya meglelhető itt. A partot kókuszpálmák szegélyezik. Francia Polinézia egyfrafnA gyöngyhalászok nap mint nap ólomnehezékkel, kötéllel felszerelve leereszkednek a mélybe. A tenger fenekén elengedik a kötél végét, és lassan mozognak kagylót keresve a korallszirtek közül. Több mint harminc méter mélységben másfél percet töltenek a víz alatt. Takarékoskodnak erejükkel. Megmarkolják és kosárba dobják a kagylókat, aztán a kötélen felmásznak. Kis pihenő után újra lemerülnek. így ismétlődik ez mindaddig, amíg a kosár meg nem telítődik. Csak akkor mászik be csónakjába a gyöngyhalász, hogy tíz percet pihenjen a napon, melegedjék és erőt gyűjtsön. Turisták paradicsoma Papeete — Francia Polinézia fővárosa. Európai negyedei lagúna mentén zöldbe vegyülve húzódnak. Lépten-nyomon bárok, üzletek, szatócsboltok, ahol a Cori/-kölnitől helyi emléktárgyakig minden kapható. A szigeten minden a turistákért' van. A szállodák, a műutak, a korszerű Faa repülőtér mind a turistákat szolgálja. Az Idegenforgalom a legfőbb helyi bevételi forrás. Az út a part mentén egyenesen vonul, ritkán fordul el a hegyek irányában kisebb vízesések felé. Tahiti kunykos váltópénze is ezt a fát ábrázolja. Valaha ez adott mindent — táplálékot, ruhát, tetőt a bennszülötteknek. A polinéziai szigetek most főként koprát szállítanak Franciaországnak. Tahiti partjai is hatalmas kókuszpálma-ültetvényekké változtak, amelyek igen nagy haszonhoz juttatják a franciákat. Megállunk egy kisebb lagúnánál. Á parton fehér hordalékkőből emelt emlékmű hirdeti, hogy James Cook angol kapitány egykor ide is ellátogatott. Este egy francia hadihajó futott be Papeete kikötőjébe. Tahiti igazi urait képviselte. Ágyúival 1812 óta védelmezi azt a civilizációt, amelyet Franciaország — miután európai vetélytársait legyőzve megszerezte a szigetet — mindenképpen fenn akar tartani. Az európai civilizáció áldásaival együtt mást is meghonosítottak itt — az atomsugárzástól való félelmet, mert éppen az óceániai szigetvilágot szemelték ki a francia atomfegyver-kísérletekre. Papeete Papeete nem nagy város, de a világ minden részéből felkeresik. Az utazási irodák plakátjai nem hazudnak, amikor örök nyarat, kék lagúnákat, végtelen eget kínálnak a turistáknak. A város egyik nevezetessége a botanikus kert. Itt valamennyi trópusi növény képviselve van. Valaha szigorúan betartották azt a szabályt, hogy az itt megforduló idegenek egyegy facsemetét ültettek el. így kerültek ide kínai és indonéziai, indiai és japán, ceyloni és ausztráliai növények. Papeete közelében van a híres Gauguin Múzeum. Sajnos, kevés maradt. Értékes festményeit Európába és az Egyesült Államokba hurcolták, a múzeumban sok a hamisítvány. Az országút közelében félreeső helyen van a tahiti uralkodóház temetkezési helye. Az egykori hatalmas családból ma nagyon kevesen vannak életben. A sziget különböző részein élnek, és semmilyen hatalmuk sincs. A királyokat kormányzók váltották fel. Tahiti csodaszép, de már nerr, az a szigetvilág, mint amilyennek Bougainville és Cook látta Bengt Danielson, a neves etnográfus, aki éppen ott tartózkodott, meg is jegyezte: „Tahiti — ez a messzi Csendes-óceáni sziget nem kevésbé vad és szűz, mint a Balti-tenger szigetei. A nyugati civilizáció már betört ide, s meghonosította az autókat, a mozikat, a nemi m betegségeket, a politikai viszályko- |j dást és a cin">zácié sok más „áldását" 19t